Téves fizetés sorsa a felszámolási eljárásban

Gazdaság és Jog, 2015/9.

Előzmények

A felszámolási eljárás kapcsán felmerülő számos kérdés közül az egyik, hogy az adós részére tévesen átutalt összeget az eljáráson kívül kell-e visszafizetni, vagy pedig az erre vonatkozó követelés az eljárás keretében hitelezői igényként érvényesíthető-e. E kérdés megválaszolásához tisztázni kell egyrészt azt, hogy az átutalt összeg a felszámolási vagyon részét képezi-e, másrészt pedig azt, hogy a fizető milyen jogcímen követelheti az átutalt összeg visszafizetését. Polgári jogi megközelítésben az alapkérdés a következő képpen fogalmazható meg: Kié a tévesen fizetett pénz?

E kérdésekre a felszámolási eljárás szabályait megállapító 1991. évi XLIX. törvény (Cstv.) több mint húsz éven át nem tartalmazott rendelkezést. Kifejezett jogszabályi rendelkezés hiányában a bíróság alakította ki azt a gyakorlatot, amely hosszú időn át uralkodott. E szerint a tévesen megfizetett összeg az adós felszámolás hatálya alá eső vagyonába tartozik, és az annak visszafizetése iránti igényt jogalap nélküli gazdagodás visszatérítése jogcímen, a felszámolási eljárás keretében, hitelezői követelésként lehet érvényesíteni (EBH2003. 962 – Legf. Bír. Fpk. VIII. 30.256/2002. sz.). Ez az elvi határozat ma is megtalálható a Kúria honlapján „A Kúria joggyakorlat egységesítő tevékenysége” címszón belül az „Elvi bírósági határozatok” alatt: http://www.lb.hu/hu/elvhat/9622003-szamu-gazdasagi-elvi-hatarozat

Ezt a gyakorlatot a Legfelsőbb Bíróság később is megerősítette, leszögezve a következőt: „Helytállóan hivatkozott a másodfokú bíróság az EBH2003. 962. számú eseti döntésben kifejtett jogi álláspontra a tartozatlan fizetés jogi megítélésével kapcsolatban, mellyel a Legfelsőbb Bíróság továbbra is egyetért, az abban foglaltaktól nincs indoka eltérni.”(Gfv. X.30.139/2010/5.).

2012. március 1-jétől megváltozott a jogi helyzet: míg korábban nem volt speciális szabályozás a téves fizetésre vonatkozóan, a 2011. évi CXCVII. tv. (Módosító törvény) 31. § (3) bekezdése alapján a Cstv. 28. §-a kiegészült a következő (4) bekezdéssel: „Nem kell bejelenteni hitelezői követelésként, ha az adós bankszámlájára tévesen címzett átutalás került. Ennek visszautalása iránt a felszámoló haladéktalanul intézkedik.” A Cstv. új szabálya tehát szakított a kialakult bírósági gyakorlattal. A Módosító törvény indokolása semmilyen magyarázatot nem tartalmaz arra nézve, hogy ennek az új szabálynak a meghozatalára milyen ok miatt került sor.

Ilyen előzmények után született meg a BH2015. 168. szám alatt közzétett döntés (Kúria Gfv.VII.30.308/2014.). Az alapul szolgáló tényállás szerint az adós társaság felszámolásának közzétételére 2011. február 24-én került sor; az adóssal egyébként semmilyen jogviszonyban nem lévő kérelmező 2011. április 27-én tévesen átutalt az adós javára egy bizonyos összeget, amellyel valójában másnak tartozott. A kérelmező kérte az összeg visszafizetését, a felszámoló – a téves fizetés tényét nem vitatva – megtagadta a teljesítést, arra hivatkozva, hogy a kérelmező igényét hitelezői követelésként érvényesítheti. A hitelezői kifogás alapján 2014. február 28-án született jogerős végzés, az elsőfokú végzést helybenhagyva, utasította a felszámolót a tévesen átutalt összeg visszafizetésére, arra hivatkozva, hogy a tévesen átutalt összeg nem vált az adós vagyonává. A felszámoló, a kialakult bírósági gyakorlatra hivatkozva, felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő. A felülvizsgálati bíróságként eljárt Kúria e döntésével a jogerős végzést hatályában fenntartotta.

A Kúria a következő indokok alapján hozta meg döntését: (a) az átutalt összeg, a jogerős végzés álláspontjával egyezően, nem tartozik az adós vagyonába; (b) az összeg visszautalására nem a Cstv., hanem a Ptk. jogalap nélküli gazdagodásra vonatkozó szabályai az irányadóak; (c) a Cstv. 28. §-ába beiktatott új (4) bekezdésre tekintettel a korábbi bírói gyakorlat meghaladottá vált.

Az alábbiakban megvizsgáljuk, hogy indokolt volt-e a téves fizetés felszámolási eljárásban való kezelésével kapcsolatos bírósági gyakorlat megváltoztatása, helytállóak-e a Kúria legfrissebb döntése alapjául szolgáló érvek. Ezen belül kiemelten vizsgáljuk a fizetéssel és a pénz tulajdonjogának megszerzésével kapcsolatos kérdéseket. A szóban forgó bírósági határozatokban átutalásútján teljesített fizetésről van szó, azonban azért, hogy a felmerülő tulajdonjogi kérdések tárgyalhatók legyenek, ebben a cikkben általában téves fizetésről beszélünk, és alapvetően azt az esetet vizsgáljuk, amikor a fizetésre készpénzfizetés útján kerül sor. Ezt követően térünk ki a bankszámlák közötti elszámolás útján teljesített fizetés főbb sajátosságaira.

Ki a tulajdonosa a tévesen fizetett összegnek?

A Kúria a BH2015. 168. szám alatt közzétett döntése alapjául szolgáló érvek közül először a fizetett összeg tulajdonjogára és a visszakövetelés jogcímére vonatkozó két érdemi jogi érvet vizsgáljuk. E két kérdés – kinek a vagyonába tartozik a tévesen átutalt pénzösszeg, és mi a jogcíme az ennek visszafizetésére irányuló követelésnek – szorosan összefügg: ha a tévesen kifizetett összeg továbbra is a fizető tulajdonát képezi, akkor az nyilvánvalóan nem tartozik az adós vagyonába, a fizetőnek az összeg kiadására tulajdoni igénye van, amely igény a felszámolási eljáráson kívül elégítendő ki. Ha viszont a fizetett összeg átkerül a fizetés kedvezményezettjének tulajdonába, akkor a fizetőt annak visszafizetése iránt kötelmi igény illeti meg, amelyet a Cstv. 38. § (3) bekezdése alapján – speciális szabályozás híján, a korábbi bírói gyakorlatnak megfelelően – hitelezői igényként lehet érvényesíteni. A két kérdésre adandó válasz tehát egymással összhangban kell, hogy legyen: nem mondhatjuk egyszerre azt, hogy a fizetés eredményeként a pénz feletti tulajdonjogban nem következett be változás, de ugyanakkor az annak visszakövetelése iránti igény kötelmi jellegű hitelezői igény, vagy fordítva, hogy bár a vagyontárgy átkerült a másik fél tulajdonába, a fizető felet dologi igény illeti meg.

Az összeg sorsa és az annak visszafizetése iránti igény minősítése szempontjából tehát alapvető kérdés, hogy kinek a vagyonába tartozik az a pénz, amely téves fizetés révén az eredeti tulajdonostól egy másik személyhez kerül. A 2003. évi elvi határozat és a jogerős végzés középpontjában is ez a kérdés állt, és a Kúria első érve is ezzel foglalkozik.Szakmai szempontból is ez a legérdekesebb kérdés, hiszen a pénz feletti tulajdonjog alakulásának speciális szempontjait érinti.

A kérdés megítélése kapcsán a Cstv. 4. § (2) bekezdéséből és 3. § (1) bekezdés e) pontjából kell kiindulni, amely szerint ahhoz, hogy valamely vagyontárgy (Ptk. 8:1. § (1) bek. 5. pont: dolog, jog és követelés) az adós vagyonának minősüljön, két követelménynek kell megfelelnie. Egyrészt a számviteli szabályok szerint befektetett- vagy forgóeszköz kell hogy legyen. A számvitelről szóló 2000. évi C. tv. (Számtv.) 29. §-a alapján a készpénz és a bankbetét (azaz a számlapénz) is eszköznek, közelebbről forgóeszköznek minősül, ez a feltétel tehát teljesül. A második feltétel pedig az, hogy a vagyontárgy az adós tulajdonában kell, hogy legyen; a tulajdonjogot ebben az esetben nyilvánvalóan tágan kell érteni, hiszen az adós követelései is a felszámolási vagyon részét képezik, bár ezek szigorúan véve, a dologi jog szabályai alapján tulajdonjog tárgyai nem lehetnek. Az itt vizsgált esetben tehát az a kérdés, hogy a polgári jog alapján kinek a tulajdonát képezi, illetve kinek a vagyonába tartozik a tévesen fizetett pénz (a készpénz és a számlapénz): a fizetőét vagy pedig a kedvezményezettét. Ebben a kérdésben a 2003. évi elvi határozat úgy foglalt állást, hogy a tévesen átutalt összeg a felszámolási vagyon részét képezi, ezzel szemben az új kúriai határozat szerint az nem része az adós vagyonának. Az új bírósági álláspont magyarázataként a jogerős végzés azt hangsúlyozza, hogy a tévesen átutalt összeg azért nem tartozik az adós vagyonába, mert „az nem szerzés útján került az adóshoz”. A Kúria, a a másodfokú bíróság álláspontjával lényegében egyetértve, annak érvelését azzal egészítette ki, hogy „az eljárás során nem került feltárásra a pénzösszeg vonatkozásában semmilyen adósi magatartás, vagy annak megszerzésére irányuló jogcím”.

Fizetés készpénzátruházás útján

A Ptk. 6:42. §-a alapján a fizetés két alapvető módja a pénz tulajdonjogának átruházása (készpénzfizetés) és az átutalás. A klasszikus megoldás a készpénzfizetés, sokáig a polgári jogi szabályozás központjában is ez állt. Gazdasági jelentőségét tekintve ugyanakkor lényegesen nagyobb szerepet játszik az átutalás (és az egyéb, nem készpénz átadása útján megvalósuló fizetési módok), örvendetes ezért, hogy az új Ptk.-ban már ez is megjelent. Erre tekintettel mi is külön tárgyaljuk e két esetet. Az egyértelműség kedvéért megemlítjük, hogy, amint ezt az itt hivatkozott rendelkezés is mutatja, a Ptk. szabályai körében a pénz fogalma – eltérően annak gazdasági és hétköznapi jelentésétől – csak a fizikai formában megjelenő bankjegyet és érmét (készpénz) foglalja magában (Menyhárd Attila: A tulajdonjog megszerzése. in: Vékás Lajos – Gárdos Péter (szerk.): Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz. Wolters Kluwer Budapest, 2014. 1. kötet. 987. o.).

A Ptk. a tulajdonátruházást, a korábbi törvénnyel megegyezően, ún. jogcímes-tradíciósrendszerben szabályozza, a korábbihoz képest kibővített tartalommal és önálló szerkezeti egységként megjelenő dologi jogi könyvben. Ennek megfelelően, a Ptk. 5:38. §-a szerint ingó dolog tulajdonának átruházással való megszerzéséhez az átruházásra irányuló jogcím (szerződéses vagy egyéb kötelezettség) és a dolog birtokának átruházása szükséges. Az átruházással való tulajdonszerzés származékos szerzésmód, ami többek között azt jelenti, hogy a tulajdonjog megszerzésének feltétele, hogy az átruházó maga is tulajdonos legyen (nemo plus iuris elve).

A Ptk. 5:14. § (2) bekezdése szerint a dologra irányadó szabályokat megfelelően alkalmazni kell a pénzre és értékpapírra is. Ebből következően, a pénz tulajdonjog tárgya lehet, pénz felett is lehet átruházás útján tulajdonjogot szerezni, továbbá a tulajdonátruházásnak pénz esetében is szükséges eleme a jogcím és az azon alapuló birtokátruházás.

A téves fizetés fogalmilag azt jelenti, hogy a fizető fél nem szándékozott a fizetett pénzösszeget átadni a másik félnek, vagy azért, mert nem állt fenn vele szemben tartozása, vagy mert kisebb összegű tartozása volt, vagy pedig, mert bár tartozott, azt most nem akarta teljesíteni. Téves fizetés esetén ezért a tulajdonátruházáshoz megkívánt mindkét törvényi feltétel hiányzik. Egyrészt a fizetésre nem valamely érvényes, létező jogcímre tekintettel került sor, és, a látszattal ellentétben, a birtokátruházás sem valósul meg. A birtokátruházás ugyanis a Ptk. 5:3. §-a szerint egy dologi jogi ügylet, ezért nem elegendő az, hogy a pénz a kedvezményezett tényleges hatalmába kerül (Ptk. 5:2. §); a birtokátruházás ügyleti jellege mindkét fél részéről tudatos és akaratlagos magatartást tételez fel. Helytálló ezért a Kúria álláspontja annyiban, hogy a téves fizetés nem tekinthető a pénz tulajdonjoga átruházásának. A tulajdonjog megszerzésének azonban nem az átruházás az egyetlen módja.

A pénz mint speciális jószág

Mielőtt megvizsgálnánk, hogy az átruházás mellett milyen tulajdonszerzési módok játszanak szerepet a szóban forgó tényállás mellett, ki kell térnünk arra, hogy a pénz sajátos vagyontárgy. Sajátossága elsősorban általános csereeszköz, közelebbről fizetőeszköz funkciójából fakad. A pénz fizetőeszköz-funkciójának érvényesülése, különösen a modern korban, a gazdaság és a társadalom normális működésének egyik alapfeltétele. Az államnak és a jognak egyik fontos feladata, hogy elősegítse e funkció teljesülését. Ahhoz, hogy a pénznek ez a funkciója hatékonyan érvényesülhessen, olyan jogi környezet szükséges, amely biztosítja azt, hogy az átruházása könnyen, gyorsan és biztonságosan megtörténhessen; a megszerzett pénz ne legyen terhelve olyan, korábbi tulajdonostól származó dologi joggal, amely annak forgalmát korlátozza. Nyilvánvalóan rontaná a forgalom biztonságát és ezzel a pénz fizetőeszköz funkciójának érvényesülését az, ha a pénz aktuális birtokosának tulajdonjogát korábbi tulajdonosok vagy más dologi jogosultak megkérdőjelezhetnék, vele szemben tulajdonjogi vagy egyéb dologi jogi igényt érvényesíthetnének. A forgalomban nem fogadható el sem az, hogy a fizetés kedvezményezettjének vizsgálnia kelljen azt, hogy a fizető valóban tulajdonosa-e az átruházandó pénznek, sem pedig az, hogy kétséges vagy vitatható legyen a pénz birtokosának a tulajdonjoga. Fontos ezért, hogy a pénz átruházására vonatkozó szabályozás és jogalkalmazás segítse elő azt, hogy a pénz megszerzője, birtokosa a forgalomban tulajdonosként viselkedhessen, átruházás útján fizetési kötelezettségét teljesíthesse.

A pénz forgalmi funkciójának megvalósulását szolgálja az, hogy a pénzt a forgalomban egyedi sajátosságokkal nem rendelkező, helyettesíthető dologkéntkezelik. Ez annyira így van, hogy bankjegy és érme csak abban az esetben szerepel pénzfunkcióban, ha a szolgáltatására vonatkozó kötelezettség – legyen szó akár vételárról, kölcsönről vagy ajándékról ‑ nem egyedileg, hanem fajta (pénznem) és mennyiség szerint van meghatározva. A pénz egyediséget nélkülöző, helyettesíthető jellege lényeges szerepet játszik a pénz tulajdonjogának alakulásában is. Ezen felül a tételes jog egyes szabályai is segítik azt, hogy a pénz megfelelően betölthesse gazdasági szerepét. Alább ezekre részletesebben kitérünk.

Nem tulajdonostól való tulajdonszerzés

A származékos tulajdonszerzés egyik alapelve, a nemo plus iuris alól, az ingó dolgok körében érvényesül egy általános kivétel: a Ptk. 5:39. § szerint a dolog tulajdonjogát nem tulajdonostól is meg lehet szerezni, ha a szerzésre kereskedelmi forgalomban, ellenérték fejében kerül sor, és a szerző fél jóhiszemű. A nem tulajdonostól való szerzés, az általános szabálytól eltérően, eredeti szerzésmód(Menyhárd Attila: Dologi jog. Osiris Kiadó Budapest, 2007. 300. o.). E szerzésmód eredeti jellege azt jelenti, hogy az átruházó jogi helyzete nincs hatással a szerző tulajdonjogára, a szerző többet (tehermentes tulajdont) szerezhet, mint amivel az átruházó rendelkezett. Tekintettel arra, hogy a szerzés módja nem átruházás, az átruházásra vonatkozó szabályokat sem kell alkalmazni, így a tulajdonjog megszerzésének nem feltétele az érvényes jogcím sem. Ebben az esetben tehát nem jogcímes, hanem absztrakt tulajdonszerzésről van szó.

A pénz gazdasági funkciójával összhangban, már a korábbi Ptk. előtti jogban is élt az a szabály, amely szerint pénz (és értékpapír) átruházása esetén a nem tulajdonostól való tulajdonszerzés kivételes lehetősége feltétel nélkül érvényesül, azaz pénz és értékpapír esetén a tulajdonjog nem tulajdonostól való megszerzéséhez nem szükséges, hogy arra kereskedelmi forgalomban, ellenérték fejében kerüljön sor és a szerző jóhiszemű legyen (Ptk. 5:40. §). A nem tulajdonostól való tulajdonszerzést lehetővé tevő törvényi kivétel feltétel nélküli érvényesülése a pénz esetében orvosolja azokat a hibákat, amelyek abból fakadnak, hogy az átruházó – többnyire a saját szerzésében rejlő ok miatt ‑ nem volt tulajdonos. Nem orvosolja azonban az aktuális birtokos szerzése alapjául szolgáló jogcím hiányát, azaz azt az esetet, amikor a jogelőd tulajdonos volt, de a szerzésre nem érvényes ügylet alapján, hanem például tévedésből került sor. Míg a nem tulajdonostól való szerzés esetén eredeti, absztrakt tulajdonszerzésről van szó, ami vitathatatlan, tehermentes, új tulajdonjogot eredményez a szerzőnél, tulajdonostól való szerzés esetén még a jogcím megléte és rendben léte is követelmény. A jogcím hibája meghiúsíthatja a tulajdonjog átruházás útján való megszerzését. Ezt a problémát teljesen csak az szüntetné meg, ha pénz esetén általánosan érvényesülne az absztrakt tulajdonszerzés lehetősége. A nemo plus iuris elvének áttörése és az absztrakt tulajdonszerzés együttesen tennék lehetővé azt, hogy a birtokost kétségtelenül a pénz tulajdonosának lehessen tekinteni. A nem tulajdonostól való szerzés lehetősége azonban önmagában is csökkenti e probléma gyakorlati jelentőségét. E szabály lehetővé teszi azt, hogy a jogcím nélkül „szerző”, aki maga nem lesz tulajdonos, képes legyen tulajdont átruházni. A tulajdonjog hiánya tehát nem akadályozza meg azt, hogy egy újabb fizetés esetén a fizetés kedvezményezettje tulajdonjogot szerezhessen. A jogcím hiánya megszakítja a tulajdonátruházások láncolatát, a további átruházások során azonban ez helyreáll. A nem tulajdonostól való szerzés szabálya tehát kellő biztonságot teremt a pénzforgalom számára. A megmaradó nyitott kérdés csupán az, hogy miként kezeli a jog azt a helyzetet, ami a jogcím hiányában hibás „szerzés” és az ezt követő átruházás között áll fenn. A továbbiakban ezt vizsgáljuk meg.

A dologegyesülés

Téves fizetés esetén, mint fentebb említettük, a dologi jogilag releváns tényállás úgy írható le, hogy a pénz a „fizetés” kedvezményezettjének a birtokába kerül, anélkül azonban, hogy tulajdonátruházás történt volna. Innen a történet alapvetően kétféle módon folytatódhat. Az egyik lehetőség, hogy a kedvezményezett felismeri a fizetés téves jellegét, tudatában van annak, hogy ez a pénz nem jár neki, és ennek megfelelően viselkedik: a tévesen kapott pénzt félreteszi, és megteszi a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy az visszakerüljön jogos tulajdonosához. A másik, a vizsgált kérdés szempontjából érdekes esetben a kedvezményezett vagy nem ismeri fel a fizetés téves jellegét, vagy bár felismeri, mégis úgy viselkedik, mintha az őt megilletné: a kapott pénzt sajátjaként kezeli, összekeveri saját pénzével, és azzal egyezően használja, költi a tévedésből hozzáérkezett összeget. Eltérően fog alakulni a két esetben a kapott pénz tulajdonjoga. Kellő elkülönítés esetén a pénz, annak ellenére, hogy a forgalomban általában helyettesíthető dolognak tekintik, megőrzi azonosítható jellegét, és fennmarad az eredeti tulajdonos tulajdonjoga. Azonban, a kedvezményezett pénztárcájában, kasszájában, trezorjában stb., a már ott levő pénzekkel összekeveredve, a többitől megkülönböztethetetlenné válik, azokkal egységes halmazt alkot. Erre a halmazra nem csak az a jellemző, hogy azon belül nem lehet tulajdonosok szerint megkülönböztetni az egyes darabokat, hanem az is, hogy be- és kifizetések eredményeként folyamatosan változik annak összege és összetétele egyaránt. A különböző pénzek összekeveredése eredményeként nem csak az egyedi azonosítás válik lehetetlenné, hanem, viszonylag rövid idő elteltével már azt sem lehet megmondani, hogy a halmazban kinek milyen összegű pénze van benne. Az ilyen és hasonló tényállásokra azonban a jognak általában megvan a válasza.

Klasszikus, már a római jogban ismert tulajdonszerzési mód a dologegyesülés, amikor különböző személyek tulajdonában lévő dolgok egyetlen, egységes dologgá válnak; nem feltétlenül kémiai egyesülés eredményeként, hanem bármely egyéb módon. A dologegyesülés megszünteti a korábbi különálló dolgok önállóságát, és ennek szükségszerű következménye a tulajdonjogban beálló változás. Ennek tipikus esete a járulékos dologegyesülés (accessio), amikor a járulék a fődolog részévé (alkotórészévé) válik és osztja annak jogi sorsát (hasonlóan ahhoz, ahogy a felépítmény osztja a telek sorsát), és a járuléknak minősülő dolog korábbi tulajdonosát kártalanítási igény illeti meg. A dologegyesülés ritkább esete az egynemű vagy egyébként egyenrangú dolgok egyesülése (amelynek egyik alesete a folyadékok összekeveredése, azaz a confusio, például a borok összekeveredése illetve a bornak mézzel való összekeveredése), amikor nem válik az egyik dolog a másik részévé, hanem tipikusan egy harmadik dolog jön létre, amely – az egyesült dolgok értéke arányában – a korábbi tulajdonosok közös tulajdonában áll. A confusioval rokon jelenség a commixtio, a különböző személyek tulajdonában álló, egyedi, de egyediségükben nem azonosítható, így nem is megkülönböztethető, azaz helyettesíthető dolgok (pl. gabona, kavics, különböző nyájba tartozó azonos fajta állatok) összekeveredése. Ezt az esetet a római jogban megkülönböztették az egyenrangú dologegyesüléstől, azon az alapon, hogy itt elvileg az összekeveredett dolgok megőrzik eredeti formájukat, önálló létüket, ezért az eredeti tulajdonosokat továbbra is tulajdoni igény illeti meg, ennek tárgyai azonban nem az eredeti, immár egyedileg nem azonosítható dolgok, hanem azokkal megegyező fajtájú és mennyiségű dolog. Ma ezt a megoldást már nem fogadjuk el, tulajdoni igény csak egyedileg (nem pedig fajta és mennyiség szerint) meghatározott dologra irányulhat. A commixtio körébe tartozik a különböző személyek tulajdonában álló pénzek összekeveredéseis, azonban erre az esetre az általánostól eltérő, különleges szabály érvényesült: „Ha valaki más pénzét úgy keveri be a saját pénze közé, hogy a szétválasztás a felismerhetetlenség miatt nem lehetséges, akkor a pénzen tulajdont szerez, és az eredeti tulajdonos csak kötelmi keresettel (pl. condictio furtiva) élhet.” (Földi András – Hamza Gábor: A Római jog története és institúciói. Harmadik, átdolgozott és bővített kiadás Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 1998. 332. o. Kiemelés az eredetiben.). Az összekeveredett pénzösszeg esetében tehát a járulékos dologegyesüléshez hasonló megoldás érvényesül; mintha olyan járulékos dologegyesülés történne, ahol a fődolog a pénz átvevőjének pénze, amelybe beolvad a járadékká alacsonyodó átvett pénzösszeg. Ebben az esetben tehát már a római jog sem tartotta fenn a tulajdonjog látszatát, elismerte, hogy a korábbi tulajdonos tulajdonjogát elveszíti, és ehelyett kötelmi jogi követelés illeti meg a beolvadttal azonos összeg megfizetésére.

A dologegyesülés és összekeveredés mint tulajdonszerzési mód a mai napig megmaradt mind más országok jogában (angolul: mixturevagy commingle), mind a magyar jogban (l. a régi Ptk. 133-138. §-ait illetve a Ptk. 5:65-5:72. §-ait). A Ptk. 5:66. §-ában szabályozott egyesülés és vegyülés fogalmát tágan kell érteni, a római jogi megoldással egyezően, bele tartozik az az eset is, amikor az új dolog összekeveredés eredményeként jön létre (Menyhárd Attila: A tulajdonjog megszerzése. in: Vékás Lajos – Gárdos Péter (szerk.): Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz. Wolters Kluwer Budapest, 2014. 1. kötet. 1021. o.). Főszabály szerint dologegyesülés esetén közös tulajdon jön létre, azzal, hogy járulékos egyesülés esetén a fődolog tulajdonosa – hacsak nem maga idézte elő rosszhiszeműen a dologegyesülést ‑ magához válthatja az egész dolog tulajdonjogát. A római jogtól eltérően azonban, a hazai jogi szabályozásból hiányzik a pénzösszekeveredésére vonatkozó speciális szabály, és sem a kódex indokolása, sem pedig az imént hivatkozott kommentár nem tér ki arra, hogy ilyen esetben milyen szabály az irányadó.

A pénz egyes darabjai nem különböztethetők meg egymástól, az egyes tulajdonosok pénzei felismerhetetlenek, nem azonosíthatóak be, így különböző tulajdonosok pénzeinek összekeveredése esetén az összekeveredett pénzt nem lehet szétválasztani aszerint, hogy melyiknek ki a tulajdonosa. Ez dologegyesüléshez vezet, aminek a tulajdonjog alakulására is hatása kell, hogy legyen. Azonban, amint erre fentebb már kitértünk, a pénz fizetőeszköz-funkciójának hatékony érvényesülése speciális jogi megoldásokat tesz szükségessé. A nem tulajdonostól való tulajdonszerzés szabályai mellett ezt kell szolgálnia az egyéb tulajdonszerzési módok, így különösen a dologegyesülés szabályainak is. Olyan szabályra van szükség, amely a forgalom biztonságát és hatékonyságát egyaránt szolgálja. Az ebből fakadó követelményeknek nem felel meg a dologegyesülés alapesetére kialakított szabály, amely szerint az egyesült dolog a korábbi tulajdonosok közös tulajdonába kerül. A közös tulajdon nem nagyon egyeztethető össze a pénz felhasználási módjával kapcsolatos gyakorlati szempontokkal. A pénzt alapvetően annak elköltése, azaz elidegenítése útján lehet használni, a pénztárcánkban levő pénz egyedei (bankjegyek és érmék) sűrűn, szinte folyamatosan cserélődnek, összegük nő és csökken. Amint fentebb említettük, gyakorlatilag megállapíthatatlan, hogy a tárcában lévő összegből mennyi illeti meg az egyes feleket. Emellett, az, aki az összekeveredett pénz birtokában van, kizárólagosan tud rendelkezni felette, ezért, speciális intézkedések nélkül gyakorlatilag megoldhatatlan a közös tulajdon működtetése is.

A pénz sajátos funkciója, az ehhez kapcsolódó jogpolitikai célok valamint a pénz használatának sajátosságai együttesen indokolják azt, hogy a pénz összekeveredésére – a római jog megoldásához hasonlóan ‑ az egynemű ingó dolgok összekeveredésére irányadó általános szabálytól eltérő speciális szabályt alkalmazzunk. Közös tulajdon helyett, az általános gyakorlati jogérzékkel összhangban, olyan szabály kell, hogy érvényesüljön, amelynek alapján az, aki a pénz birtokába jut, attól kezdve, hogy a megszerzett pénzt összekeverte saját pénzével, kizárólagos rendelkezési jogot is szerez a pénz felett, azaz tulajdonosává válik annak. A dologi jogi és a felelősségi szabályokat határozottan el kell választani egymástól. A dologi jogban a (pénz-) forgalom biztonságát szolgáló egyértelmű és objektív szabályok kellenek, a felek jó- vagy rosszhiszeműségének illetve a szerzés jogcímének pedig a felek közötti kötelmi jogviszonyokban lehet jelentősége. Ez utóbbiak alapján lehet, hogy vissza kell fizetni a kapott pénzt, ez a kötelezettség azonban nem a kapott pénzegyedek visszaszolgáltatására, hanem a kapottal egyező összeg visszafizetésére vonatkozik.

Téves fizetés esetén tehát a jogcím hiánya nem kell, hogy megakadályozza azt, hogy az a személy, aki a pénz birtokába került, egyúttal tulajdonjogot is szerezzen a pénzen. A jogcím hiánya kizárja azt, hogy a tulajdonszerzés módja átruházás legyen, de azt nem akadályozza meg, hogy dologegyesülés útján száll át a tulajdonjog.

Fizetés átutalással

A készpénzfizetéssel kapcsolatban írtak fokozottan állnak a bankszámlára befizetett összegekre. A kiindulópont az, hogy számlapénz esetében tulajdonjogról egyáltalán nem beszélhetünk. Számlapénz alatt tipikusan a bank által vezetett fizetési (folyó-) számlára befizetett látra szóló betétet értjük. A számlatulajdonos már akkor elveszíti a pénze feletti tulajdonjogot, amikor befizeti azt a számlájára. Ezt követően a számlatulajdonos vagyonába a befizetett pénzösszegre vonatkozó, a számlavezető bankkal szembeni követelés kerül (Ptk. 6:390. § és 6:395. §). A magyar jogi felfogás szerint tulajdonjog tárgya csak testi dolog lehet (Ptk. 5:14. § (1) bek.). A számlakövetelés (más követeléssel egyezően) mint immateriálisvagyontárgy, tulajdonjog tárgya nem lehet; a számlapénz tehát a számlatulajdonos vagyonának részét képezi, tulajdonjog azonban nem állhat fenn rajta.

Azokban az esetekben, amikor a fizetés nem pénz fizikai átadása, hanem a bankrendszeren keresztül, számlák közötti elszámolás útján megy végbe, három jogviszonyba tartozó eseményeket, fejleményeket kell megkülönböztetni: mind a fizető, mind pedig a fizetés kedvezményezettjének vagyoni helyzete szempontjából meghatározó a saját számlavezetőjükkel való viszonyuk, és emellett, a fizetés alapjául szolgáló tények, illetve, téves fizetés esetén magának a fizetésnek az eredményeként kettejük között is létrejön egy jogviszony. A fizető fél egyrészt fizetési megbízást ad a számlavezető bankjának, másrészt pedig akaratlanul gazdagodást idéz elő a fizetés kedvezményezettjénél. A számlatulajdonos és a számlavezető közötti jogviszonyban a számlatulajdonos szabályszerűen rendelkezett a számlája felett, a számlavezető pedig, e rendelkezés végrehajtásaként megterhelte a számláját, amelynek eredményeként csökkent a számlakövetelés összege, azaz a vagyonában csökkenés állt be. A számlatulajdonos vagyonának csökkenésével egyidejűleg a fizetés kedvezményezettjének számlavezetője, szintén szabályszerűen eljárva, jóváírta a fizetett összeget a kedvezményezett számláján, ezzel elismerte, hogy a számlatulajdonos vele szembeni követelése megnőtt a fizetett összeggel. A jóváírt összeg, illetve az ezen összeg által megnőtt egyenleg felett kizárólag a kedvezményezett számlatulajdonos rendelkezhet; a számlakövetelés e gyarapodása a kedvezményezett vagyonának a növekedését eredményezi. E két jogviszonyban bekövetkező változás eredményeként mondhatjuk azt, hogy az egyik fél fizetett a másiknak, és ezzel ez utóbbi gazdagodott az előbbi terhére. E bekövetkezett gazdagodás jogcíme, jogi minősítése dönti el, hogy a fizető fél jogosult-e a fizetett összeg visszafizetését követelni.

A számlapénz tehát követelés, és mint ilyen, annak a személynek a vagyonába tartozik, aki a követelés jogosultja. A számlakövetelés jogosultja pedig a számlatulajdonos (Ptk. 6:395. § (2) és 6:390. § (1) bekezdés). A számla egyenlege felett a számlatulajdonos, illetve az általa meghatalmazott személyek jogosultak. A számla, akárcsak a számlapénz, nem dolog, ezért nem állhat fenn rajta tulajdonjog, tehát a „számlatulajdonos” sem tulajdonos. Számlatulajdonos az a személy, aki ilyen minőségében szerződést köt a számlavezetővel, és ebből fakadóan fizetési megbízást adhat a banknak, vagy egyéb módon rendelkezhet a számla egyenlege felett. Egy számlának több „tulajdonosa” csak akkor lehet, ha többen kötnek ilyen minőségben szerződést a számlavezetővel, és kialakítják a közös „tulajdon” működtetésének szabályait. Önmagában attól, hogy valakinek a pénze jogcím nélkül a számlára kerül, nem válik számlatulajdonossá.  Közös „tulajdon”, vagy közös vagyon tehát ilyen módon nem tud létrejönni.

A számlavezető és a számlatulajdonos közötti jogviszony alapja a folyószámla-szerződés (Ptk. 6:399. §). A fizetési számla folyószámla-jellegének egyik fő következménye az, hogy számlára befizetett összegek elveszítik egyediségüket; a számlán jóváírt és a számla terhére írt tételek, a számlaegyenleg összege erejéig, a számlatulajdonosnak a számlavezetővel szembeni egyetlen egységes követelését alkotják (Ptk. 6:391-6:393. §-ai). A bankszámlára folyamatosan érkeznek és a bankszámla terhére folyamatosan teljesítésre kerülnek különböző fizetések; e különböző irányú fizetések eredményeként alakul ki a bankszámla állandóan változó egyenlege, amelyre vonatkozóan a számlatulajdonos követelése fennáll. A bankszámlára fizetett pénzösszegek tehát, a dologi pénzzel egyezően, szintén keverednek. Az így kialakuló egyenlegen belül ‑ akárcsak egy pénztárcában lévő aktuális összegen belül – sem lehet elkülöníteni, vagy akárcsak összegszerűen meghatározni a különböző tulajdonosoktól származó pénzeket.

Mindez odavezet, hogy átutalás útján való fizetés esetén is hasonló törvényszerűségek érvényesülnek, mint készpénzfizetés esetén. Ez megfelel a gyakorlati követelményeknek is. Az üzleti élet és a hétköznapi gyakorlat számára egyaránt gondot okozna, ha az derülne ki, hogy a fizetett összeg sorsa és a felek jogai érdemben eltérően alakulnak, attól függően, hogy a fizetésre készpénz átadása vagy bankátutalás útján került-e sor. A számlapénz jogi természete lényegesen eltér a dologi pénztől, és ezért a számlapénzzel való fizetés jogi elemzése is különbözik a készpénzfizetésétől. A számlapénzzel kapcsolatos kérdéseket alapvetően kötelmi jogviszonyok vizsgálata alapján lehet megválaszolni, a készpénzzel kapcsolatban viszont alapvető szerepet játszik a dologi jog, azon belül a tulajdonjog alakulása. Ennek ellenére, gyakorlati szempontból azonos eredményre jutunk a vagyoni viszonyok alakulásának vizsgálatakor. A fizetés eredményeként kapott összeg a kedvezményezett vagyonába tartozik, mégpedig függetlenül attól, hogy mi a fizetés jogcíme, és függetlenül attól is, hogy a fizetés eredményeként a kedvezményezettnek keletkezik-e visszafizetési kötelezettsége.

A bíróság álláspontja

Az EBH2003. 962 a pénznek az előzőekben tárgyalt sajátosságait a következőképpen fejezi ki: „A téves átutalással a pénz feletti használat joga átszállt az adósra, a pénz a birtokába jutott. A pénz jelentősége nem dologi (fizikai) voltában van, hanem abban, hogy meghatározott vagyoni értéket fejez ki, helyettesíthető.” A Legfelsőbb Bíróságnak ez az elvi határozata, amelyet a Kúria 2010-ben is megerősített, a fentiekkel összhangban (a) hangsúlyozza, hogy az általános dolgoktól eltérően, a pénz jelentősége nem fizikai tulajdonságaiban, hanem gazdasági funkciójában rejlik; (b) kiemeli a pénz helyettesíthető és egyedi sajátossággal nem rendelkező jellegét, továbbá (c) leszögezi, hogy abból a szempontból, hogy a pénz kinek a tulajdonában illetve vagyonában van, annak van elsősorban jelentősége, hogy ki annak a birtokosa, ki van abban a helyzetben, hogy azt kizárólagos joggal használhatja. A határozatból az is kiderül, hogy a Legfelsőbb Bíróság nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy a fizetés készpénzzel vagy bankátutalással történik, a két esetet azonosan kell megítélni. Úgy gondolom, ezek a megállapítások helytállóak, és ezekből a Legfelsőbb Bíróság megalapozottan vonta le azt a következtetést, hogy a téves fizetés eredményeként megkapott pénz az adós vagyonába tartozik. Az EBH jelentősége abban áll, hogy speciális szabályozás híján maga fogalmazta meg azt, hogy a pénz összekeveredése esetén nem marad fenn a tévesen fizető korábbi tulajdonos tulajdonjoga, hanem a tévesen fizetett összeg az azt megkapó adós vagyonának részévé válik. (Ettől különböző kérdés, amelyet az alábbiakban vizsgálunk meg, hogy az adós vagyonában ezzel egyidejűleg megjelenik-e egy negatív tétel is, a kapott összeg visszafizetésére vonatkozó kötelezettség.) Egyáltalán nem meggyőző a Kúria 2015-ös határozata, amely az itt írt szempontokat figyelmen kívül hagyva, egyetlen, önmagában nem döntő elemre, a fizetés jogcímének hiányára alapozva, megváltoztatta a korábbi bírósági álláspontot.

Milyen igény illeti meg a tévesen fizető felet?

Az előzőekben megállapítottuk, hogy a tévesen fizetett összeg az azt megkapó fél tulajdonává válik. Ebből már következik, hogy visszafizetése iránti követelés nem dologi, hanem kötelmi jogi igény. A Kúria is így foglalt állást legújabb végzésében: határozata szerint a téves fizetés eredményeként a fizetés kedvezményezettjénél jogalap nélküli gazdagodás következik be, amit az adós a Ptk. 361. §-a (Ptk. 6:579. §) alapján köteles visszatéríteni.

A téves fizetés jogi minősítésének kérdésében a Kúria álláspontja összhangban van a jogirodalommal és a joggyakorlattal. A BH1997. 87 kimondja, hogy „Ha a pénzintézet a vele bankszámla-szerződéses jogviszonyban levő gazdálkodó szervezet részére tévedésből kétszeres átutalást (jóváírást) teljesít, a visszakövetelésének jogcíme nem tulajdoniigény-érvényesítésnek, hanem jogalap nélküli gazdagodás visszafizetésére irányuló követelésnek minősül.” (Idézi Menyhárd Attila: A tulajdonjog általános szabályai. in: Vékás Lajos – Gárdos Péter (szerk.): Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz. Wolters Kluwer Budapest, 2014. 1. kötet. 938. o.).  A tartozatlan, például létre nem jött szerződés alapján teljesített fizetések a jogalap nélküli gazdagodás tipikus tényállásai (Vékás Lajos: Egyéb kötelemkeletkeztető tények. In: Vékás Jajos – Gárdos Péter (szerk.): Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz. Wolters Kluwer Budapest, 2014. 2. kötet 2345-2346. o.). A tartozatlan fizetés lényegében a téves fizetés szinonimájának tekinthető, hiszen a fizető abban a hiszemben teljesít, hogy tartozása fennáll, mégpedig a fizetett összegben és a fizetés kedvezményezettjével szemben áll fenn. E feltételezések közül valamelyik nem felel meg a valóságnak, ezért a tévesen teljesített fizetés az adott személlyel szemben illetve az adott összegben tartozatlan fizetés. A téves fizetés tehát a fizetés kedvezményezettjénél jogalap nélküli gazdagodást, a fizető félnél pedig ennek visszatérítése iránti igényt eredményez.

Megemlítjük, hogy a követelés jogcímeként, a Ptk. 5:66. §-a alapján szóba jöhetne a korábbi tulajdonosnak az egyesüléssel létrejött dolog tulajdonjogát megszerző féllel szembeni kártalanítási igénye is, de az itt vizsgált kérdés szempontjából ennek nincs különösebb jelentősége, hiszen tartalmát és jogi jellegét illetően ez az igény sem különbözik lényegesen a jogalap nélküli gazdagodás visszatérítése iránti igénytől.

Egységes a jogfelfogás abban, hogy a jogalap nélküli gazdagodás kötelmi jogi tényállás, az annak visszatérítése iránti követelés kötelmi igény. Ugyanez áll a kártalanítás iránti követelésre is. Így szabályozza ezt mind a hatályos, mind pedig a korábbi Ptk (régi Ptk. 361. §, Ptk. 6:579. §). A jogalap nélküli gazdagodás visszatérítése és a kártalanítás iránti igény egyaránt olyan pénzkövetelés, amelynek jogosultja a Cstv. 3. § (1) bekezdés cd) pontja alapján a felszámolási eljárásban hitelezőnek minősül, és amely követelést a Cstv. 38. § (3) bekezdése alapján – a fizetett összeg tulajdoni helyzetének alakulására is figyelemmel ‑ csak a felszámolási eljárás keretében lehet érvényesíteni. Így foglalt állást a 2003. évi elvi határozat, és ezzel érvelt felülvizsgálati kérelmében a felszámoló is, a 2015-ös kúriai határozat alapjául szolgáló eljárásban.

A Kúria azonban másként foglalt állást. A BH2015. 168. számú határozatban kifejtett álláspontja szerint abból, hogy a téves fizetésre a jogalap nélküli gazdagodás szabályai az irányadóak, az következik, hogy a visszatérítésre a felszámoláson kívül kell, hogy sor kerüljön. A Kúria ezt a véleményét azzal indokolta, hogy a tévesen fizetett összeg „visszautalására nem a Cstv., hanem [a Ptk.] jogalap nélküli gazdagodásra vonatkozó szabályai az irányadóak. [A Ptk. 361. §-a alapján az] adós köteles a nyilvánvalóan tévesen átutalt pénzösszeg visszafizetésére”. Ez a következtetés azonban mind logikailag, mind pedig tartalmilag hibás. A felszámolás alatt álló adóssal szembeni valamennyi hitelezői követelésnek megvan a maga sajátos jogcíme, amelyre tipikusan a Ptk. valamely szabálya az irányadó. Önmagában a követelés jogcímének és jogszabályi hátterének a feltárása nem eredményezi azt, hogy annak kielégítésére – ha az adós felszámolási eljárás alatt áll – a Cstv. szabályai ne lennének irányadóak. Éppen ellenkezőleg, a felszámolási eljárás megindítása abban jelent változást a hitelezők jogi helyzetében, hogy a követelésükre irányadó anyagi jogi szabályok mellett, a követelés érvényesítése tekintetében a Cstv. szabályait is alkalmazni kell. A Cstv. olyan eljárási szabály, mint a Vht. és a Pp., amelyeket az anyagi szabályokkal együtt, azokra ráépülve kell alkalmazni. A jogcím vizsgálata elsősorban azért fontos, hogy a felszámoló el tudja dönteni, hogy el kell-e ismernie az adott követelést. Természetesen lehetnek olyan jogcímek, amelyeken alapuló követelést nem a felszámolási eljárás keretében, hanem azon kívül kell rendezni. Alapvetően azt mondhatjuk, hogy a kötelmi igények általában hitelezői követelésnek minősülnek, a tulajdoni igényeket viszont a felszámolási eljáráson kívül kell kielégíteni. A fentiekben már utaltunk arra, hogy a jogalap nélküli gazdagodás visszafizetése iránti követelés kötelmi jogi igény.

Nem világos ezért, hogy miért következne abból, hogy az adós – jogalap nélküli gazdagodás visszatérítése jogcímen – köteles visszafizetni a tévesen átutalt összeget, az, hogy ennek teljesítésére a felszámolási eljáráson kívül kell, hogy sor kerüljön. A Kúria határozatának indokolása egyáltalán nem ad magyarázatot arra a két alapvető kérdésre, hogy (a) miként egyeztethető össze a jogalap nélküli gazdagodás azzal az ugyanebben a határozatban megfogalmazott állítással, hogy a tévesen fizetett összeg nem tartozik az adós vagyonába, és (b) miben más a jogalap nélküli gazdagodás visszatérítése iránti követelés, mint az adós kártérítési vagy bármely egyéb fizetési kötelezettsége, amelyek csupán hitelezői követelésként érvényesíthetőek a felszámolási eljárás szabályai szerint. A Kúria következtetésével ellenkezőleg, a jogalap nélküli gazdagodás tényállásának mind a korábbi, mind pedig az új Ptk. alapján feltétele, hogy bekövetkezzen a gazdagodás, azaz a jogalap nélkül gazdagodó tulajdonjogot szerezzen a gazdagodás tárgyát képező vagyontárgy felett. Hogyan beszélhetnénk a gazdagodás bekövetkezéséről abban az esetben, ha a pénz az eredeti tulajdonosé maradna, továbbra is az ő vagyonába tartozna? Az eredeti tulajdonos a gazdagodási tényállás bekövetkeztekor tulajdonjogát elveszíti, vagyonába ezt követően csupán a gazdagodás visszatérítése iránti kötelmi követelés tartozik. Az a tény tehát, hogy a gyakorlat, az elmélet és maga a kúriai határozat egyaránt jogalap nélküli gazdagodásnak tekinti a téves fizetést, megerősíti az előző pontban kifejtett véleményünket, amely szerint a pénz átkerül a fizetés kedvezményezettjének tulajdonába, a korábbi tulajdonosát tehát nem tulajdoni igény, hanem közönséges kötelmi pénzkövetelés illeti meg. Kizárólag ez az értelmezés felel meg a téves fizetés jogalap nélküli gazdagodásként való minősítésének. Akárcsak a tévesen fizetett összeg tulajdonjogi helyzetének alakulása, az annak visszafizetésére irányuló követelés jogcíme is azt támasztja alá, hogy ez a követelés a felszámolásban hitelezői igényként érvényesíthető. A Kúria határozatában megfogalmazott két tartalmi érv egyike sem támasztja alá tehát azt az álláspontot, amely szerint ezt az igényt a felszámolási eljáráson kívül kell kielégíteni.

Hogyan érinti a Cstv. módosítása a kérdés megítélését?

Fentebb jeleztük, hogy a Kúria határozata a két tartalmi érv mellett a Cstv. módosítására is hivatkozott álláspontja alátámasztásául. De vajon helyesen tette-e ezt?

Először is fel szeretnénk hívni a figyelmet arra, hogy a kúriai határozat indoklásául szolgáló három érv jellege különböző. A fentiekben tárgyalt első két érv olyan tartalmi jogi indokot tartalmaz, amelyek – bár véleményünk szerint hibásan, de ‑ érdemben felülbírálják a korábban uralkodó bírósági álláspontot. Ezzel szemben, a harmadik érv a Cstv-be beiktatott új szabályra hivatkozva meghaladottá nyilvánítja a korábbi döntésekben kifejtett álláspontot. A kétfajta érv azonban együtt nem alkalmazható: a bíróságnak vagy az irányadó jogszabály megjelölésével, vagy pedig, ennek hiányában, saját jogi érvei előadásával kell indokolnia döntését. Ha az adott esetre a Cstv. új szabálya az irányadó, akkor a döntést az irányadó új szabály alapján kell meghozni. Ha pedig a szabály nem irányadó, akkor nyilván nem teheti meghaladottá a korábbi bírósági gyakorlatot. Az előbbi esetben nincs szükség arra, pontosabban nincs tere annak, hogy a bíróság saját, jogpótló álláspontot alakítson ki; és természetesen az sem a bíróság feladata, hogy a törvénymódosítás jogi alátámasztását szolgáló indokokat megfogalmazzon. Különösen visszás ez a jogi magyarázat a jelenlegi esetben, amikor ahhoz, hogy a jogalkotóval azonos eredményre jusson, a Kúriának szembe kellett fordulnia a saját korábbi döntése alapján megszilárdult, legalább egy évtizede élő joggyakorlattal. Ha a Kúria által most megfogalmazott jogi érvek helytállóak, azaz a korábbi álláspontja téves volt, akkor nem a jogszabályt kellett volna módosítani, hanem a Kúriának kellett volna az álláspontját megváltoztatnia. Ha viszont az új rendelkezés a jog szabályai alapján nem vezethető le, hanem a korábbi bírói gyakorlat eredményeként kialakult jogi helyzet politikai, jogpolitikai célú korrigálására irányul, akkor a bíróságnak nincs más dolga, mint – a hatálya alá tartozó esetekben – alkalmazni az új jogszabályt.

A Kúria álláspontja szerint a szóban forgó ügyre vonatkozóan azért vált meghaladottá a korábbi bírói gyakorlat, mert a jogerős határozat meghozatalakor már hatályban volt a Cstv. 28. §-ának (4) bekezdése, amely rendezi ezt a kérdést. Nem világos, hogy ennek alapján a Kúria miért gondolta azt, hogy az adott esetben alkalmazni kell a Cstv. 28. §-ának új rendelkezését. Amint fentebb említettük, a Módosító törvény ezt a rendelkezést 2012. március 1-jei hatállyal iktatta be a Cstv.-be. Ezen kívül a Módosító törvény 67. §-a beiktatta a Cstv-be a 83/A. §-t is, amelynek (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a módosítással beiktatott új rendelkezéseket „a hatálybalépést követően kezdeményezett csődeljárásokban és felszámolási eljárásokban kell alkalmazni”. Ez a szabály összhangban van a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. tv. 15. §(1) bekezdésében meghatározott ún. szabályozási átmenetre vonatkozó rendelkezéssel, amely szerint a jogszabályi rendelkezést a hatálybalépését követően a) keletkezett tényekre és jogviszonyokra, valamint b) megkezdett eljárási cselekményekre kell alkalmazni. A szóban forgó esetben mindkét releváns körülményre, a téves fizetésre és a felszámolási eljárás megindítására, egyaránt az új törvényi rendelkezés hatálybalépését megelőzően került sor. Az itt felmerült jogvita eldöntésére tehát a Cstv. új szabályát még nem lehet alkalmazni. Ennek fényében, ez a szabály, az adott esetre nézve, a korábbi bírói gyakorlatban tükröződő álláspontot sem tehette meghaladottá. Tekintettel arra, hogy az adott esetre nem volt irányadó jogszabályi rendelkezés, a jogszerű megoldás az lett volna, ha a Kúria a döntését – a Cstv. még nem alkalmazandó rendelkezését figyelmen kívül hagyva – a 2003. évi EBH-ban megfogalmazott és azóta következetesen alkalmazott álláspontra alapozta volna.

Ennek a kérdésnek abból a szempontból is jelentősége van, hogy jogosult volt-e a Kúria eljáró tanácsa eseti döntésben eltérni a korábbi gyakorlattól. A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. tv. (Bszi.) 32. §-a szerint a Kúria korábbi elvi döntésétől csak jogegységi eljárás lefolytatásával lehet eltérni. Amint fentebb jeleztük, a Kúria korábbi álláspontját megfogalmazó 2003. évi EBH elvi határozatként lett közzé téve, és ma is az elvi határozatok között szerepel. Nem mindegy tehát, hogy az adott esetben a jogszabály változása indokolja, kényszeríti ki az új joggyakorlatot, vagy pedig megváltozott az adott jogkérdésről a Kúria álláspontja. Mint láthattuk, az adott esetben – mivel arra az új jogszabályt nem kellett alkalmazni ‑ ténylegesen ez utóbbiról van szó. A BH2015. 168. határozatot hozó kúriai tanácsnak ezért nem lett volna más törvényes lehetősége, mint vagy követni a korábbi elvi határozatban megfogalmazott álláspontot, vagy pedig, ha attól el kíván térni, jogegységi eljárást kezdeményezni. A Kúria eljárását nyilvánvalóan nem legitimálja a Cstv. adott esetre nem irányadó szabályára való hivatkozás, és nem segít az sem, hogy a Kúria határozata csupán a 2010. évi eseti döntésre hivatkozik és szemérmesen hallgat arról, hogy annak alapjául kifejezetten a 2003. évi, elvi bírósági határozatként közzétett határozat szolgált. Mindebből az következik, hogy a BH2015. 168. határozat meghozatala, amellyel a Kúria eltért a korábbi, elvi határozaton alapuló gyakorlattól, törvénysértő. A Kúria elvi határozatán alapuló gyakorlat eseti határozatban való egyszerű félre tétele a bírói jogalkalmazás jogállami normáinak, különösen a jogbiztonságot szolgáló következetesség és kiszámíthatóság megsértését jelenti.

Miről szól a törvénymódosítás?

Első ránézésre a törvény kiegészítése a jogbiztonságot szolgálja, azzal, hogy rendez egy olyan kérdést, amire eddig nem volt kifejezett szabály. Jobban meggondolva azonban inkább gyengíti a jogbiztonságot azzal, hogy szembe megy az említett bírósági határozatok alapján hosszabb ideje kialakult és megszilárdult gyakorlattal. Egyáltalán nem világos, hogy a jogalkotó miért emelte ki ezt az esetet a felszámolási eljárás általános rendjéből, miért rendelte el e követelések soron kívüli kielégítését. A törvény ilyen tartalommal való módosítása azért is érthetetlen, mert a kialakult bírói gyakorlat, a fent kifejtettek szerint egyrészt jogi érvekkel megfelelően alátámasztható, másrészt pedig összhangban van mind a jogalap nélküli gazdagodás, mind pedig a felszámolási eljárás szabályaival. Amint ezt fentebb is jeleztük, a Módosító törvény indokolása semmilyen választ nem ad e kérdésekre. Megfelelő jogi illetve jogpolitikai indok hiányában a törvénymódosítás nem erősíti a jogrendet, hanem a jogrend belső logikájának, egységének megbontására irányuló önkényes normagyártás.

A bizonytalanságot és értetlenséget tükrözi az a tekintélyes álláspont, amely szerint az új szabályt „nyilvánvalóan” csak a felszámolási eljárás megindítását követően teljesített téves fizetésekre kell alkalmazni, az eljárás megindítása előtti téves fizetéseket hitelezői igényként lehet érvényesíteni (Csőke Andrea: Nagykommentár a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvényhez. Komplex Kiadó Jogtár). Csőke Andrea tehát megszorítóan értelmezi a Cstv. 28. § (4) bekezdését, és alapesetnek azt tekinti, hogy a tévesen fizetett összeg visszafizetésére a felszámolási eljárás keretében kerülhet sor, és csak kivételesen lehet a visszafizetést soron kívül teljesíteni. Véleményünk szerint azonban, sem a normaszöveg, sem pedig annak a törvényben való elhelyezkedése nem támasztja alá azt az értelmezést, hogy eltérően kell kezelni a téves fizetéseket aszerint, hogy arra a felszámolási eljárás alatt vagy azt megelőzően került-e sor. Az új szabály nem tartalmaz kifejezett rendelkezést arról, hogy minden téves átutalásra alkalmazandó-e, vagy csupán azokra, amelyekre a felszámolási eljárás során kerül sor. A Cstv. 28. §-a, amelybe az új rendelkezés beiktatásra került, alapvetően a felszámolást elrendelő végzés közzétételéről szól, és ennek kapcsán tér ki a hitelezői követelések bejelentésére. E szakaszban nyilvánvalóan elsősorban a felszámolás előtt keletkezett követelésekről van szó. A felszámolási eljárás alatt keletkezett, felszámolási költségnek nem minősülő követelések bejelentéséről a Cstv. 37. § (2) bekezdése szól, amelynek alapján az ilyen követeléseket is lényegében az általános szabályoknak megfelelően, a felszámolási eljárás során, hitelezői igényként lehet érvényesíteni. Sem a Cstv., sem pedig a polgári jog általános szabályai nem támasztják alá azt, hogy különbözőképpen kellene kezelni a felszámolási eljárás előtt illetve alatt teljesített fizetéseket. Inkább az támasztható alá, hogy a fizetés időpontjától függetlenül egységes szabályok szerint kell eljárni, azaz vagy valamennyi téves átutalás visszafizetésére irányuló igényt hitelezői követelésként, vagy pedig valamennyit az eljáráson kívül kell kielégíteni. A törvénymódosítás hatálya alá tartozó esetekben értelmezésünk szerint ez utóbbi a helyzet.

Szintén jogbizonytalanságot eredményez az, hogy a 28. § újonnan beiktatott (4) bekezdése csak átutalásról rendelkezik. Sem a törvényszöveg, sem pedig az indokolás alapján nem tudhatjuk, hogy mi ennek az oka, mi volt ezzel a jogalkotó célja. Igaz, hogy e fizetési mód gazdasági jelentősége nagyobb, mint a készpénzfizetésé, de ez önmagában nem indokolja azt, hogy a törvény nem egységesen a téves fizetést, hanem csak annak egyik esetét szabályozza. Ebből két ellentétes irányú következtetés egyaránt adódhat: a törvény szövege alapján a készpénzfizetésre ez a szabály nem irányadó; a két intézmény érdemi hasonlósága miatt e szabály egyaránt irányadó készpénzfizetésre és átutalásra.

Összegzés

A pénz sajátosságát egyedi azonosíthatóságának hiánya, azaz helyettesíthető jellege mellett elsősorban fizetőeszköz-funkciója adja. A pénznek ez a sajátossága indokolja a pénzre vonatkozó speciális szabályokat, így azt is, hogy a különböző tulajdonban lévő pénzek keveredése esetén, ami bekövetkezik például a téves fizetés következtében, a pénz birtokába jutott személy – megfelelő jogcím hiányában is – megszerezze a pénz tulajdonjogát. Téves fizetés esetén tehát a helyes szabály az, hogy (a) a pénz birtokából kikerülő korábbi tulajdonos elveszíti tulajdonjogát, ugyanakkor (b) nem válik a pénzt megkapó fél tulajdonostársává sem, hanem (c) a pénz tulajdonosa annak megszerzője lesz, (d) vele szemben a fizetőnek kötelmi jellegű, hitelezői követelése keletkezik a megkapottal azonos összeg (plusz az esetleges járulékok) megfizetésére, és (e) ezeknek a szabályoknak az érvényesülése szempontjából nincs gyakorlati különbség aközött, hogy a fizetésre készpénzben vagy átutalás útján kerül sor. Ennek megfelelően, helyes az a korábbi elvi határozatban rögzített álláspont, hogy a téves fizetés visszatérítésére irányuló követelést felszámolási eljárásban hitelezői igényként lehet érvényesíteni. Indokolatlannak tűnik, hogy a jogalkotó, a Legfelsőbb Bíróság jogilag helytálló elvi határozatával szemben úgy rendelkezett, hogy a visszafizetést a felszámolási eljáráson kívül kell teljesíteni. Mind a gyakorlatból, mind pedig a törvénymódosítás kommentárjából látszik, hogy zavart és jogbizonytalanságot okoz, ha a jogszabály, egyértelmű jogpolitikai indok nélkül, eltér a jogilag megalapozott gyakorlattól. Az pedig érthetetlen és elfogadhatatlan, hogy a Kúria – korábbi, elvi határozatban is megfogalmazott álláspontjával szembemenve – olyan esetre is alkalmazta a jogszabályt, amelyre azt nem lett volna szabad.