Mire szolgál a zálogtárgy károsodására fizetett biztosítási összeg? 2018. április 15.

A jogvita tárgya

A Pécsi Ítélőtábla egy 2005-ben kötött szerződés alapján fogyasztó részére nyújtott, jelzálogjoggal biztosított lakásvásárlási kölcsön kapcsán foglalkozott egyes, a zálogszerződés tisztességtelenségével kapcsolatos kérdésekkel. A kereset alapvetően a zálogszerződésnek a zálogtárgyra vonatkozó vagyonbiztosítással kapcsolatos egyes rendelkezései érvénytelenségének megállapítására irányult, az ellenkérelem pedig a megtámadási határidő elmulasztására és a kereset érdemi megalapozatlanságára hivatkozott.

A jogvita érdemi kérdése az volt, hogy érvényes-e a szerződésnek egy olyan rendelkezése, amely szerint a zálogjog tárgyául szolgáló ingatlant érő káresemény esetén a biztosító által fizetendő kártérítési összegnek a zálogjogosulthoz kell befolynia, és azt csak akkor bocsátja a zálogkötelezett rendelkezésére, ha a zálogkötelezett előzetesen elszámol annak felhasználásáról, és ha az adósnak nem áll fenn  lejárt tartozása, és nincs is olyan ok, amely alapján a zálogjogosult alapos okkal tarthat attól, hogy a kötelezett szerződésszegést fog elkövetni; a zálogjogosult, a kötelezett mulasztása esetén, jogosult a hozzá befolyó biztosítási összeget a hátralékos tartozás teljesítésére fordítani, és mindaddig megtagadni a biztosítási összeggel való elszámolást, ameddig a hátralékos tartozás fennáll.

Az alperes álláspontja szerint a szerződésnek ez a rendelkezése összhangban van a jogszabályokkal, célja az, hogy a biztosítási összeg ellenőrzött módon a zálogtárgy helyreállítására legyen fordítva; „semmilyen egyoldalú előnyt nem biztosított a maga számára, mert a biztosítási összeg csak a kölcsönösszeg erejéig került engedményezésre” [1959-es Ptk. 209/B. §; 260. § (3) bek.]. Az Ítélőtábla úgy foglalt állást, hogy a biztosítási összeg felhasználásának ellenőrzése jogszerű, azonban annak a jognak a kikötése, amely szerint a zálogjogosult az elszámolást elhalaszthatja, a biztosítási összeget pedig egyoldalú döntéssel közvetlenül a hátralékos tartozás törlesztésére fordíthatja, jogszerűtlen, tehát érvénytelen. Nem teljesen egyértelmű, de az eset közzétett ismertetése alapján az Ítélőtábla álláspontja leginkább úgy rekonstruálható, hogy a kikötés részben jogszabálysértő, részben pedig tisztességtelen.

A tisztességtelen feltétel semmissége

Az Ítélőtábla először azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy a fogyasztói szerződésben alkalmazott tisztességtelen feltétel kapcsán van-e jelentősége a megtámadási határidőnek. Az alperes ugyanis arra hivatkozott, hogy a felperest a vitatott szerződési feltételek kapcsán megtámadási jog illette meg (1959-es Ptk. 2006. március 1-jét megelőzően hatályos 209. §), amelyre egy éves határidő állt a rendelkezésére, amelyet elmulasztott (1959-es Ptk. 236. §). Az Ítélőtábla a fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló 93/13/EGK irányelvre, az Európai Unió Bírósága által az ezzel az irányelvvel kapcsolatban hozott egyes döntésekre és a Kúria 3/2011. (XII. 12.) PK véleményében kifejtettekre hivatkozva úgy foglalt állást, hogy a hazánk Európai Unióhoz való csatlakozását, azaz 2004. május 1-jét követően kötött fogyasztói szerződésekben semmisség a következménye az egyedileg meg nem tárgyalt illetve általános szerződési feltétel tisztességtelenségének [1959-es Ptk. 2006. március 1-jétől hatályos 209/A. § (2) bek.]. Ebből következően a szerződés megtámadása nem feltétele a semmisség megállapításának, így a megtámadási határidőnek ebből a szempontból nincs jelentősége.

Az Ítélőtábla abból indult ki, hogy a fizetési kötelezettség megsértése következtében a zálogjogosult kielégítési joga megnyílik, és azt vizsgálta, hogy az alperes kielégítési jogát megfelelően gyakorolta-e. Ennek eredményeként arra a megállapításra jutott, hogy az elszámolás feltételhez kötése sérti az elszámolásra vonatkozó kötelezettséget [1959-es Ptk. 258. § (3) bek.] valamint az együttműködési kötelezettséget [1959-es Ptk. 277. § (4) bek.]; a biztosított követelés közvetlen kielégítésére fordítása pedig sérti a lex commissoria tilalmát [1959-es Ptk. 255. § (2) bek.] és a zálogjog bírósági végrehajtás mellőzésével való érvényesítésére vonatkozó kógens szabályokat [12/2003. (I. 30.) Korm. r.].

A zálogjog érvényesítése

Az Ítélőtábla a vitatott szerződéses rendelkezés jogszabályokkal való összhangjának vizsgálatakor abból indult ki, hogy a fizetési késedelem a kielégítési jog megnyílásához vezet [az 1959-es Ptk. erről kifejezetten nem rendelkezik, de a Ptk. 5:126. § (1) bek. nem jelent érdemi változást ebben a kérdésben]. A kielégítési jog megnyílásával a zálogjog az érvényesítés szakaszába lép. Ennek megfelelően, a biztosítási összegnek a követelés kielégítésére fordítása a zálogjog érvényesítésének egy módja, ezért arra ennek a szabályai alkalmazandók. Ugyanakkor az Ítélőtábla a kérdés megítélésekor figyelmen kívül hagyta azt a körülményt, hogy a perbeli esetben a zálogjog tárgyául pénz szolgált. A lex commissoria tilalmát és a zálogtárgy értékesítéséről szóló kormányrendeletet kérte számon az alperes által alkalmazott szerződési kikötésen. Azonban ezek a jogszabályok nem olyan zálogjogra vonatkoznak, amelynek tárgya pénz. A pénz olyan zálogtárgy, amelynek esetében teljesen indokolatlan lenne a zálogjog érvényesítése esetén megkövetelni annak értékesítését. A pénz fizetőeszköz, és e funkciójából következően (a pénzváltás esetét leszámítva), az adásvételnek nem tárgya, hanem ellenértéke, az ellenszolgáltatás teljesítésének eszköze. A pénznek éppen e sajátossága indokolja az óvadék különös szabályait, e miatt illeti meg közvetlen kielégítési jog az óvadék jogosultját [1959-es Ptk. 271. § (1) bek.; Ptk. 5:138. §]. A közvetlen kielégítési jog pontosan azt jelenti, amiről az itt vizsgált kikötés szól, hogy a jogosult a zálogtárgyat – annak értékesítése nélkül – közvetlenül a követelése kielégítésére fordíthatja. A közvetlen kielégítési jog tehát a lex commissoria tilalma alóli kivételnek tekinthető, természetesen azzal a lényeges különbséggel, hogy a közvetlen kielégítési jog érvényesítésekor a jogosult köteles elszámolni a zálogkötelezettel [1959-es Ptk. 271. § (3) bek.; Ptk. 5:138. § (2) bek.].

A bíróságnak tehát azt kellett volna megvizsgálnia, hogy a perbeli megállapodás tartalmát tekintve nem arról szól-e, hogy a zálogjogosulthoz befolyó biztosítási összeget óvadékként kezelik, és lehet-e, milyen körülmények között lehet jogszerű egy ilyen megállapodás. Ennek azért is lett volna jelentősége, mert ha a szóban forgó biztosíték óvadéknak minősül, akkor arra nem irányadó az ítéletben hivatkozott, a zálogtárgyak bírósági végrehajtáson kívüli értékesítéséről szóló kormányrendelet, amely azokra az esetekre állapít meg eljárási szabályokat, amelyekben a felek a zálogtárgy értékesítésében állapodtak meg [12/2003. (I. 30.) Korm. r. 1. § (1) bek.]. Óvadék esetén azonban a zálogjog érvényesítése nem az 1959-es Ptk. 257., hanem 271. §-a alapján történik.

A biztosítási összeg mint szurrogátum

Az Ítélőtábla másik kiindulási pontja az volt, hogy a biztosítási összeg a zálogtárgy szurrogátumaként a zálogjog károsodott, eredeti tárgyának kiegészítéséül illetve pótlásául szolgál, tehát maga is a zálogjog tárgyává válik [1959-es Ptk. 260. § (3) bek.; Ptk. 5:104. § (1) bek.]. Ez vitathatatlanul helyes megállapítás, azonban a jogkérdés megalapozott elbírálásához figyelembe kellett volna venni azt is, hogy a szurrogátum nem csupán a zálogtárgy helyébe vagy mellé lép, hanem egyúttal gyakran meg is változtatja a zálogjog jellegét. A perbeli esetben biztosítékul eredetileg ingatlan jelzálogjog szolgált, ennek helyébe azonban pénz lépett, méghozzá oly módon, hogy az a zálogjogosult birtokába került. Egyértelmű tehát, hogy a szurrogátum nem jelzálogjogként szolgált, így indokolt annak szerződéses szabályozása, hogy milyen fajta biztosítékról van szó, és afelett milyen kielégítési jog illeti meg a zálogjogosultat. Ha a biztosíték pénz, amely a zálogjogosult birtokába kerül, akkor tipikusan óvadékról van szó [1959-es Ptk. 270. § (1) bek.; Ptk. 5:95. § (2) bek.]. E körülmények is azt indokolják tehát, hogy a perbeli esetben az Ítélőtábla akkor járt volna el helyesen, ha az óvadékra vonatkozó szabályok alapján ítéli meg a szerződési kikötés jogszerűségét.

Annak a kérdésnek a megítélése szempontjából, hogy az adott esetben a biztosítási összeg tekinthető-e a zálogtárgy szurrogátumaként, jelentősége van annak is, hogy a jogeset leírásában utalás van arra, hogy a zálogkötelezett a biztosítási összegre vonatkozó követelését – nyilvánvalóan biztosítéknyújtás céljával – engedményezte a jogosultra. Az ismertetésből azonban úgy tűnik, hogy az Ítélőtábla, anélkül, hogy ennek indokolására kitért volna, e körülménynek sem tulajdonított jelentőséget. Pedig ez a körülmény alapvetően ki kellett volna, hogy hasson a kérdés jogi minősítésére. Konkurál egymással a törvényen alapuló zálogjog és a biztosítéki célú engedményezés, hiszen ugyanazon személy nem lehet egyidejűleg egy követelés jogosultja (engedményese) és a követelésen fennálló zálogjog jogosultja; a követelés megszerzése a zálogjogot megszünteti [1959-es Ptk. 259. § (4) bek.]. Ha tehát az alperes a biztosítóval szembeni követelést ténylegesen megszerezte, akkor a befolyó biztosítási összeg már nem minősíthető szurrogátumnak. Ebben az esetben biztosítéki célú engedményezés történt, amelyre a zálogjog szabályai nem irányadóak, sőt, amelyre – a szerződésekre irányadó általános szabályokon túl – semmilyen speciális jogszabály nem irányadó. Az erre vonatkozó szerződés tehát a zálogjogi szabályokat nem sértheti, azaz a zálogjogi szabályok sérelme miatt nem lehet jogszerűtlen.

Az együttműködési kötelezettség

Az Ítélőtábla a per tárgyát képező szerződéses kikötésről azt is megállapította, hogy az sérti a szerződés teljesítésében való együttműködés kötelezettségét [1959-es Ptk. 277. § (4) bek.]. E kötelezettség alapján a jogosultnak az adott helyzetben elvárható módon elő kell segítenie a teljesítést. Az együttműködési kötelezettség, amint ezt az új Ptk. is egyértelművé teszi, a szerződés minden létszakaszában érvényesülő követelmény [Ptk. 6:62. § (1) bek.]. Az együttműködési kötelezettség tartalma azonban nyilvánvalóan eltérő a szerződés egyes létszakaszaiban. Így különösen, ha az adós szerződésszegést követ el, megnyílik a zálogjogból való kielégítés joga, és megkezdődik a követelés érvényesítése, akkor a hangsúly az együttműködésről áttevődik a zálogjogból fakadó egyoldalú hatalmasság – esetenként kényszereszközök alkalmazásával való – gyakorlására. Jól mutatja ezt az új Ptk.-nak az az előírása, amely szerint a zálogtárgy zálogjogosult általi értékesítése esetén már nem arról van szó, hogy a jogosult segíti a kötelezett teljesítését, hanem a kötelezettnek kell, minden akadályozó magatartástól való tartózkodással, elősegíteni a zálogtárgy értékesítését [Ptk. 5:132. § (3) bek.].

Amint erre maga az Ítélőtábla is utal, a zálogjog érvényesítését a jogszabályok részletekbe menően szabályozzák. Ez a részletes szabályozás szintén olyan körülmény, amely nyilvánvalóan szűkíti az együttműködési kötelezettség konkrét normában meg nem jelenő formáinak érvényesülését. A zálogjog bírósági út mellőzésével való érvényesítésére vonatkozó szabályok részletesen előírják, hogy mi a felektől elvárt magatartás. Ráadásul, e szabályok nagyrészt kógensek [12/2003. (I. 30.) Korm. r. 1. § (3) bek.], és a kodifikáció eredményeként ez a szabályozás törvényi szintre emelkedett (Ptk. 5:126 – 5:141. §-ok). E szabályok között vannak olyanok, amelyek egyértelműen az együttműködés körébe tartozik, mint például a zálogkötelezett előzetes értesítése a zálogtárgy értékesítéséről [12/2003. (I. 30.) Korm. r. 2. §; Ptk. 5:131. §]. Ezek a részletes szabályok nem vonatkoznak az óvadékra, és az óvadékra vonatkozó szabályok csak a közvetlen kielégítési jogról és az ehhez kapcsolódó elszámolási kötelezettségről rendelkeznek. Értelmezési kérdés, hogy ez az óvadéki szabályozás azt jelenti-e, hogy az óvadék érvényesítése során a zálogjogosultat a kifejezett szabályokon túl további kötelezettség nem terheli, vagy pedig azt, hogy e szabályok még kiegészülnek az együttműködési kötelezettségből adódó, az adott esetben elvárható követelményekkel. Konkrétan, feltehető például az a kérdés, hogy a zálogjogosult, az óvadék alapján őt megillető kielégítési jog gyakorlása során köteles-e előzetes értesítést küldeni a zálogkötelezett részére. Az értelmezést segíti az új Ptk.-nak az óvadék érvényesítésére vonatkozó szabálya, amely szerint a közvetlen kielégítési jog a kielégítési jog megnyílásakor azonnal gyakorolható [Ptk. 5:138. § (1) bek.]. E szabály megszületése óta nem merült fel, hogy ez az óvadéki szabályozás érdemi megváltoztatását jelentené. Annyit tehát mindenképpen elmondhatunk, hogy a per tárgyát képező esetben legalábbis nem egyértelmű az együttműködési kötelezettség tartalma, és csak nagyon körültekintően lehet megállapítani annak sérelmét.

A kikötés tisztességtelensége

A jogeset publikált ismertetésében a szóban forgó szerződéses kikötés tisztességtelen jellege került kiemelésre, miközben a publikált indokolás bővebben foglalkozik azzal, hogy milyen jogszabályokat sért e kikötés. A tisztességtelenség szempontjából az Ítélőtábla kiindulópontja az, hogy a jelzálogjog kötelezettjét mint a zálogtárgy tulajdonosát megilleti a zálogtárgy rendeltetésszerű használatának a joga [1959-es Ptk. 261. § (1) bek.], e jog gyakorlásának pedig adott esetben feltétele az, hogy a zálogkötelezett a biztosítási összeget a zálogtárgy helyreállítására fordíthassa. A biztosítási összeg egyrészt a zálogtárgy szurrogátuma, másrészt viszont rendeltetése az, hogy a zálogtárgy helyreállítására használják fel. Ezt a jogot biztosítja a biztosítási összeg felhasználására vonatkozó fentebb hivatkozott rendelkezés [1959-es Ptk. 260. § (3) bek.]. Az Ítélőtábla úgy foglalt állást, hogy a perbeli kikötés, amely sem a zálogtárgy helyreállíthatóságának, sem pedig a követelés kielégítése veszélyeztetettségének vizsgálatát nem követeli meg, eltérést jelent e törvényi rendelkezéstől, azonban e rendelkezés diszpozitív jellegű, ezért az attól való eltérés nem jogszabálysértő, azonban vizsgálandó annak tisztességessége. Az Ítélőtábla azt állapította meg, hogy a vizsgált kikötés, amely az itt írt, a zálogkötelezett számára hátrányos módon eltér a törvény szabályától, tisztességtelen.

Az Ítélőtábla tehát, ha jól értjük, a kikötés tisztességtelenségére vonatkozó álláspontját lényegében arra alapította, hogy az alperes e kikötéssel megfosztotta a felperest a zálogtárgy helyreállítására és használatára vonatkozó jogától. Felvetődik azonban a kérdés, hogy ez az álláspont összhangban van-e az Ítélőtáblának azzal a korábban tárgyalt, a szerződési kikötés jogszabály-ellenességével kapcsolatos kiindulópontjával, amely szerint ez a szerződési kikötés a zálogjog érvényesítésének szakaszára vonatkozó rendelkezés. Másként fogalmazva, a kérdés az, hogy vajon a zálogkötelezettet a kielégítési jog megnyílását követően is megilleti-e a zálogtárgy helyreállításának a joga. A kérdés felvetését az indokolja, hogy a kielégítési jog megnyílása a zálogjog fennállásában és jellegében egy alapvető fordulat, amely a zálogjogot egy új létszakaszába juttatja. Míg ezt megelőzően a zálogjog csupán egy teher a zálogkötelezett tulajdonjogán, a kielégítési jog megnyílása aktivizálja a zálogjogosult jogait. Az Ítélőtábla erre a kérdésre nem tért ki, magától értetődőként vette azt, hogy a zálogkötelezett e joga fennáll, sőt, éppen e jog sérelmében áll a kikötés tisztességtelensége. Pedig ez az új szakasz már a zálogjog érvényesítéséről szól, ami – az Ítélőtábla által is szem előtt tartott tipikus esetben – alapvetően a zálogtárgy értékesítését jelenti, annak érdekében, hogy a bevételből kielégítésre kerüljön a zálogjogosult követelése. A zálogkötelezett köteles a zálogtárgyat a zálogjogosult birtokába adni, és tűrni annak értékesítését. Ez szükségszerűen azzal jár, hogy a zálogkötelezettnek az a joga, hogy a zálogtárgyat használja, és az a joga, hogy károsodás esetén azt helyreállítsa, a kielégítési jog megnyílásakor véget ér. Az új Ptk. alapján egyértelmű, hogy a zálogkötelezettnek ez a joga csak a kielégítési jog megnyílását megelőzően áll fenn [Ptk. 5:109. § (4) bek.]; és bár az 1959-es Ptk. erről kifejezetten nem rendelkezik, nem kétséges, hogy a korábbi szabályozás alapján is ugyanez volt a helyzet. E jog sérelme miatt tehát az alperes által alkalmazott szerződéses kikötést nem lehetett volna tisztességtelennek minősíteni.

Összegzés

Amint láttuk, az Ítélőtábla a perbeli kikötést egyszerre jogszabálysértőnek és tisztességtelennek minősítette. Véleményünk szerint mindkét minősítés megalapozatlan. Az Ítélőtábla elmulasztotta vizsgálni mind azt, hogy a biztosítási összeg milyen típusú biztosítékot eredményezett, mind pedig azt, hogy az együttműködési kötelezettségből pontosan milyen követelmény fakad a zálogjog érvényesítése során. A szerződési kikötés tisztességtelenné minősítése kapcsán pedig olyan jog sérelmét kérte számon, amely jog – a zálogjognak ebben a szakaszában – már nem is illette meg a felperest. Ez utóbbi minősítés azért is sajnálatos, mert egyébként a biztosítéki jog területén nagy szükség lenne megbízható bírói útmutatásra azzal kapcsolatban, hogy melyek azok a gyakorlatban alkalmazott kikötések, amelyek tisztességtelenek.

(Pécsi Ítélőtábla Pf.VI.20.147/2016/4.; BDT2017/70.)

Vissza a hírekhez