Szerző: Dr. Gárdos Péter
Polgári Jogi Kodifikáció, 2005/1. 3-18. o.
„Ha az engedményezést egy futballpasszhoz hasonlíthatjuk,akkor a tartozásátvállalás sokkal inkább egy fülbemászódallam vagy egy fertőző betegség terjedéséhez hasonlít:átadni és megszabadulni tőle nem ugyanaz.”
A tartozásátvállalás jelentős karriert futott be története során. Noha a joggyakorlat egészen a XIX. századig akadályokat fektetett az intézmény elterjedésének útjába, az adósnak az az igénye, hogy a kötelem adósi pozíciójából szabadulhasson, változatlanul fennmaradt. A modern hitelélet számos olyan helyzetet prezentált, amelynek megoldásához elkerülhetetlenné vált a tartozás „átruházása”. Tipikus példa erre a hitelátruházás, amelynek során a hitelt nyújtó bank át kívánja ruházni a hitelfelvevőnek nyújtott hitelét (az abból fakadó követeléseit és az annak alapján őt terhelő kötelezettségeket egyaránt) egy másik banknak. Az ügyletet rendszerint bonyolultabbá teszi, hogy a bank egyszerre nem egy hitelét, hanem teljes hitelállományát vagy annak egy részét kívánja átruházni. Ilyen esetekben a klasszikus megoldások (értesítés, hozzájárulás stb.) jelentősen megnehezítenék, adott esetben akár meg is hiúsítanák az ügyletet. A bírói gyakorlat azonban tipikusan nem a hitelátruházással kapcsolatban felmerült problémákat vizsgálja, mivel ezek túlnyomó többségében nem kerülnek bíróságok elé. A hazai esetjog alapján a tartozásátvállalás a hétköznapi tranzakciókban is gyakran előfordul. 1977 óta közel 70 publikált döntés született, amely közvetve vagy közvetlenül a tartozásátvállalással foglalkozott. Ezek az esetek közvetve vagy közvetlenül a tartozásátvállalás dogmatikai kérdésit – így elsősorban a három fél szerepét és a tartozásátvállalás joghatásait – vizsgálták. Álláspontunk szerint
A tartozásátvállalás körében számos olyan kérdést tárgyal a jogirodalom, amelyekre a háború előtti magyar jogban külön terminus technicusok léteztek. Az alábbiakban a konzekvens szóhasználatot elősegítve ezek definícióját adjuk meg. Tartozásátvállalás(Schuldübernahme) alatt olyan jogügyleteket értünk, amelynek eredményeképp a kötelem adósi pozíciójában alanyváltozás következik be: a régi adós szabadul a kötelemből, és helyette az új adóstól, az átvállalótól követelheti a hitelező a tartozás teljesítését. Tartozáselvállalás (kumulative Schuldübernahme, Schuldbeitritt) esetén a régi adós szabadulása nélkül, a régi adós mellé egy új adós lép a kötelembe; a hitelező a tartozás esedékességekor mind a régi, mind az új adóstól követelheti a tartozás teljesítését. Teljesítésátvállalás (interne Schüldübernahme, Erfüllungsübernahme, Berfreiungsversprechen)a régi és az új adós megállapodása, amelyben az átvállaló arra vállal kötelezettséget, hogy esedékességkor az adósnak a hitelezővel szemben fennálló tartozását teljesíteni fogja. A teljesítésátvállaláshoz nincs szükség a hitelező hozzájárulására: az kizárólag a régi és az új adós között hatályos, a hitelező és az új adós között nem hoz létre jogviszonyt. Az átvállaló szerződésszegése esetén a régi adós köteles lesz teljesíteni a hitelező követelését, és szerződésszegés címén fordulhat az átvállalóval szembe. Novációesetén az eredeti kötelem megszűnik, és annak helyén, a korábbi megszűnésével egyidejűleg új kötelem jön létre. „Novatio alatt értjük egy fennálló kötelemnek megszüntetését azáltal, hogy annak tartalmát a felek új kötelem tárgyává teszik azzal a szándékkal, hogy a régit felváltsa.”
A római jog kezdetben rendkívül bizalmatlan volt a felek azon igényével szemben, hogy a jogviszonyokban megváltozzanak a felek. „A kötelmek módosulása (…) fogalmi-rendszertani értelemben sem a római jog forrásaiban, sem a továbbélés folyamán, de még a modern tankönyvekben sem kristályosodott ki. (…) A római jogban a kötelmeket jogügyletek révén sokáig egyáltalán nem lehetett módosítani, hanem csak létrehozni vagy megszüntetni. (…) Csak a klasszikus korban alakult ki bizonyos kerülő utakon a kötelem hitelezői oldalon való átruházásának lehetősége (cessio) és talán csak a iustinianusi korban ismerték el annak lehetőségét, hogy a kötelem alanyai utólagos megállapodásukkal a kötelmet ne csak megszüntessék, hanem az fenntartva módosíthassák is.” A kötelmek módosításának eszköze a nováció volt. „A római jogban a hitelező a régi adóst kibocsáthatta a kötelemből s ugyanakkor az új adós ugyanarra a szolgáltatásra kötelezhette magát. Ez az újítás egyik esete volt (későbbi elnevezéssel: novatio és expromissio). Ezáltal a régi tartozás megszűnt s új tartozás keletkezett új jogalapon. (…) [a] tartozásban való utódlás szerződés alapján a római jog szerint később sem volt lehetséges. A római jognak ezt az álláspontját a pandektajogi tudomány akként formulázta, hogy az adós személye a kötelemnek lényeges eleme, s így ennek az elemnek a megváltozása szükségképen a kötelem megszűnését jelenti.” Míg a XIX. századra az engedményezést túlnyomó többségben elismerték a nemzeti jogok, a tartozásátvállalásnál ez az áttörés nem következett be, a tartozás átvállalása kizárólag nováció útján valósulhatott meg. A nováció azonban nem vezet a tartozásátvállalással azonos eredményre: az az eredeti tartozás megszüntetését és így az új adósnak az eredeti kifogásoktól való elesését vonta maga után. Delbrück munkássága volt az, amely – az engedményezés mintájára – utat tört a tartozásátvállalásnak. Noha Delbrück szerepe valóban kiemelendő, szükséges megjegyezni, hogy ő a tartozásátvállalást az engedményezés analógiájára kívánta megkonstruálni, ami többek között azt jelentette volna, hogy a tartozás a hitelező beleszólása nélkül átruházható. Ezt a negatívumot korrigálandó a tartozásátvállalás valójában egy további adós megjelenését jelentette Delbrücknél, az eredeti adós kötelemben tartása mellett. Delbrück elméletét módosította Windscheid azáltal, hogy a tartozásátvállaláshoz, amely nála is a régi és az új adós megállapodása, a hitelező hozzájárulása szükséges. Windscheid később arra is rámutatott, hogy a tartozás az új adós és a hitelező közötti szerződésben is átvállalható. A XIX. század közepére megjelent a német jogirodalomban az a nézet, hogy „az adós és az átvállaló közti szerződés az átvállalót csak az adósnak köti le, nem a hitelezőnek”, az tehát csupán pactum de succedendo-nak minősül (Zahlungs- vagy Erfüllungsübernahme). Kobler csoportosítása alapján három kategóriába csoportosíthatók a XIX. század második felének elméletei.
Mint az a korábbi fejezetekből látható, a tartozásátvállalás tágan vett fogalmába több, egymástól számos tekintetben jelentősen eltérő jogintézmény tartozik. A jogintézmények közös jellemzője, hogy egy harmadik, a hitelező és az adós közötti szerződésben nem résztvevő személy vállal kötelezettséget a tartozás teljesítéséért. E kötelezettségvállalás tartalma azonban eltérő annak megfelelően, hogy a harmadik személy a hitelezővel vagy az adóssal szemben vállal kötelezettséget, valamint hogy a megállapodás eredményeképp a régi adós szabadul-e a kötelemből. Itt szükséges vizsgálni a tartozáselvállalást és a teljesítésátvállalást, valamint a szűk értelemben vett tartozásátvállalást.
A teljesítésátvállalás német jogterületen használatos elnevezései (Befreiungsvesprechen, Erfüllungsübernahme, interne Schuldübernahme) pontosan kifejezik a jogintézmény lényegét: az ugyanis nem valódi tartozásátvállalás, hanem a régi és az új adós szerződése, amelyben az új adós arra vállal kötelezettséget, hogy esedékességkor a régi adós tartozását teljesíteni fogja. A feleknek ez a megállapodása kizárólag a felek között hatályos; az a hitelező és az új adós között nem teremt jogviszonyt, nem érinti a régi adósnak a hitelezővel szembeni kötelezettségét, és semmilyen tekintetben nem csorbítja a hitelező jogait (azt nem is érinti). Az átvállaló szerződésszegése esetén a régi adós köteles lesz teljesíteni a hitelező követelését, hiszen a hitelező és az átvállaló között nem jön létre kötelem, ezért a hitelező nem követelhet az átvállalótól. A régi adós kizárólag szerződésszegés címén fordulhat az átvállalóval szembe. A teljesítésátvállalás e jellemzőinek két lényeges következménye van. Nem szükséges a hitelező hozzájárulása sem a megállapodás érvényességéhez, sem annak hatályosságához. Nincs szükség kógens szabályokra a teljesítésátvállalás szabályozásában, a felek (azaz a régi és az új adós) szabadon határozhatják meg a szerződésük tartalmát (az átvállalás módját, mértékét, feltételeit stb.).
A német jog ismeri a teljesítésátvállalás intézményét, amelyet a BGB a tartozásátvállalástól elkülönítve, a 329. §-ban, a BGB második könyv (Kötelmi jog) második fejezetének (Szerződésből származó kötelmek) harmadik címében, a harmadik személyek javára szóló szerződések között szabályoz. A szabályozás háttere, hogy a német jog a teljesítésátvállalást quasi harmadik személy javára szóló szerződésnek (unechte Vertrag zugunsten Dritter) tekinti.A 329. § megdönthető vélelmet állít fel, amely szerint teljesítésátvállalás esetén a hitelező nem szerez jogot arra, hogy az átvállalótól követelje a teljesítést. A teljesítésátvállalás alakszerűtlen szerződés. Ez alól az ajándékozás (518. §) és az absztrakt tartozás elismerés (780-781. §) jelent kivételt. Az adósnak az átvállalóval szembeni követelése nem engedményezhető (399-400. §).
A svájci kötelmi törvény 175. §-a szabályozza a teljesítésátvállalást. A 175. § a tartozásátvállalás cím első rendelkezése, amely a kötelmi jog általános részét tartalmazó első rész V. fejezetébe (Követelések engedményezése és tartozásátvállalás) tartozik. A szabályozás megegyezik a BGB megoldásával, mivel a szabályok a BGB szabályainak a hatására kerültek az 1911-es revízió alkalmával az OR-be. A jogirodalom álláspontja szerint a teljesítésátvállalás mind visszterhes jogügyletként, mind ajándékozásként megvalósulhat. Előbbi esetben a 175. § (2) bekezdése, amely kimondja, hogy az eredeti adós kizárólag akkor követelheti az átvállalótól a teljesítést, ha ő már a saját kötelezettségét teljesítette, „nem több, mint az általános szabály felesleges és pontatlan megismétlése.” Ajándékozás esetén – az OR 243. § (1) bekezdése értelmében – az írásbeli alak érvényességi feltétel. Az OR is lehetővé teszi a hitelező követelési jogának megteremtését harmadik személyek javára szóló szerződésként (OR 112. § (2) bekezdés). Néhány esetben a törvény hozza létre a hitelező követelési jogát.
Az ABGB 1404. §-a szabályozza a teljesítésátvállalás jogintézményét, amely érdemben nem tér el a fent vázolt megoldásoktól. Az ABGB a svájci megoldást követi, és a teljesítésátvállalást a tartozásátvállalás szabályai között helyezi el. A tartozásátvállalás szabályai a dologi jogot szabályozó II. részének a személyi és a dologi jog közös szabályait tartalmazó III. címének a jogok és kötelezettségek változásáról szóló 2. fejezetében találhatóak. Ebben a fejezetben találhatóak továbbá a novációra, az egyezségre, az engedményezésre és az utalványra vonatkozó szabályok is.
A magyar polgári törvénykönyv tervezete és a magánjogi törvényjavaslat – amint az az alábbiakban részletesen kifejtésre kerül – kétféleképp kívánta szabályozni a tartozásátvállalást. Egyrészt harmadik személy megállapodhat a hitelezővel az adós tartozásának átvállalásáról, másrészt azonban a javaslatok lehetővé teszik, hogy az adós és az átvállaló kössön szerződést a tartozásátvállalásról. Ezen szerződéshez szükség van a hitelező hozzájárulására is. „A hitelezőt az átvállalási ajánlat el nem fogadása esetében a harmadik ellen kereset nem illeti, hacsak az 1027., 1028. §§. előfeltételei nem forognak fen [sic!].” Kobler a mondat első feléről kifejti, hogy az „tankönyvbe való kijelentés, oktatás, hogy az a bizonyos német joggyakorlat nálunk nem érvényes, hogy adós és harmadik ügylete még nem létesít tartozásátvállalást és a hitelezőnek cumulativ jogot, keresetet a harmadik ellen nem ad.” Az 1027-1028. § a harmadik személy javára kötött szerződést szabályozza. Kereseti joghoz jut tehát a hitelező, ha a régi és az új adós ügylete harmadik javára kötött szerződés. Kobler kritikája szerint „[e]zen rendelkezés concessio azon elméletnek, a mely a tartozásátvállalást mint harmadik javára kötött szerződést konstruálta. (…) Az életben azonban sohasem fordul elő, hogy az adós és a vele szerződő fél már ezen ügyletük által végleges tartozásátvállalást létesíteni akarnának, mert (…) egyetlen eset nincs a gyűjteményekben, melyben a felek szándéka gyanánt megállapítható lenne, hogy a hitelező közvetlen kereseti jogot nyerjen. Szóval nincs eset rá, hogy harmadik javára való szerződést akarnának. (…) A tervezet ezzel a német irodalom és törvény nagy hibáját: az adós és harmadik ügylete által azonnal végbemenő úgynevezett »dologi« tartozásátvállalást, melyet az 1258. §-al kiüzött, ennek a bekezdésnek hátsó ajtaján ismét bebocsátja.”
Az intercessio cumulativa (kumulative Schuldübernahme vagy más néven Schuldbeitritt) eredményeképp új adós jelenik meg a kötelemben. A tartozáselvállalás rokon a teljesítésátvállalással a tekintetben, hogy nem következik be alanycsere a kötelemben: a régi adós nem szabadul a kötelezettsége alól. A két intézmény között a legfőbb különbség az, hogy tartozáselvállalás esetén az átvállaló és a hitelező közvetlen jogviszonyba kerülnek egymással, a hitelező az átvállalótól jogosult követelni a tartozás teljesítését. Az egyes nemzeti jogok eltérően szabályozzák, hogy a hitelező milyen esetekben fordulhat az átvállalóval szembe.
A BGB a tartozásátvállalás körében nem szabályozza a tartozáselvállalást, a felek azonban jogosultak szerződéssel adósi egyetemlegességet (421. §) létrehozni. Különböző törvények is tartalmaznak adósi egyetemlegességet létrehozó rendelkezést. A bírói gyakorlat elismeri jövőbeli tartozások elvállalását is. A kezességhez hasonlóan a családtagok hitelfelvételéhez nyújtott tartozáselvállalások esetén a bírói gyakorlat tendenciaszerűen megállapítja a jóerkölcsbe ütközés miatti érvénytelenséget, ha a tartozáselvállaló oldalán nem merült fel önálló gazdasági érdek. Tartozáselvállalás kétféleképp jöhet létre: az elvállaló és a hitelező vagy az elvállaló és az adós közötti szerződésként. A hitelezővel kötött szerződés esetén problémát okoz a gyakorlatban a tartozáselvállalásnak a kezességtől való megkülönböztetése. A régi megközelítés az átvállaló gazdasági érdekét vizsgálta. E szerint, ha az átvállalónak a szolgáltatás teljesítéséhez önálló érdeke fűződött, azt a bíróság tartozásátvállalásnak minősítette. A ma uralkodó álláspont azonban úgy tartja, hogy a gazdasági érdek pusztán egy, de nem az egyetlen jele a tartozáselvállalásnak. Az önálló gazdasági érdek mellett szükséges továbbá vizsgálni, hogy az átvállaló nyilatkozata önálló tartozás létrehozására irányult, vagy az csupán az eredeti adós tartozásának biztosítására szolgál. A BGB formai követelményeket támaszt a kezesség érvényességéhez: a szerződésnek írásban kell létrejönni, a jogszabály az elektronikus forma alkalmazásának a lehetőségét is kizárja. Mivel a tartozáselvállalás érvényességéhez a BGB nem fűz alaki feltételeket, kérdésként merül fel, hogy a formai követelményeket sértő kezesség értelmezhető-e tartozáselvállalásként. A BGB 140. §-a kimondja, hogy ha egy semmis jogügylet megfelel egy más szerződés érvényességi kellékeinek, főszabályként ez utóbbi érvényes. A bírói gyakorlat szerint azonban a BGB-nek a kezesség alaki kellékeit szabályozó 766. §-a kizárja az átminősítés lehetőségét, az eltérő értelmezés ugyanis értelmetlenné tenné a kezesség alaki szabályainak kógens előírását. Az adós és az átvállaló közötti tartozáselvállalási szerződés a hitelező mint harmadik személy javára szóló szerződés (BGB 328. §). Ehhez a megállapodáshoz nem szükséges a hitelező hozzájárulása, mivel azáltal egyrészt a hitelező kizárólag kedvezőbb helyzetbe kerülhet: újabb adós megjelenésével a tartozás teljesítésének biztosítékául szolgáló vagyontömeg csak növekedhet, másrészt a BGB 328. §-a a harmadik személyek javára szóló szerződések esetén nem teszi sem érvényességi, sem hatályossági feltétellé a harmadik személy nyilatkozatát. A tartozáselvállalás eredményképp a régi és az új adós egyetemlegesen felelnek a tartozás teljesítéséért a BGB 421. §-ával összhangban (Gesamtschuldner). A német bírói gyakorlat szerint az elvállaló – a BGB 417. § (1) bekezdésének analóg alkalmazásával – jogosult az eredeti adóst megillető kifogásokat felhozni.
Az OR sem szabályozza a tartozáselvállalást, a jogirodalom azonban egységes a tekintetben, hogy a szerződési szabadság alapján lehetőség van azt szerződéssel megvalósítani. Tartozáselvállalás kétféleképp hozható létre. Az átvállaló megállapodhat a hitelezővel, amelyben kötelezettséget vállal az adós tartozásának teljesítésére. Az átvállaló azonban az adóssal is megállapodhat a hitelező javára szóló szerződésben a tartozáselvállalásról. A tartozáselvállalás főszabályként egyetemleges felelősséget hoz létre. A jogirodalom élesen megkülönbözteti formai oldalról a tartozáselvállalást és a kezességet. A tartozáselvállalási szerződés alakszerűségektől mentesen megköthető, kezesség azonban kizárólag csak az OR 493. §-ában foglalt formai kritériumok (írásbeli alak, kezesség felső limitének meghatározása) betartásával. A jogirodalom álláspontja szerint az alakszerűségek be nem tartásával megkötött kezesség nem tekinthető tartozáselvállalásnak, mivel egy ilyen interpretáció ellentétes lenne a formai követelmények meghatározásának céljával. Annak eldöntésénél, hogy a felek milyen szerződést kötöttek, a jogügylet célját kell megvizsgálni. Ha a szerződés arra irányult, hogy az adós tartozásához biztosítékot nyújtson, kezességről van szó. Tartozáselvállalásra utal ellenben, ha a hangsúly magának a szolgáltatásnak a teljesítésén van.
A szerződési szabadság elvére hivatkozva az ABGB nem tartalmaz kifejezett szabályt a tartozáselvállalásra. Azt, a jogirodalom egységes álláspontja szerint, az elvállaló létrehozhatja az adóssal kötött szerződéssel vagy a hitelező felé tett jognyilatkozattal. Az ABGB egy aspektusát szabályozza a kérdésnek: az 1406. § értelmében, ha a felek kifejezetten másképp nem rendelkeznek, a régi és az új adós között kötött szerződés esetén a régi adós sem szabadul a kötelemből.
Bár a tervezetekben nem jelent meg, a régi magyar magánjog is ismerte a tartozáselvállalás intézményét. Almási szerint a „tulajdonképi vagy szoros értelemben vett adósságátvállalástól meg kell különböztetnünk azokat a szerződéseket, amelyekben az eredeti adós valamely harmadik személlyel állapodik meg abban, hogy az általa tartozott szolgáltatást helyette vagy mellette ez teljesítse (tágabb értelemben vett adósságátvállalás).” Két indoka lehet egy ilyen megállapodásnak. „Ilyen szerződés lehet az igazi adósságvállalás előzménye (…). Lehet azonban a két adós egyetemleges, vagy együttes teljesítésben való megállapodása is, amelyet a hitelező hozzájárulása vagy tudomása sem minősít szoros értelemben vett adósságátvállalássá. (…) Ilyenkor a hitelező mint harmadik személy javára ez úton az ő beleegyezése előtt is keletkezhetnek közvetlen szerződési jogok is.” Noha a Ptk. a tartozásátvállalás körében nem szabályozza a tartozáselvállalás szabályait, azt a bírói gyakorlat ismeri. „Ha a megállapodást nem a kötelezettel, hanem a jogosulttal kötötték, és abban nincs szó arról, hogy a kötelezett a tartozásátvállalással szabadul a kötelezettségétől, nem tartozásátvállalásról van szó, hanem új kötelezettnek a kötelembe való belépéséről.” A Ptk. ismeri azonban az egyetemleges adósi pozíciót. A Ptk. 337. § (1) bekezdése értelmében egyetemleges kötelezettség esetében minden kötelezett az egész szolgáltatással tartozik, de amennyiben bármelyikük teljesít vagy a kötelezettséget beszámítással megszünteti, a jogosulttal szemben a többiek kötelezettsége is megszűnik. Mint a tartozásátvállalás körében az alábbiakban bemutatásra kerül, a hazai esetjogban is felmerült a kezesség és a tartozásátvállalás kapcsolata. Közzétett döntés nem vizsgálta azonban a készfizető kezesség és az adósi egyetemlegesség viszonyát. A készfizető kezesség esetén a kezes arra vállal kötelezettséget, hogy a kötelezett mulasztása estén maga fog teljesíteni anélkül, hogy a jogosult köteles lenne a követelésnek a kötelezettől való behajtását megpróbálni. Adósi egyetemlegesség esetén az adósok kötelezettségvállalása önálló, azaz az elvállaló adós kötelezettségének beállta nem az eredeti adós nemteljesítésétől függ. Ha harmadik személy a hitelezővel állapodik meg az adós tartozásának elvállalásáról, azzal a kezességgel megegyező helyzet jön létre. Mivel a kezesség érvényességéhez a Ptk. alaki feltételeket köt, szükséges a hitelező és az átvállaló tartozáselvállaló szerződését és a készfizető kezességet összehangolni. Ha azonban harmadik személy az adóssal köt tartozáselvállaló szerződést, ott megfelelő elhatároló ismérv az, hogy a kezesség a kezes és a hitelező, míg a tartozáselvállalás az adós és az átvállaló közötti szerződés. A kezesség ezért a hitelezővel szembeni, míg a tartozáselvállalás az adós és az átvállaló közti jogügylet.
A tartozáselvállalás és a teljesítésátvállalás eseteivel ellenkezően tartozásátvállalás (Schuldübernahme) esetén az eredeti adós szabadul a kötelemből és helyére új adósként az átvállaló lép. Az alábbiakban komparatív megközelítésben vizsgálja a tanulmány a szoros értelemben vett tartozásátvállalás dogmatikai problémáit valamint áttekinti a szabályozandó kérdéseket, így az átszálló kifogásokat, az átvállalás érvénytelenségének jogkövetkezményeit, a tartozásátvállalási szerződés formai követelményeit.
A BGB a tartozásátvállalás szabályait (414-419. §) a kötelmi jog általános részi szabályait tartalmazó 2. könyv 6. fejezetében helyezte el. A szabályok elhelyezése azért is hasonlatos a Ptk. megoldásához, mivel az 5. fejezet a „Követelés átruházása”, míg a 7. fejezet a „Több jogosult és kötelezett” címet viseli. Tartozásátvállalás a német jogban kétféleképp konstruálható. A 414. § értelmében harmadik személy a hitelezővel kötött szerződéssel átvállalhatja az adós tartozását oly módon, hogy annak helyébe lép. A megállapodáshoz nem szükséges a régi adós hozzájárulása, a tartozásátvállalás az adós tiltakozása esetén is létrejön. A 415. § értelmében azonban az átvállaló az adóssal is megkötheti a tartozásátvállalási szerződést. Mivel azonban ezáltal a felek a hitelező jogáról rendelkeznek, a tartozásátvállalás érvényessége a hitelező hozzájárulásától függ. A hozzájáruláshoz a hitelező értesítése szükséges, amelyet mind az adós, mind az átvállaló megtehet. A tartozásátvállalási szerződés megkötése és az értesítés közötti időben az átvállalási szerződés szabadon módosítható. A tartozásátvállalás meg nem történtnek minősül, ha a hitelező ahhoz nem járul hozzá vagy ha a hozzájáruló nyilatkozat megtételére megszabott határidőn belül nem nyilatkozik. Ilyen esetekben (valamint a hozzájárulás megadását megelőzően) kétség esetén az átvállaló köteles az adóst olyan helyzetbe hozni, hogy a hitelezőnek lejáratkor teljesíteni tudjon. A 414. és 415. §-ban szabályozott két szerződés különbségét plasztikusan ábrázolja Kobler, aki szerint a BGB „nem puszta kötelezést majdani tartozásátvállalásra lát [az adós és harmadik közti megállapodásban], hanem magát a tartozásátvállalást. A német törvénykönyv 415. §-a szerint, mihelyt adós és harmadik megegyeztek, megvan a tartozásátvállalás. Megvan, bár egyenlőre nem hatályos alakban; hatályossá lesz a hitelező jóváhagyásával.” A jogirodalom többségi álláspontja szerint a rendelkezési elmélet (Verfügungstheorie) értelmében az adós és az átvállaló megállapodásával létrejön a tartozásátvállalás. Ennek keretében azonban a felek nem jogosultként rendelkeznek a hitelező követeléséről, ez azonban egyidejűleg létrehozza az átvállalónak az eredeti adóssal azonos kötelezettségvállalását. A BGB 185. §-a értelmében ugyanis, noha főszabályként a jogosult beleegyezése nélkül a harmadik személyek nem jogosultak a jogosult jogával rendelkezni, a jogosult utólagos elfogadásával vagy beleegyezésével az ügylet érvényes lehet. Az ajánlati elmélet (Angebotstheorie) értelmében a tartozásátvállalás egy háromoldalú szerződés az adós, az átvállaló és a hitelező között. A hitelezőnek az adós és az átvállaló közötti megállapodásról történő értesítése ezzel összhangban kizárólag ajánlatnak minősül, amelyet a hitelező jogosult elfogadni (és ezáltal a tartozásátvállalást az elfogadás időpontjával létrehozni) vagy elutasítani (és ezáltal teljesítésátvállalássá „degradálni” az adós és az átvállaló megállapodását).
Valódi tartozásátvállalásról az OR 176. §-a értelmében kizárólag akkor beszélhetünk, ha a hitelező a teljesítést kizárólag az új adóstól követelheti, mivel a tartozásátvállalás fogalmi eleme, hogy az új adós a korábbi helyébe lép, ezáltal a régi adós szabadul a kötelemből. A tartozásátvállalás az OR szerint az átvállaló és a hitelező megállapodásával jön létre. A megállapodás főszabályként nincs írásbeli alakhoz kötve, amely jelentős eltérés jelent az engedményezés szabályaihoz képest, mivel az OR 165. §-a értelmében az engedményezési szerződés kizárólag írásban köthető meg. A formaszabadságot erősíti továbbá, hogy a hitelező elfogadó nyilatkozata nem csak kifejezett (írásbeli illetve szóbeli) lehet, hanem az hallgatólagosan is megadható. A hitelező a 175. cikk alapján tartozásátvállaláshoz bármikor hozzájárulhat, az átvállaló azonban határidőt is szabhat az elfogadó nyilatkozat megtételére. Ha a hitelező nem járul hozzá a tartozásátvállaláshoz, a 175. cikk rendelkezéseit rendeli az OR alkalmazni, azaz az átvállaló nem szabadul, az adóssal szemben továbbra is kötelezve marad. A tartozásátvállalás szabályai szakítottak azzal a XIX. századi svájci magánjogban elterjedt felfogással, amely szerint a tartozásátvállalás a régi adós és az átvállaló megállapodása, amelyhez – mivel az a hitelezői jogokról rendelkezik (Verfügung über Gläubigerrechte) – a hitelező hozzájárulása szükséges. Az OR által tükrözött szemlélet szerint a tartozásátvállaláshoz „a régi adós közreműködése nem szükséges: a tartozásátvállalás akár az adós akarata ellenére is megtörténik.”
A valódi tartozásátvállalás modelljét az ABGB 1405. §-a tartalmazza. E szerint a tartozásátvállalás a régi és az új adós megállapodása, amelynek érvényességéhez a hitelező hozzájárulása szükséges. A hitelező a hozzájárulását mind a régi, mind az új adós irányában joghatályosan megteheti. Amennyiben azonban a hitelező nem járul hozzá a tartozásátvállaláshoz, arra az 1404. § szabályai lesznek irányadóak, azaz az átvállaló nem szabadul azon kötelezettsége alól, hogy lejáratkor az eredeti adós helyett teljesítsen. Az 1406. § értelmében azonban a tartozásátvállalás megvalósítható a régi adós közreműködése nélkül is, a hitelező és az átvállaló szerződése által.
Az új holland Ptk. (NBW) a kötelmi jog általános részét szabályozó 6. könyvben szabályozza a tartozásátvállalást. A szabályok a 2. cím alatt találhatóak („Követelések és tartozások átszállása és lemondás a követelésekről”). A cím tartalmazza a követelés átruházás (1. fejezet), a törvényi engedmény (2. fejezet) és a tartozásátvállalás és szerződés átruházás (3. fejezet, 156-159. §) szabályait. A szabályozás a tartozásátvállalást a régi adós és az átvállaló ügyletének tekinti, amelynek kizárólag a hitelezővel szembeni hatályosulásához szükséges a hitelező – értesítést követő – beleegyező nyilatkozata (NBW 6:155. §). A hitelező a beleegyezését a 6:156. § értelmében előzetesen is megadhatja. Ilyen esetekben a tartozásátvállalás hatályosulásához kizárólag a hitelező írásbeli értesítése szükséges. Lehetőség van arra is, hogy a hitelező a beleegyezését feltételesen adja meg, azaz az értesítést követően tiltakozhat a tartozásátvállalás ellen. Főszabályként azonban a hitelezői hozzájárulás visszavonhatatlan (6:156. §).
A magyar polgári törvénykönyv tervezetének 1267-1274. szakaszai és az Mtj. 1234-1240. szakaszai a tartozások átvállalása címszó alatt szabályozták a hitelező és az átvállaló tartozásátvállalási szerződését, az adós és az átvállaló megállapodását, valamint a vagyonátruházást. Az 1267. § értelmében „Harmadik személy a hitelezővel kötött szerződés által átvállalhatja az adós tartozását úgy, hogy adósként a helyébe lép.” A német jog hatását nem csak a szabály szelleme, de annak szövegezése is tükrözi: a rendelkezés a BGB 414. §-ának fordítása. Stiláris módosításokkal ezt a megoldást tartotta meg az Mtj. 1234. §-a is. Az 1268. § (1) bekezdése (és az Mtj.-nek az ezt átvevő 1238. §-a) az adós és az átvállaló jogviszonyát szabályozza. Ezen rendelkezés kimondja, hogy az átvállaló az adóssal történő megállapodással kötelezettséget vállal az 1267. § szerinti tartozásátvállalási szerződés megkötésére vonatkozó ajánlat megtételére. Ha a hitelező az ajánlatot nem fogadja el, az átvállaló továbbra is kötelezve marad az adós irányába a hitelező lejáratkori kielégítésére. Vita alakult ki a jogirodalomban Schwarz Gusztáv és Kobler Ferenc között e rendelkezés helyességéről. Schwarz szerint felesleges az átvállaló kötelezettségévé tenni az ajánlattételt, mivel a felek szándékának megfelel, ha a jogszabály biztosítja, hogy a hitelező elutasítása esetén az átvállaló köteles lesz az adóst tartozása alól mentesíteni. Kobler szerint a rendelkezés kulcsfontosságú, mivel minden más megoldás egyoldalúan az adóst vagy az átvállalót részesítené kedvezőbb elbírálásban. „Ha úgy mondjuk ki, a hogy dr. Schwarz Gusztáv akarja, hogy t. i. az átvállaló az adóst mentesíteni köteles, akkor az átvállaló, miután omnis obligatio presens est, azonnal köteles a hitelezőt kielégíteni akkor is, amikor a tartozás csak hosszú idő múlva jár le. (…) A megfordított irányban hibáznók el a dolgot, ha csupán annyit mondanánk ki, hogy az átvállaló köteles a hitelezőt a lejáratkor kielégíteni. Ezzel eleget tennénk, sőt kedveznénk az átvállalónak, a ki a lejáratig a hitelezőnek nem lenne adósa, de vétenénk az adós ellen, a ki mindaddig megmaradna adósnak. Mind a két fél érdekének eleget tenni csak egy mód van: a tartozásátvállalás megkísérlése. Ha ez sikerül, akkor az adós is azonnal szabadul, az átvállalónak sem kell mindjárt fizetnie, ha – mint rendszerint – ezentúl lejárandó tartozásról van szó.” Schwarz ezzel kapcsolatban kifejti, hogy diszpozitív szabályok körében túl merev lenne egy ilyen rendelkezés felvétele, mivel „az ajánlatnak nem kell éppen, hogy tőle induljon ki, lehet, hogy a hitelező neki teszi az ajánlatot, ő pedig az elfogadó szerepébe jut. De vajon kell-e csakugyan mindig ily successionális szerződés? Teszem az átvállaló elmegy a hitelezőhöz és rögtön készpénzben fizeti ki az adósságot, vagy lealkud belőle, vagy a hitelező neki talán ajándékképen el is engedi, ő ezzel a tervezet betűje szerint nem tett eleget kötelezettségének, mert a tervezet szerint ő köteles a hitelezővel successionális szerződést kötni, ezt ő pedig ily esetben meg nem tette. Ez nyilvánvalóan igazságtalan. Mert mi kifogása lehet az eredi adósnak az ellen, ha az átvevő nem köt successionális szerződést a hitelezővel, de más módon szabadítja ki az obligóból? Hiszen mit akart itt voltaképen az átadó az átvevővel szemben? Nyilván azt akarta, hogy az átvevő őt exnexuálja. Hogy miképp teszi ezt, ahhoz az átadónak nincs köze.” Az 1268. § (2) bekezdése kimondja, hogy ajánlatnak minősül az adós és az átvállaló szerződésének közlése a hitelezővel. A (3) bekezdés azt szabályozza, hogy az ajánlatot mind az átvállaló, mind az adós megteheti. Ezen pontnak elhibázottságában egyetért Schwarz és Kobler. Véleményük szerint „az adós ezen joga veszélyes az átvállalóra, kit az adós fix viszonyba hozhat a hitelezővel, a nélkül, hogy az átvállaló a hitelező ellen védekezhetik, ha később rájön, hogy az alapügylet alapján árcsökkenési, visszalépési vagy más kifogása volna. Másrészt a rendelkezés nem éri el czélját: előmozdítani az adós érdekében a tartozásátvállalási szerződés megkötését. Mert a hitelező soha sem lesz hajlandó az adós egyoldalú értesítésére őt a tartozásból kiengedni. Ugyanis, ha ezt tenné, az átvevő később azzal hozakodhatik elő, hogy az adósnak nem volt joga helyette ajánlatot tenni, mert a tervezetben megállapított (1268. § III. és 1271. § III.) előfeltételek nem forognak fenn. Sőt az átvállaló az alapügylet semmiségével vagy megtámadhatóságával is védekezhetik (1271. § IV.).”
A tartozásátvállalás hatályos szabályait a Ptk. 332-333. §-ai szabályozzák. Szemben a Tervezet nyolc, illetve az Mtj. hét szakaszával, a Ptk. kizárólag két §-ban szabályozza a tartozásátvállalást. A 332. § (1) bekezdése meghatározza, hogy a tartozásátvállalás a régi adós és az átvállaló szerződése, amelyhez a hitelező hozzájárulása szükséges. A hitelező hozzájárulásának hiányában az adós és az átvállaló szerződése tartozáselvállalásnak minősül, azaz az átvállaló nem lesz a hitelező adósa, de a régi adóssal szemben kötelezve marad. A jogirodalom és a bírói gyakorlat egységes a tekintetben, hogy a hozzájáruló nyilatkozat nem kényszeríthető ki, ezért – mint azt a Legfelsőbb Bíróság kimondta – „a tartozásátvállaláshoz való hozzájárulás megtagadása nem jogellenes magatartás, ezért [a hozzájárulást megtagadó] kártérítési felelősségét nem alapozza meg.” Az ítélet indoklása rámutatott, hogy „[a] hitelezőnek (…) nem közömbös, hogy a kötelezett milyen bonitással és milyen fizetési hajlandósággal rendelkezik, az adós személyét tekintve milyen mértékben biztosított a kölcsön megtérülése. Maga döntheti el, hogy milyen feltételek mellett látja biztosítva a követelése megtérülését, hogy kivel szándékozik hosszú távú szerződéses kapcsolatban állni, ezért nem jogellenes, ha a tartozásátvállaláshoz nem járul hozzá. A hozzájárulás megtagadása jogellenes magatartás hiányában a felperes kártérítési felelősségét nem alapozza meg.” A hozzájáruló nyilatkozat bármilyen formában megtehető: „[a] törvény a régi és az új kötelezett tartozásának átvállalására nem ír elő írásbeli alakot, arra szóban vagy ráutaló magatartással is sor kerülhet.” „A jogosult hozzájárulását akár ráutaló magatartással is kifejezésre juttathatja, az alakszerűséghez nincsen kötve. Bármely formában is nyilvánítja ki azonban a jogosult hozzájárulást, annak egyértelműnek, kifejezettnek, félreérthetetlennek kell lennie.” A bírói gyakorlat a tekintetben is egységes, hogy „a jogosult hozzájárulása nem a szerződés létrejöttéhez vagy érvényességéhez, hanem a jogügylet vele szembeni hatályosulásához szükséges.” Másként megfogalmazva: „[a] tartozásátvállalás a jogosultra csak akkor hat ki, ha ahhoz a jogosult hozzájárult.” A hazai esetjogban is felmerült a tartozásátvállalás és a kezesség elhatárolása. A Legfelsőbb Bíróság azonban nem alakított ki a német gyakorlatban bemutatott elveket. A Legfelsőbb Bíróság „A kezesség és a tartozásátvállalás elhatárolásánál irányadó szempontok” címet viselő eseti döntésének alapját képező esetben az I. rendű alperes és a felperes közötti áruszállítási szerződéshez a II. rendű alperes nyújtott kezességet. Az alperesek nemteljesítése miatt a felperes az alperesek marasztalását kérte a bíróságtól. Az I. rendű alperes a kérelemnek a vele szembeni elutasítását kérte. Előadta, hogy tartozása nem áll fenn, mivel a II. rendű alperessel kötött kezességi szerződéssel a tartozása átszállt a kezesre. A Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy „[a] II. r. alperes csak kezességvállaló nyilatkozatot tett, de az I. r. alperes mint kötelezett tartozását nem vállalta át (Ptk. 332. §). Tartozásátvállalás hiányában az I. r. alperes mint eredeti kötelezett nem hivatkozhat arra, hogy tartozása nem áll fenn, mert az csak a kezest terheli.” Alaposabb indokolást adott a Legfelsőbb Bíróság egy másik döntésében, amely a jövőre nézve iránymutatással is szolgálhat. A tényállás szerint az I. és a II. rendű alperes között értékesítési szerződés jött létre. A meglepő szerződéses konstrukcióban az eladó azt vállalta, hogy „a vételár kiegyenlítése céljából a felperes útján hitelfelvételi lehetőséget biztosít. Kötelezte magát arra, hogy mellékkötelezettségként készfizető kezességet vállal a bankkal szemben, és a II. r. alperes helyett és nevében a kölcsönt és kamatait a hitelszerződésben előírt határidőre visszafizeti.” A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati ítéletében kimondta, hogy „a felperes a kölcsön folyósításának feltételéül szabta az I. r. alperes készfizető kezességét e személyi biztosíték kikötésére a tartozásátvállaláshoz való hozzájárulása esetén pedig értelemszerűen nem kerülhetett volna sor.” A Ptk. kommentárja részben eltérő megközelítésből vizsgálta ezt a kérdést. E szerint „[a] kezességre irányuló megállapodás a kezes és a jogosult között jön létre, ezért, ha a kötelezett állapodik meg valakivel arra nézve, hogy az kezességet vállal a tartozásáért, ezzel még kezesség nem jön létre [P. törv. IV. 21 262/1964.]. A követelés kötelezettje is köthet ugyan mással szerződést arra vonatkozóan, hogy ez utóbbi „kezességet” vállal a tartozásáért, ez azonban valójában nem kezesség, ilyenkor nincs jogviszony a jogosult és a teljesítést vállaló személy között. Ha az ilyen megállapodás nem is kezesség, mégis származhat belőle kötelezettség: vagy az, hogy a teljesítést vállaló személy a jogosulttal kötendő szerződésben vállaljon szabályszerű kezességet, vagy pedig az, hogy a kötelezett helyett teljesítsen, amikor ennek a kötelezettsége esedékessé válik. Az eset körülményeinek és a megállapodás valóságos tartalmának gondos vizsgálatával dönthető csak el, hogy milyen igény érvényesíthető a szerződés alapján a teljesítést vállaló személlyel szemben.”
Az Európai Szerződési Jog Alapelvei 2002 tavaszán közzétett harmadik részének 12. fejezete „Az adós helyettesítése és a szerződés átruházása” címet viseli. A tartozásátvállalásra vonatkozó szabályokat a 12:101 és a 12:102. cikkek tartalmazzák összesen hat bekezdésben. A 12:101 (1) tartalmazza a tartozásátvállalás definícióját, az azonban nem egyértelmű és így félreértésekre ad okot. A bekezdés úgy rendelkezik, hogy „Harmadik személy az adós és a hitelező megállapodásával az adós helyére léphet, ezáltal az eredeti adós szabadul.” Nem egyértelmű a definíció alapján, hogy a tartozásátvállalás két- vagy háromoldalú szerződés-e, és hogy ha kétoldalú, akkor azt a régi és az új adós köti a hitelező hozzájárulásával, vagy az új adós és a hitelező. A Nemzetközi Kereskedelmi Szerződések Alapelveinek a 2004-ben elfogadott bővített változatának 9. fejezete tartalmazza az engedményezésre, a tartozásátvállalásra és a szerződésengedményezésre vonatkozó szabályokat. A 9.2.1. cikk értelmében a tartozásátvállalási szerződés megköthető akár az átvállaló és a hitelező, akár pedig az átvállaló és a régi adós között. Ez utóbbi esetben a megállapodáshoz a 9.2.3. cikk alapján a hitelező hozzájárulása szükséges.
Az engedményezés és a tartozásátvállalás a magyar jogban – noha ezt a jogirodalom nem emeli ki – egy alapvető kérdésben gyökeresen különbözik egymástól. Engedményezés esetén – mint arra Eörsi rámutat – a követelésátruházás szabályai megkonstruálhatóak a tulajdonátruházás klasszikus szabályainak analógiájára. Ez alapján vizsgálhatjuk, hogy az egyes jogok az engedményezést a konszenzuális vagy a tradíciós rendszerben helyezik-e el. Az analógia alkalmazását az teszi lehetővé, hogy az engedményezés tárgya, a követelés, az engedményező vagyonának aktívuma, azaz afölött az engedményezőt rendelkezési jog illeti vagy illetheti meg. A követeléseken fennálló rendelkezési jog Larenz is szerint hasonlatos a dolgokon fennálló tulajdonjoghoz. A korai német jogirodalomban – többek között Delbrücknél és Gierkénél – felmerült olyan álláspont, amely szerint a tartozásátvállalás az adósnak a tartozásairól mint passzív vagyontárgyáról való rendelkezés. Az uralkodó álláspont szerint a tartozásátvállalás kettős jellegű intézmény: egyszerre kötelező és rendelkező ügylet. „[A tartozásátvállalás szerződés] a hitelező rendelkezése a követeléséről, elválaszthatatlan egységben az elkötelező ügylettel.” A követelésről történő rendelkezés abban nyilvánul meg, hogy a hitelező hozzájárul ahhoz, hogy megváltozzon a szerződés „iránya”: az eredeti adóst ugyanis elengedi a kötelemből. Az új adós azonban ezzel egyidejűleg kötelezettséget vállal a régi adós tartozásának átvállalására. Kérdés, hogy ez a konstrukció mennyiben alkalmazható, ha a szerződés nem a hitelező és az átvállaló, hanem a régi és az új adós között jön létre. A korai elméletek ebben a konstrukcióban is a hitelező és az átvállaló szerződését látták. Heck szerint ugyanis a hitelező értesítése szerződési ajánlatnak tekintendő, amelyet a hitelező a hozzájárulás megadásával fogad el. Larenz szerint azonban ez a megoldás amellett, hogy mesterkélt, ellentmond a BGB szóhasználatának is. Szerinte ilyen esetekben is a régi és az új adós közötti ügyletről van szó, azzal a különbséggel, hogy ilyenkor a régi adós a hitelező rendelkezési jogát gyakorolja, ezért a szerződéshez a hitelező hozzájárulása szükséges. Tartozásátvállalás esetén azonban tulajdonátruházásról – bármilyen tág értelemben fogjuk is azt fel – nem beszélhetünk. Mind a tulajdonátruházás klasszikus tárgyai: a dolgok, mind a követelések esetén a jogosult vagyonának olyan elemeiről van szó, amely felett az átruházó fél (az eladó illetve az engedményező) rendelkezési joggal bír. Az az állítás, hogy a tartozások is az adós vagyonába tartoznak, hiszen az adós vagyona az aktívumok és passzívumok egyenlege, csak közgazdasági-matematikai értelemben helytálló, azonban jogi, különösen dologi jogi szempontból értelmezhetetlen. Passzív vagyon dologi jog tárgya nem tud lenni, azon rendelkezési jog nem állhat fenn. Szorosan véve még a hitelező rendelkezési joga sem foglalja magában azt a jogot, hogy az adósságot a régi adóstól „átruházza” az új adósra. A hitelező a követelést átruházhatja (maga helyébe új hitelezőt állíthat) vagy meg is semmisítheti (az adós tartozását elengedheti). Ha azonban a tartozást arra tekintettel engedte el, hogy azt valaki más elvállalta, jogi értelemben ez sem a tartozás átruházása, hanem a régi tartozás megszüntetése és új tartozás létrehozása. A követelésnek ugyanis lényeges tartalmi eleme az, hogy kivel szemben áll fenn. Ez teljesen világos, ha a hitelező kockázat fogalmára gondolunk amelynek legfontosabb eleme éppen az adós személye. Az új adóssal szembeni követelés ezért – még a szerződéses feltételek változatlansága esetén is – nem ugyanaz a követelés. A követelés feletti rendelkezési jog tehát még mindig egy adott adóssal szembeni rendelkezési jogot jelent, nem pedig az adós személyének megváltoztatására vonatkozó jogot. A vagyon feletti rendelkezés kizárólag a vagyon aktív elemei felett értelmezhető: dolgok és követelések adhatók el és terhelhetők meg. A vagyon passzívumai esetén mindez kizárt: ahogy az eladó nem ruházhatja át harmadik személy tulajdonát, ugyanúgy egy tartozás kötelezettje sem rendelkezhet arról, hogy a tartozást mostantól más személy fogja teljesíteni. Összhangban van ezzel a gondolatmenettel az NBW radikálisan új dologfogalma is. „Vagyonnak (goedern) minősül minden dolog (zaken) és minden vagyoni jog (vermogensrechten).” A dolgok olyan testi tárgyak, amelyek emberi hatalom alatt állnak (susceptible of human control). Vagyoni jognak az minősül, amely önmagában vagy más joggal együtt átruházható, a jogosult számára anyagi hasznot biztosít, létező vagy remélt vagyoni előny ellenében került a jogosult vagyonába. A vagyoni jog kategóriája úgy foglalható össze, hogy a vagyoni jogot az átruházhatóság, az anyagi haszon és az ellenérték jellemzi.
A különböző nemzeti példák jól tükrözik, hogy a szabályozás során az egyik legvitatottabb az a kérdés, hogy a tartozásátvállalást a régi adós és az átvállaló vagy az átvállaló és a hitelező jogügyleteként konstruálják-e meg a kódexek. Mindkét megoldás problémákat vet fel.
Első látásra kielégítőnek látszik a tartozásátvállalásnak a hitelező és az átvállaló jogviszonyaként történő szabályozása. Meggyőzőnek tűnik ezért Kobler érvelése, aki szerint „[a]z adósnak nincs érdekében a tartozásátvállalási ügylet létrejöttét megakadályozni, ezért az ügylet létrejöhet az ő közreműködése nélkül, sőt akarata ellenére is.” Villányi írja ezzel kapcsolatban, hogy „[a] régi adós hozzájárulása a tartozásátvállaláshoz nem is szükséges: az átvállalási szerződést a hitelező az átvállalóval az adós közreműködése nélkül is megkötheti. Az ilyen szerződés az adós mint harmadik személy javára kötött szerződés, amelyre az adós közvetlenül a hitelezővel szemben hivatkozhatik.” Almási is úgy gondolja, hogy „az adósságátvállaláshoz az eredeti adós beleegyezése, sőt annak tudomása sem szükséges.” Ellentmond a fenti érveknek, hogy már a századfordulón is született olyan döntés, amely kimondta, hogy „kivételesen az adós személyiségi érdeke szólhat az átvállalás ellen; ezért az adós tiltakozása ellenére kötött átvállalási szerződés hatálytalan.” A gazdasági életben az adós számára kulcsfontosságú, hogy meggyőzze a potenciális hitelezőket saját hitelképességéről. Ezt megnehezítené, ha tartozását más személy teljesítené helyette. Az Unidroit Principles 9.2.5 pontjához fűzött kommentár felhívja a figyelmet arra, hogy „[h]a a tartozásátvállalásra az átvállaló és a hitelező között kerül sor a 9.2.1 (b) cikknek megfelelően, a megállapodás harmadik személy javára szóló szerződésnek minősül, ha a szerződés arra irányul, hogy az eredeti adós szabaduljon a kötelemből. A harmadik személyek jogairól szóló 6. fejezet értelmében ilyen megállapodás nem kényszeríthető a jogosultra [azaz az eredeti adósra – G. P.], akinek érdekében állhat az előnyt nem elfogadni. Az eredeti adós ezért jogosult elutasítani, hogy a hitelező és az átvállaló között kötött szerződés eredményeképp szabaduljon.” Ilyen esetekben a 9.2.5 (3) cikk értelmében az átvállaló az eredeti adóssal egyetemlegesen felel a kötelezettség teljesítéséért. Noha az Unidroit Principles megoldása az adósi egyetemlegesség tekintetében vitatható, az általa kifejezésre juttatott elv alapvető fontosságú: a régi adós nélkül sem valósítható meg a tartozásátvállalás, mivel az a régi adós jogait is érintheti. Almási is arra az álláspontra helyezkedik, hogy „az arra érdekkel nem bíró harmadik személyeket a kötelembe való illetéktelen beavatkozástól már az adós személyiségi jogának kellő érvényesülése szempontjából is távol kell tartanunk, bírói döntések hiányában is ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy ennek tiltakozása ellenére a hitelező nincsen jogosítva az adós feje fölött az ő javára adósságátvállaló szerződés megkötésére sem.” A dogmatikai szempontok mellett szükséges felhívni a figyelmet a gazdasági racionalitásra is. Tartozásátvállalás esetén ugyanis az tekinthető tipikusnak, hogy az új adós a követelést a régi adóssal való kapcsolatára tekintettel, gyakran egy vele szembeni tartozás miatt, vállalja át. Már csak emiatt a konstrukció miatt is eljuthatunk arra a következtetésre, hogy az eredeti adós kihagyhatatlan a tartozásátvállalásból.
A kérdést általánosítva így tehetjük fel: teljesítheti-e a kötelezett tartozását harmadik személy a kötelezett hozzájárulása nélkül (vagy akár a kötelezett kifejezett tiltakozása ellenére is)? E kérdés kapcsán szükséges kitérni a harmadik személy által felajánlott teljesítés problémájára. A Ptk. 286. § (1) bekezdése kimondja, hogy a jogosult a harmadik személy részéről felajánlott teljesítést is köteles elfogadni, ha ehhez a kötelezett hozzájárult, és a szolgáltatás nincs személyhez kötve, illetőleg nem igényel olyan szakértelmet vagy képességet, amellyel a harmadik személy nem rendelkezik. A kötelezett hozzájárulása nem szükséges, ha a harmadik személynek törvényes érdeke fűződik ahhoz, hogy a teljesítés megtörténjék. Nem egyértelmű azonban a normaszövegből, hogy elfogadhatja-e a jogosult a harmadik személy által felajánlott teljesítést abban az esetben, ha a kötelezett ahhoz nem járult hozzá. A Ptk. kommentárja – a Ptk. miniszteri indokolását felhívva – rendkívül fontos szempontra világít rá, amikor kimondja, hogy a harmadik személy részéről történő teljesítés „a kötelezett érdekeit is veszélyeztetheti. A harmadik személy a teljesítést többnyire azért ajánlja fel a jogosultnak, mert valamilyen terve van a kötelezettel szemben. (…) A tv azonban védi a kötelezett érdekeit, figyelembe véve azt, hogy még az ajándék sem mindig előnyös a kötelezettnek (lekötelezettséget, erkölcsi hátrányt eredményezhet). Minderre tekintettel a tv feltételként szabja meg a kötelezett hozzájárulását is. Ez egyébként összhangban áll azzal, hogy az ajándékozás sem egyoldalú ügylet, szükség van a megajándékozni kívánt személy elfogadó nyilatkozatára is. A kötelezett hozzájárulása nélkül a harmadik személy tehát a szerződéses kötelezettséget nem teljesítheti. Ha a felajánlott szolgáltatást a jogosult mégis elfogadja, ehhez nem fűződnek a teljesítés jogkövetkezményei.”
Fontos lenne, hogy az új Ptk. tegye egyértelművé a szabályozást e tekintetben, és mondja ki, hogy a harmadik személy által felajánlott teljesítést a jogosult joghatályosan csak akkor fogadhatja el, ha ahhoz a kötelezett hozzájárult. Szükséges fenntartani a Ptk. jelenleg is érvényesülő szabályát, amely szerint nincs szükség a kötelezett hozzájárulására, ha a harmadik személynek törvényes érdeke fűződik ahhoz, hogy a teljesítés megtörténjék. A miniszteri indokolás azonban ezen rendelkezés kapcsán megjegyzi, hogy „a feltételül megkívánt törvényes érdeket szorosan kell értelmezni, mert ellenkező esetben a 286. § (1) bekezdésében foglalt szabály értéke nagymértékben csökkenne.” Mivel a Ptk. 286. § (1) bekezdése nem teszi lehetővé, hogy a szolgáltatást a kötelezett hozzájárulása nélkül harmadik személy teljesítse, a tartozásátvállalás sem valósítható meg harmadik személy (az átvállaló) és a hitelező megállapodásával.A fentiek alapján az alábbi következtetésekre jutunk:
A hitelező és az átvállaló szerződése mellett a fent ismertetett szabályozási példákban ismert a tartozásátvállalásnak a régi adós és az átvállaló közötti szerződésként történő megkonstruálása. Álláspontunk szerint azonban ez a konstrukció sem ad dogmatikailag kielégítő választ a tartozásátvállalás problémáira. A BGB és a holland Ptk. fent ismertetett megoldása szerint az adós és az átvállaló megállapodása önmagában érvényes tartozásátvállalás, amelynek a hitelezővel szembeni hatályosságához annak hozzájárulása szükséges. Az adós és az átvállaló megállapodásával a felek olyan vagyontárgyról kívánnak rendelkezni, amely fölött rendelkezési joggal nem bírnak, mivel a tartozás valódi vagyonelemként kizárólag a hitelező vagyonában jelenik meg követelés formájában. Olyan vagyontárgyról, amely a felek vagyonába nem tartozik, a felek nem rendelkezhetnek. Ha elismernénk, hogy a régi és az új adós a hitelező hozzájárulásával megköthetik a tartozásátvállalási szerződést, azzal elfogadnánk, hogy a régi és az új adós kétoldalú szerződéssel megváltoztathatnak más, nem közöttük fennálló kötelmeket. A tartozásátvállalási szerződés jogkövetkezménye ugyanis az, hogy a régi adós szabadul a hitelezővel szemben fennálló kötelméből és a tartozás az átvállaló személyében jön újra létre, azaz a régi adós és a hitelező között megszűnik, míg az átvállaló és a hitelező között létrejön kötelem. Ez azonban a kötelmi jog relativitásának elvét sértené. Mindezek alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy dogmatikailag hibás a tartozásátvállalást az adós és az átvállaló szerződéseként megkonstruálni.
Noha a vizsgált nemzeti jogok eltérnek abban a kérdésben, hogy melyik megoldást választják, kérdésként merül fel, hogy valóban két külön konstrukcióról van szó, vagy ugyanazon ügylet eltérő szemléletéről. Ha a jogviszonyban résztvevő feleket vizsgáljuk, a következő következtetésre jutunk.
Összességében arra a következtetésre juthatunk, hogy a tartozásátvállalás során az ügylet mindhárom szereplője kulcsfontosságú: az átvállaló kötelezettséget vállal magára, a hitelező az új adóssal kedvezőtlenebb pozícióba kerülhet, az adós elveszítheti a hitelezővel fennálló hosszú távú jogviszonyból származó előnyeit. Mivel – mint láttuk – egyik fél sem mellőzhető a tartozás átvállalása során, a tartozásátvállalás nem konstruálható meg helyesen kétoldalú jogügyletként. Azonban mielőtt ennek közelebbi vizsgálatába kezdenénk, szükséges még egy kitérőt tenni.
Felvethető, hogy a fenti elemzés nem más, mint egy jogtörténeti-jogösszehasonlító tanulmány. Ki vonná ugyanis kétségbe azt a tankönyvi tételt, hogy a tartozásátvállaláshoz a magyar jogban szükség van a hitelező hozzájárulására. A klasszikus megközelítés szerint ugyanis a tartozásátvállalás két lépcsőben valósul meg: a régi és az új adós megállapodását követi a hitelező nyilatkozata, amely meghatározza, hogy a felek teljesítésátvállalása átalakul-e tartozásátvállalássá. Ezt a megközelítést látszik alátámasztani a Legfelsőbb Bíróság is egy eseti döntésében. A Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy „[a] kötelezett személyében való változást szabályozó fenti rendelkezés hatályosulásához valójában két megállapodás létrejötte szükséges. Az egyik az eredeti kötelezettnek egy harmadik személlyel (átvállalóval) való megállapodása, amely arra vonatkozik, hogy az átvállaló a kötelezett tartozását magára vállalja. Ez az eredeti és az új kötelezett egymás közötti megállapodása, amelyhez valóban nem szükséges a jogosult hozzájárulása, és ez a megállapodás az előbb hivatkozott jogszabály második fordulata szerint akkor is köti az átvállalót, ha az eredeti kötelezett és a jogosult között – a jogosult hozzájárulása hiányában – nem jött létre megállapodás a tartozásátvállalás kérdésében. Az utóbbi kérdésben, tehát hogy a jogosult az eredeti kötelezett helyett elfogadja-e az új kötelezettet (átvállalót), az eredeti kötelezettnek ki kell kérnie a jogosult hozzájárulását, hiszen a jogosultnak nem közömbös körülmény, hogy az adósa egy jó bonitású cég, vagy esetleg egy fizetési kötelezettségeit nem teljesítő gazdálkodó szervezet. Amennyiben tehát a jogosult hozzájárul ahhoz, hogy az eredeti kötelezett helyébe az átvállaló lépjen, a tartozásátvállalás az ő irányában is érvényes, egyébként azonban nem.” Noha a Legfelsőbb Bíróság helyesen mutatott rá a hitelező hozzájárulásának jelentőségére, ahhoz szükséges egy gazdasági és egy jogi kiegészítést tennünk. Álláspontunk szerint téves azt a megközelítés, amely szerint a tartozásátvállalás két lépcsőben valósul meg. Tartozásátvállalás és teljesítésátvállalás esetén a felek nem (vagy nem minden esetben) ugyanazt a célt kívánják elérni, mindkét jogintézmény racionális gazdasági döntést tükrözhet. Nem mondhatjuk ezért, hogy a felek mindkét esetben azt kívánják, hogy az eredeti adós szabaduljon a kötelemből, és ha ez a törekvés meghiúsul, akkor megelégednek a teljesítésátvállalással. A tartozásátvállalás és a teljesítésátvállalás tehát nem több-kevesebb viszonyban áll egymással. Az a tény, hogy a hitelező hozzájárulása szükséges a tartozásátvállaláshoz, nem jelenti azt, hogy a hitelező szerződő fél lenne. Amikor tehát azt mondjuk, hogy a tartozásátvállalás kizárólag háromoldalú szerződéssel valósulhat meg, akkor az azt jelenti, hogy az ügylet mindhárom alanya jogviszonyba kerül egymással. A Ptk. jelenlegi szabályaiból az következik, hogy a tartozásátvállalási szerződést a régi és az új adós köti egymással – a hitelező hozzájárulásával. A régi és az új adós között azonban – mint azt fent bemutattuk – nem jöhet létre tartozásátvállalási szerződés, mivel a szerződés tárgya passzívum, azzal rendelkezni nem lehet. A fenti kiegészítés után vizsgálhatjuk azt, hogy mi a tartalma és jogi minősítése annak a háromoldalú szerződésnek, amely arra irányul, hogy a régi adós és a hitelező között fennálló szerződésből származó kötelmek egy harmadik személyt kötelezzenek.
A Ptk. 240. § (1) bekezdése értelmében jogszabály eltérő rendelkezésének hiányában a felek közös megegyezéssel módosíthatják a szerződés tartalmát vagy megváltoztathatják a kötelezettségvállalás jogcímét. „Módosító (átváltoztató, kiegészítő) szerződés a felek olyan megállapodása, amely az eredeti jogviszony azonosságának fenntartása mellett a kötelem tartalmán változást létesít.” A hazai jogirodalom álláspontja szerint „[a] szerződés módosulása a szerződés bármely elemének megváltozását jelentheti”: megváltozhat a szerződés alanya (engedményezés és tartozásátvállalás), a szerződés tartalma és a kötelezettségvállalás jogcíme (Ptk. 240. §). A fentiek felvetik azt a kérdést, hogy meddig módosítható egy jogviszony, és honnantól beszélünk a régi jogviszony megszűnése mellett egy új jogviszony létrejöttéről. Elgondolkodtató, hogy ugyanazon jogviszonyról beszélünk-e akkor, ha az eredeti szerződés egy ház építéséről szólt, míg a „módosított” szerződés már egy gépkocsi lízingeléséről, amely módosítás során akár a felek is megváltozhattak. A módosítás álláspontunk szerint fogalmilag feltételezi, hogy nem valami gyökeresen másról, hanem az eredeti részbeni megváltoztatásáról van szó. A változtatás sok mindenre kiterjedhet, valaminek azonban stabilnak kell maradnia, hogy változásról és ne újról beszéljünk. Ezen a ponton is megfontolásra érdemes a régi magyar magánjog. Görög e kérdés kapcsán kifejti, hogy „nem egyszerű módosítása a korábbi jogviszonynak (…), ha a jogalap azonossága mellett a szolgáltatás tárgya kicserélődik. Például autó vásárlása helyett – esetleg azonos vételár mellett – mezőgazdasági gép vásárlása. A felek ilyen megállapodása nem a korábbi kötelem módosítása, hanem az előbbi jogviszony megszüntetésének és az új jogviszony alapításának együttes aktusa. (…) Újszerű ugyanis az a rendelkezés, amely a jogcím megváltoztatásához ugyanazt a jogkövetkezményt fűzi, mint a tartalom megváltoztatásához; ezzel elismeri a jogcím megváltoztatása ellenére a szerződés folytonosságát.”
A római jog kezdetben rendkívül bizalmatlan volt a felek azon igényével szemben, hogy a szerződés fenntartása mellett a jogviszonyban változások következzenek be a felek akaratából. Nem meglepő talán, hogy ez a bizalmatlanság kiterjedt a jogviszony alanyainak megváltozására is. Ez a bizalmatlanság hozta létre a novációt. „A novatiónál (…) valami új (aliquid novi) felvételével, beiktatásával a megszűnt régi kötelem helyén egy másik, újabb kötelem jön létre. Ez a novum megvalósulhat azáltal, hogy a kötelem személyei változnak meg, vagy hogy a kötelem biztosítására zálogot adnak, esetleg azzal, hogy a követelés összegét változtatják meg, de azzal is, hogy feltételt, időhatározást visznek a kötelembe vagy hagynak el stb. (…) Csak a kötelem tárgya kell, hogy azonos maradjon, minden egyéb megváltozhat.” Ha tehát a szerződés házépítésre szólt, a felek – az újító szándék (animus novandi) megléte esetén – nováció útján módosíthatták az építési díjat, új biztosítékokkal bástyázhatták körül a teljesítést, bizonyos feltételek esetén engedményezhették a szerződésből fakadó követelést stb., de a kötelem tárgyát nem változtathatták meg: a házépítés helyére nem kerülhetett más kötelezettség. Mivel azonban a római jog továbbélése során mind a követelések, mind a tartozások átruházása körében kialakultak olyan megoldások, amelyek lehetővé tették a szerződés megszűnése nélkül a követelésengedményezést és a tartozásátvállalást, valamint mivel a szerződésmódosítás széles körben elismertté vált, a nováció háttérbe szorult. A német jog kapcsán jegyzi meg Larenz, hogy „[a] nováció jelentős szerepet játszott a római jogban, mivel az annak idején másképp nem megvalósítható kötelemmódosítás, követelésengedményezés és tartozásátvállalás gazdasági célját szolgálta. Jelentősége a mai jogéletben nem nagy.” A német jogban jelzett változás a magyar jogban is nyomon követhető. A Ptk. elfogadása előtt a nováció és a szerződésmódosítás egymás mellett alkalmazott jogintézmények voltak. A módosítás kontra nováció kérdésében jegyzi meg Görög, hogy „általánosságban az a kérdés, vajjon a felek későbbi megállapodása útján valamely jogviszony csupán módosult-e, vagy pedig a korábbi jogviszony megszűnése kapcsán a felek között új jogviszony keletkezett-e, egyrészt a felek szándéka, másrészt a változtatás gazdasági jelentősége alapján döntendő el. A felek szándéka szempontjából kétség esetén a régi jogviszony módosított fenntartása vélelmezendő. Gazdasági szempontból a jogviszony azonosságának kérdésében az eset konkrét körülményei lesznek irányadók.” „A polgári törvénykönyv hatálybalépését megelőzően a szerződés jogcímének megváltoztatása – vagyis a szerződés megújítása (novációja) – nem a szerződés módosításának, hanem a szerződés megszüntetésének egyik igen ritkán előforduló esete volt. A jogcím megváltozása ugyanis a korábban fennállott szerződést elvileg megszünteti, és új szerződést hoz létre, tehát a régi szerződésnek új szerződéssel való felváltását jelenti. (…) A Polgári Törvénykönyv (…) a jogcímében megváltoztatott szerződést módosított szerződésnek ismeri el.” Harmathy azonban felhívja a figyelmet arra, hogy „annak ellenére, hogy a tv. általában nem fogadja el a novatiót, a felek megállapodásukban kimondhatják a korábbi szerződés megszüntetését és kapcsolatuk új alapra helyezését.” A Ptk. alapján ezért csak a felek kifejezett rendelkezése esetén tekinthetjük novációnak a szerződésmódosítást. A Ptk. miniszteri indokolása kimondja, hogy „[a] szerződés megújítása úgy, ahogy azt a bírói gyakorlatunk kialakította, voltaképpen nem a tartalom módosításának, hanem a kötelem megszűnésének és új kötelemmel való felváltásának volt az eszköze; minthogy azonban a lényege abban áll, hogy a felek a követelés jogalapját változtatják meg, ezzel voltaképpen a szerződés módosul. A javaslat nem is tekinti ezt a szerződés megszüntetésének és megújításának, hanem csupán jogcíme megváltozásának.”
A common law nem ismeri a tartozásátvállalás jogintézményét. Az angol jog is ismeri azonban a novációt, ezáltal lehetővé válik a szerződéses kötelezettségek átruházása is. „Nem kétséges, hogy a szerződő felek konszenzusa esetén bármilyen szerződés átruházható, a római jogból származó nováció jogintézménye által. Novációról akkor beszélhetünk, ha a szerződő felek megállapodnak egy, a jogügylethez szintén hozzájáruló harmadik személlyel, hogy a harmadik személy az eredeti szerződés valamelyik alanyának a helyébe lép. A nováció és az engedményezés közötti legjelentősebb különbség, hogy a nováció által új szerződés jön létre, amihez az összes résztvevő hozzájárulása szükséges. (…) Meg kell azonban jegyezni, hogy a nováció nem követelések és tartozások átruházására szolgál, hanem az eredeti szerződés megszűntetése mellett egy új létrehozására.” E lényegi különbségből fakad, hogy a novációhoz a három fél közötti konszenzus mellett consideration nyújtására is szükség van. Ha A tartozik B-nek, de a felek megállapodnak, hogy A tartozását C fogja teljesíteni, B consideration-t nyújt C-nek azáltal, hogy elengedi a kötelemből A-t, míg A consideration-t nyújt B-nek azáltal, hogy az elbocsátásért cserébe új adóst szolgáltat. A hitelügyletek körében is a nováció terjedt el. A hitelintézetek ezen tranzakciókban a követeléseik mellett gyakran a tartozásaikat, kötelezettségeiket is át kívánják ruházni. Mivel azonban az engedményezés kizárólag követelések átruházására alkalmas, a nováció tűnik az egyetlen megoldásnak. A hozzájárulások miatt túl lassúnak tűnő konstrukció meggyorsításához vezetett, hogy a hitelviszonyokban elismerték a novációhoz történő előzetes hozzájárulást is, így meghatározott esemény bekövetkeztekor a nováció automatikusan bekövetkezhet. Az angol megoldástól részben eltérő álláspontot foglal el az amerikai jog. E szerint a jogokat engedményezni (assign), míg a kötelezettségeket átvállalni (delegate) lehet. Azt azonban az amerikai szerzők is elismerik, hogy a szóhasználat nem egységes, mivel „az engedményezés szót, amely valójában kizárólag jogok átruházására vonatkozik, gyakran kötelezettségek esetében is alkalmazzák. Amikor a felek a „szerződés engedményezése” kifejezést használják, azon valójában a jogok engedményezését és a kötelezettségek átvállalását értik.” Érdekes módon az engedményezés szó többféle jelentéstartalmára tekintettel maga a Restatement (Second) of Contracts (1981) is tartalmaz szabályt az engedményezés értelmezésére. A 328. § szerint ha a szerződés szóhasználatából más nem következik, a „szerződés” vagy „a szerződésből fakadó minden jogom” engedményezése és más hasonló kifejezések esetén a tartozások átvállalását és a jogok engedményezését irányozzák elő a felek. A UCC § 2:210 a szerződés engedményezését kizáró kikötések értelmezésének körében úgy rendelkezik, hogy ha a szerződésből más nem következik, akkor a kikötés kizárólag a tartozásátvállalást zárja ki.
A nováció és a szerződésmódosítás kérdését a Ptk. kodifikációja során – a tartozásátvállalás szabályozásától függetlenül is – szükséges újragondolni. Mindez azonban nem befolyásolja azt, hogy levonjuk a fenti gondolatmenetből a tartozásátvállalásra vonatkozó következtetéseket. A tartozásátvállalással kapcsolatban az alábbi következtetésre juthatunk:
A tartozásátvállalás alapos vizsgálata során azonban arra a következtetésre juthatunk, hogy a tartozásátruházás nem jelenti a teljes adósi pozíció átruházását. A főkötelem mellett a szerződő feleket szinte kivétel nélkül terhelik mellékkötelezettségek (pl. tájékoztatási kötelezettség, szavatosság stb.) is. Ezek a főkötelezettség átszállásával nem szállnak át. Emellett életszerű az a példa is, hogy az adóst számos kötelezettség terheli, amelyek közül kizárólag néhány képezi a tartozásátvállalási szerződés tárgyát. A szerződés mint kötelemfakasztó tényállás általában nem egyetlen, hanem sok kötelemet hoz létre. Hiba lenne ezért azt mondani, hogy a tartozásátvállalás a szerződés alanyának személyében jelent változást, hiszen az adóst számos további kötelem kapcsolja a hitelezőhöz. Tartozásátvállalás esetén az adóst és a hitelezőt sok apró szálként összekötő kötelemhálóból kizárólag a szerződésben meghatározott kötelem száll át az átvállalóra. Ilyen esetekben klasszikus értelemben vett teljes novációról nem, kizárólag részleges novációról beszélhetünk.
Az előző két fejezetben foglaltak alapján a következő konklúziót vonhatjuk le. A tartozásátvállalás nem kezelhető az engedményezés párjaként, annak szabályozása nem valósulhat meg az engedményezés analógiájára, mivel az engedményezés követelések átruházására szolgál, tartozások átruházását azonban a jog nem ismeri el átruházó ügyletként. Mivel a tartozásátruházás – lévén hogy azáltal az adós a hitelező jogáról rendelkezne – kizárt, a jogfejlődés során létrejött a tartozásátvállalás, amelynek lényege, hogy a régi adós, az átvállaló és a hitelező megállapodásával a régi adós tartozását az új adós átvállalhatja. Az átruházás kizártsága miatt a jogügylet sem kizárólag az régi és az új adós, sem az új adós és a hitelező megállapodásával nem valósítható meg. Az a szerződés, amelyben egy szerződés alanyai, valamint egy harmadik személy megállapodnak, hogy a szerződés egyik alanya helyett e harmadik személy fog teljesíteni, nem átruházás, hanem nováció.
Bár a tartozásátvállalás dogmatikai megítélésében jelentős eltérés van az egyes országok között, a „végeredmény” az egyes szabályok szintjén közel azonos. A szabályozandó kérdésekre – így a tartozásátvállalás jogkövetkezményére, a felhozható kifogásokra, a biztosítékok átszállására – nem is adható jelentősen eltérő válasz. Az alábbiakban ezeket a kérdéseket és az azokra adott külföldi válaszokat tekintjük át.
Az átszálló jogokat hasonlóan szabályozzák a külföldi kódexek. Ennek oka, hogy a szabályozás mögötti indokok azonosak: mivel az átvállaló az adós helyébe lép, megilletik mindazok a kifogások, amelyek a régi adóst megillették. A tartozásátvállaláshoz kapcsolódó kifogások négy esetkörben merülhetnek fel:
Az átvállaló a jogviszonyból és a hitelezővel szembeni kapcsolatából származó kifogásokat hozhatja fel a hitelezővel szemben. Nem hozhatók fel a régi adósnak a hitelezővel szembeni kifogásai, valamint a régi és az új adós közötti jogviszonyból eredő kifogások. A BGB alapján az átvállaló minden kifogást felhozhat, amely a kötelezett és a hitelező jogviszonyából származik. Nem hozhatók fel a régi adósnak a hitelezővel szemben fennálló követelései. A hitelezővel szemben nem hozhatók fel továbbá a régi és az új adós közötti jogviszonyból eredő kifogások sem. Az átszálló jogokat az OR 178. cikke szabályozza. Főszabályként minden jog átszáll az átvállalóra, amely a korábbi adóst a hitelezővel szemben megillette. A rendelkezés indoka, hogy „ami az átvállaló kötelezettségeit érinti, tartozásátvállalás esetén (a novációval ellentétben) a korábbi jogviszony lehetőség szerint változatlanul folytatódik (fortdauern).” Nem terjed ki azonban a rendelkezés a korábbi adós személyéhez fűződő (höchstpersönlich)jogokra. A korábban ismertetett országoknál részletesebben szabályozza az NBW 157. cikke a tartozással átszálló jogokat. Főszabályként az adósi pozícióhoz kapcsolódó jogok átszállnak. Rendelkezik továbbá a törvény a kamat és a kötbér átszállásáról is (6:157. cikk (4) bekezdés). A Tervezet 1271. §-a a kifogások kérdését rendezte. E szerint „[a]z átvállaló (…) a hitelezőnek ellenvetheti azokat a kifogásokat, a melyek az előbbi adósnak a hitelezőhöz való jogviszonyából erednek, hacsak az átvállalási szerződésben azokról le nem mondott.” A kifogások szabályozása összhangban van a korábban ismertetett külföldi kódexek megoldásával. Olyan megoldás, amely a kifogások körét szélesebben vagy szűkebben húzná meg, dogmatikailag hibásnak tűnne. Egyet kell azonban értenünk Kobler kritikájával, amellyel a rendelkezés utolsó mondatrészét („hacsak az átvállalási szerződésben azokról le nem mondott”) illeti. A rendelkezés két okból is problémás. Egyrészt az átvállaló bármikor jogosult az őt megillető kifogásokról lemondani, ezért önmagában feleslegesnek tűnik ez a rendelkezés. Másrészt a rendelkezés dogmatikailag is problémás. Az átvállaló joglemondó nyilatkozata valójában harmadik személy javára kötött szerződésnek minősül, amely a törvényjavaslat szerint kizárólag akkor jogosítja közvetlenül a harmadik személyt, ha a felek ezt kifejezetten kikötik. Kérdés azonban, hogy tartozásátvállalás esetén a feleknek valóban ez-e a szándékuk. Kobler megjegyzi továbbá az 1271. § kapcsán, hogy „[a] tervezet ezen a ponton nem tartotta szükségesnek, úgy mint a német törvény, külön kimondani, hogy az átvállaló nem számíthatja be a hitelezőnek az oly követelést, mely az előbbi adóst a hitelező ellen illeti. Ennek külön kimondása felesleges is, mert implicite benne van a §. szövegében.” A Ptk. hatályos 332. § (2) bekezdése szerint az átvállalót megilletik mindazok a jogok, amelyek a kötelezettet a jogosulttal szemben megillették; a korábbi kötelezettnek a jogosulttal szemben fennálló követelését azonban nem számíthatja be. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Választottbíróság egy közzétett döntésében kimondta, hogy az átvállaló „a hitelezővel szemben mindazokat a kifogásokat felhozhatja, amelyekre az eredeti adós hivatkozhatott volna a jogosulttal szemben. Ugyanakkor nem hivatkozhat a tartozásátvállaló alperes azokra a kifogásokra, amelyek a tartozásátvállalásra vonatkozó szerződés alapján őt az eredeti kötelezettel szemben illetik meg, így arra sem, hogy az eredeti kötelezett a tartozás átvállalójával szemben vállalt szerződéses kötelezettségét – kintlévőségei alperesre történő átruházását – nem teljesítette.”
A kezesség és a harmadik személy által adott zálogjog olyan biztosíték, amelyet az eredeti adós személyére tekintettel adtak. Ha az adós személye megváltozik, lehetőséget kell teremteni a zálogkötelezett és a kezes számára a biztosíték megszüntetésére. A kódexek által követett megoldások általában főszabálynak azt tekintik, hogy tartozásátvállalás esetén a követelést biztosító kezesség és zálogjog megszűnik. Nem szűnik meg a biztosíték, ha a kezes vagy a zálogkötelezett a tartozásátvállaláshoz hozzájárul. Kezesség esetén ez a szabályozás megfelelő, zálogjogi rangsorral kapcsolatban azonban problémák merülnek fel, amelyet a különböző kódexek eltérően szabályoznak. A német és a svájci jog azonos módon szabályozza a kezességet. Mivel a kezességet a kezes az adós teljesítőképességének ismeretében vállalja, ezért az adós személyének megváltozásával a kezes megvizsgálhatja, hogy kíván-e az átvállaló kezese lenni. Eltérő azonban a szabályozás a zálogjog tekintetében. A probléma abból származik, hogy az eredeti zálogjog megszűnésével a zálogjog ranghelye megszűnik, ezért az átvállalással a hitelező helyzete rosszabbá válhat, mert az újonnan létrejövő zálogjog immár későbbi ranghelyen fogja biztosítani a követelés kielégítését. A többségi svájci jogirodalmi vélemény szerint tartozásátvállalás esetében lehetőség van az eredetivel azonos ranghelyen létrehozni a zálogjogot, míg a BGB nem teszi ezt lehetővé. Az NBW a korábbi példáknál differencializáltabban szabályozza a zálogjog kérdését. Átszáll ugyanis a felek egyikének vagyontárgyán fennálló zálogjog is. Nem száll át a tartozásátvállalással a harmadik személyek vagyontárgyán fennálló zálogjog. Megszűnik továbbá a kezesség is, hacsak a kezes a tartozásátvállaláshoz hozzá nem járul. A Ptk. 332. § (3) bekezdése a fent bemutatott megoldásokkal összhangban kimondja, hogy a tartozásátvállalással a követelést biztosító kezesség és zálogjog a kezes és a zálogkötelezett hozzájáruló nyilatkozata hiányában megszűnik. Szükséges a Ptk. kodifikációjával egyidejűleg
A zálogjog eredeti ranghelyen való fennmaradása nem lenne idegen a magyar magánjogi hagyományoktól. A Ptk. előtti gyakorlat szerint a folyószámla-egyenleg esetén is az eredeti ranghelyen marad fenn a zálogjog. „A f. sz. [folyószámla – G. P.] elismerése a számlában szereplő egyes követelések tekintetében újítást (novációt) jelent. A szaldó a „novum nomen” (az új követelés), amely a megszűnt követelések helyébe lép. Ezt az új követelést teljesen önállóan lehet érvényesíteni. (A lezárt és elismert számlában szereplő régi követelésekre visszamenni nem szükséges, de nem is lehetséges. A régi követelések a velük kapcsolatos valamennyi joghatással együtt megszűnnek; ezekből a szaldóra semmi sem megy át. A szaldónak külön elévülése, külön bírói illetékessége, stb. lesz. Az, hogy a biztosítékok (zálog, kezesség) bizonyos esetekben átmennek a szaldóra és a szaldót garantáló biztosíték bizonyos mértékben a megszűnt, biztosított követelés hatása alatt áll (tehát, hogy a biztosíték a szaldót csak a megszűnt követelés összege erejéig garantálja), nem azt jelenti, hogy a biztosított követelés az elismerés dacára továbbra is fennáll, hanem hogy a biztosított követeléstől különvált biztosítékoknak tartalmát e megszűnt követelés szabja meg. Sokan a biztosíték átszállásában a nováció kizárását látják).”
Az átvállaló ügylet érvénytelenségének jogkövetkezménye vitathatatlan: az eredeti adós köteles a tartozást teljesíteni. Az érvénytelenség jogkövetkezményeit egyes jogrendszerek szabályozzák, a jellemző azonban, hogy arra a törvénykönyvek – mint például a Ptk. – nem tartalmaznak külön rendelkezést. Az OR 180. cikke vonja le az átvállalás érvénytelenségének jogkövetkezményeit. Mivel az átvállalási ügylet hibája esetén a kötelezettség nem száll át, az eredeti adós továbbra is felel. Az átvállalás érvénytelensége nem érinti a jóhiszemű harmadik személyek jogait. A hitelező követelheti az átvállalótól a korábban megszerzett biztosítékok elvesztéséből származó kárának megtérítését. Mentesül ez alól az átvállaló, ha bizonyítja, hogy a tartozásátvállalás és a hitelező megkárosítása nem az ő hibájából származik. A holland NBW szabályozása szerint (6:158. cikk) a tartozásátvállalás „hibája” esetén az eredeti adós felel a tartozásért. Ilyen esetekben azonban a hitelezőnek nyilatkoznia kell. A nyilatkozatra a felek határidőt tűzhetnek.
A külföldi jogrendszerek és a hazai jogtörténeti előzmények tanulmányozása során három olyan tárgykör határozható meg, amelyek a Ptk. tartozásátvállalási szabályaiban nem kerülnek szabályozásra. Ezek: a vagyonátruházás, az ingatlan jelzálog átruházása és az örökség átruházása.
Az OR a tartozásátvállalás speciális eseteként kezeli, és ezért a tartozásátvállalás körében szabályozza a gazdasági társaságok vagyonának vagy üzletrészének átruházását. A hatályos szabályokat tartalmazó 181-182. cikkeket a 2003. október 3-án elfogadott, de csak 2004. július 1-jén hatályba lépett svájci fúziótörvény állapította meg. Az OR főszabályaként, aki vagyon vagy társaság részét vagy egészét azok aktívumaival és passzívumaival átvesz (a továbbiakban: vagyonátruházás), automatikusan átvállalja az abból származó tartozásokat is, amikor az átvállalásról az átvállaló a hitelezőt értesítette vagy azt a hivatalos lapban közzé tette. A korábbi adós azonban nem szabadul a tartozás alól. Az adós felelőssége már esedékes követelések esetén főszabályként az értesítéstől, később esedékessé váló követelések esetén az esedékessé válástól számított további három év. A korábbi szabályozás e tekintetben egy ponton tért el a hatályostól: a régi adós felelőssége két évig terjedt csak, a módosítás emelte a felelősséget három évre. A vagyonátruházás minden más szempontból azonos elbírálás alá esik a klasszikus tartozásátvállalással, arra a tartozásátvállalás szabályai (OR 175-180. cikkek) alkalmazandóak. A fúziótörvény hatálya a cégjegyzékben nyilvántartott társaságokra és egyéni vállalkozókra terjed ki. Ezek a személyek jogosultak a vagyonukat vagy annak egy részét az aktívumokkal és a passzívumokkal együtt más magánjogi jogalanyokra átruházni. Átruházásról döntést kizárólag a társaság legfőbb szerve hozhat. Az átruházási szerződés érvényességi feltétele az írásbeli alak. Teljesen új szabályt tartalmaz a 181. cikk (4) bekezdése. Ennek értelmében a cégjegyzékben nyilvántartott kereskedelmi társaságok, szövetkezetek, egyesületek, alapítványok, egyszemélyes társaságok vagyonának átruházása esetén a 2003-as fúziótörvény szabályai alkalmazandóak. Az OR 182. cikke a kölcsönös vagyonátruházás esetét szabályozta. Ennek értelmében, ha két társaság egymás aktívumait és passzívumait átvállalja, akkor mindkét társaság hitelezőjére a vagyonátruházás 181. cikkben lefektetett szabályai alkalmazandóa, a tartozásért pedig az átvállalás által létrejött társaság felel. Ezt a szabályt rendeli alkalmazni az OR betéti társaságok (Kollektiv- és Kommanditgesellschaft) létrehozására is. A fúziótörvény teljes egészében hatályon kívül helyezte a 182. cikket, mivel ezt a kérdést – a 181. cikkel összhangban – a fúziótörvény szabályozza. Az ABGB 1409-1409a. §-a és a kereskedelmi törvény (HGB) 25-28. §-a szabályozza a vagyon- és társaságátruházást. Az átruházás ilyen esetekben törvényi tartozáselvállalás, azaz a régi adós mellé új lép a kötelembe. Az átvevő felel, ha a tartozást ismerte vagy azt ismernie kellett volna. A felelősség az átvett vagyonra korlátozódik, azaz pro viribus felelősséget hoz létre az ABGB. Mivel a szabályozás csak a jogügyleti átruházást szabályozza, az nem vonatkozik végrehajtásra, csődre stb. Az 1908. évi LVIII. törvénycikk 1. §-a úgy rendelkezett, hogy „[a]ki kereskedelmi üzletet szerződés útján átvesz, felelős az átruházónak az üzletből eredő azokért a kötelezettségéért, amelyeket az átvétel idején ismert, vagy a rendes kereskedő gondosságával megtudhatott. Az átruházó felelőssége érintetlen marad. Ki van véve a csőd folyamán való üzlet eladás esete.” Az üzletátruházás fogalmát a törvénycikk nem definiálta. A 3. § értelmében, „hogy forog-e fenn (…) üzletátruházás, különösen ha az üzlethez tartozó vagyon nem egészben vétetett át, úgyszintén, hogy forog-e fenn a 2. § (2) bekezdése esetében tartozásátvállalás, különösen ha az átvevő az üzletből eredő kötelezettségek közül egyes kötelezettségek átvállalását kizárta: az eset összes körülményei szerint kell megítélni.” A törvény hatályon kívül helyezte a Kereskedelmi Törvény 20. §-át, amely kimondta, hogy „[h]a kereskedelmi üzlet átruházásánál az átvevő a czég addigi kötelezettségeit magára vállalja, a hitelezőket ezen kötelezettségek tekintetében úgy az átadó, mint az átvevő ellen kereseti jog illeti.” A hatályos magyar szabályozás nem teszi lehetővé a vagyonátruházást. Az üzleti gyakorlatban kialakult megoldásokon felül az engedményezés és a tartozásátvállalás szabályai jelenthetnek megoldást bizonyos esetekre. Azonban – mint alább látható lesz – az engedményezés és a tartozásátvállalás együttes alkalmazása sem alkalmas magának a szerződésnek az átruházására, az kizárólag követelések átruházásánál és tartozások átvállalásánál alkalmazható.
Az ABGB – a vagyon- és társaság átruházás mellett – speciális szabályt tartalmaz a jelzáloggal terhelt ingatlan átruházására. Az 1408. § értelmében a jelzáloggal terhelt ingatlan megszerzője felel az ingatlannal a jogosult irányába, mivel az ingatlan átruházásával a jelzálog is átszáll. A zálogkötelezett nemteljesítése esetén a zálogjogosult végrehajtást vezet az ingatlanra. A BGB 416. §-a az ingatlant terhelő jelzálog kérdését szabályozza. Ha az ingatlan megszerzője az eladó olyan tartozását vállalja át, amelyet az ingatlanon alapított jelzálog biztosít, a hitelező csak akkor járulhat hozzá a tartozásátvállaláshoz, ha az eladó őt értesíti. Ha az értesítéstől számított hat hónap eltelt, a hozzájárulás a hitelező hallgatása esetén megadottnak tekintendő. Ilyen esetekre nem alkalmazható a 415. §-ban megállapított szabály, amely szerint az adós vagy az átvállaló a hitelező számára határidőt szabhat a hozzájárulás megadására. Az eladó a hitelezőt azt követően értesítheti, ha a vevőt az ingatlan-nyilvántartásba tulajdonosként feltűntették. Az értesítésnek írásban kell megtörténni és tartalmaznia kell a figyelmeztetést, hogy a vevő a tartozásban az eladó helyére lép, ha a hitelező ez ellen hat hónapon belül nem tiltakozik. Az eladó a vevő felszólítására köteles hitelezőt a tartozásátvállalásról értesíteni. A hozzájárulás megadásáról vagy elutasításáról az eladó késedelem nélkül köteles a vevőt tájékoztatni. A Magyar Polgári Törvénykönyv Tervezetének 1269. §-a a jelzáloggal terhelt ingatlan adásvételét és a tartozásátvállalás viszonyát rendezi. Ha az eladó (zálogkötelezett) jelzáloggal terhelt ingatlant ruház át a vevőre, és a vevő a vételár fejében átvállalná a tartozást, a hitelező (zálogjogosult) jogosult dönteni, hogy elfogadja-e a vevőt zálogkötelezettként. A hitelező elutasítása esetén az eladó nem szabadul, megmarad a jelzálog-kötelezettség személyes adósának. A Tervezet célja, hogy elősegítse a dologi és személyes tartozások egy kézben egyesülését, ezért úgy rendelkezik, hogy ha a hitelező nem reagál a vevő tartozásátvállalási ajánlatára, a hozzájárulás megadottnak tekintendő. A BGB indokolása a német polgári törvénykönyv azonos rendelkezésével kapcsolatban – akkor még ellenezve annak felvételét a jogszabályba – kimondta, hogy a rendelkezés „számtalan eljáráshoz vezetett, és legalábbis kérdéses, hogy a gyakorlatban bevált-e és nem idézett-e elő több problémát, mint amennyit megoldott.” A rendelkezés – talán éppen a német jogirodalom kritikája miatt – nem került át az Mtj.-be. A hatályos magyar szabályozás sem tartalmaz hasonló rendelkezést. Ennek oka, hogy a kérdés a zálogjogi szabályok körében megfelelően megoldható. A személyes és a dologi kötelezett elválásával megfelelően kezelhetőek a külföldi jogok által szabályozni kívánt élethelyzetek.
Szigorúan nézve öröklés esetén is tartozásátvállalásról beszélünk, hiszen az örökhagyó halálának pillanatában annak tartozásai is átszállnak az örökösökre. A svájci jog kifejezett rendelkezést is tartalmaz e kérdés rendezésére. Az OR 183. cikke kimondja, hogy az elzálogosított ingatlan átruházása mellett az örökség felosztására is – noha azok a tartozásátvállalás fogalmába vonhatók lennének – speciális, a ZGB-ben szabályozott rendelkezések alkalmazandóak. A Ptk. a tartozásátvállalás körében nem beszél a kérdésről, az öröklési jogi rész azonban teljes körűen rendezi a felmerülő problémákat.
A tartozásátvállalás szabályai – az engedményezés szabályaihoz hasonlóan – 1959 óta nem változtak a Ptk.-ban. Az engedményezéssel ellentétben azonban a tartozásátvállalás esetén a Ptk. szakított az Mtj. megoldásával. A tartozásátvállalás „korábbi jogunkban a jogosult és a tartozást átvállaló közötti szerződéssel jött létre. (…) A Ptk. szakít ezzel a megoldással; a tartozásátvállalást olyan szerződésnek tekinti, amely az eredeti kötelezett és a tartozás átvállalója között jön létre.” A Ptk. 1959-es megalkotása során azonban nem került sor a tartozásátvállalás dogmatikai jellegzetességeinek átvizsgálására. Az új Ptk. kodifikációja lehetőséget teremt a tartozásátvállalás dogmatikai kérdéseinek tisztázására. A tartozásátvállalás szerepe a gazdasági életben kevésbé jelentős mint az engedményezésé. Ez többek között azzal indokolható, hogy a tartozásátvállalás hitelbiztosítékként kevéssé elterjedt. A bírói gyakorlatból azonban az olvasható ki, hogy a tartozásátvállalás a hétköznapok során, egyszerű jogügyletekben is gyakran előfordul. A tartozásátvállalás klasszikus formája mellett számos olyan tranzakció alakult ki (pl. hitelátruházás), amelynek megoldásához szükség van a tartozásátvállalásra. A Ptk. feladata ezért, hogy kielégítő választ adjon a felmerülő dogmatikai problémákra és a felek érdekeit kiegyenlítve biztosítsa a tartozásátvállalás alkalmazását a kisebb és a nagyobb tranzakciók során egyaránt.
(1) Ha a kötelezett és a jogosult megállapodik egy harmadik személlyel (átvállaló) abban, hogy a kötelezettnek a jogosulttal szemben fennálló tartozását átvállalja (tartozásátvállalás), a jogosult a szolgáltatást kizárólag az átvállalótól követelheti. (2) A tartozásátvállalás eredményeként a kötelem megszűnik. Az új kötelem a régi kötelemmel azonos tartalommal, annak megszűnésének időpontjában az átvállaló személyében jön létre. (3) Az átvállalót mindazon jogok megilletik, amelyek a kötelezettet a jogosulttal szemben a szerződés alapján megillették. Az átvállaló nem jogosult beszámítani a kötelezettnek a jogosulttal szemben fennálló egyéb követelését. (4) A tartozásátvállalással a követelést biztosító kezesség és zálogjog a kezes és a zálogkötelezett hozzájáruló nyilatkozata hiányában megszűnik. Hozzájárulás esetén a zálogjog rangsorát nem érinti a (2) bekezdés szerinti megszűnés.
1. Szükséges megváltoztatni a tartozásátvállalás dogmatikai megközelítését. Az Mtj. megközelítése azon alapult, hogy a tartozásátvállalás a jogosult és a tartozásátvállaló szerződése, míg a Ptk.-é azon, hogy a kötelezett és a tartozásátvállaló szerződése. A két megközelítés jól tükrözi a tartozásátvállalást körülvevő dogmatikai bizonytalanságot. A bizonytalanság abból ered, hogy a jogviszonyban megkerülhetetlen mind a jogosult, mind a kötelezett, mind a tartozásátvállaló jelenléte. A tartozásátvállalást ezért az új Ptk. nem kétoldalú, hanem háromoldalú szerződésként szabályozza. A tartozásátvállalás ebben a megközelítésben részleges novációt jelent. Novációt, mivel az adós meghatározott kötelmeiből szabadul, ezen kötelmek tekintetében alanyváltozás következik be a jogviszonyban. Részleges, mivel nem a teljes adósi pozíció kerül átruházásra, hanem kizárólag az abból fakadó egyes kötelmek. 2. A tartozásátvállalás joghatása a részleges novációból következően, hogy az átvállalt kötelmek megszűnnek a jogosult és a kötelezett között és azonos tartalommal létrejönnek a megszűnés időpontjában a jogosult és az átvállaló között. 3. A tartozásátvállaláshoz kapcsolódó kifogások négy esetkörben merülhetnek fel: (i) magából a jogviszonyból eredő kifogások, (ii) a régi adós személyes kifogásai, (iii) az átvállaló kifogásai és (iv) a régi és az új adós személyes kifogásai. Mivel a tartozásátvállalás következtében az átvállaló az adós helyébe lép, megilletik mindazok a kifogások, amelyek a régi adóst megillették, az átvállaló tehát a régi adós személyéhez kötődő kifogások kivételével minden kifogást felhozhat a hitelezővel szemben. 4. A kezesség és a zálogjog olyan biztosíték, amelyet az eredeti kötelezett személyére tekintettel adtak. Ha a kötelezett személye megváltozik, lehetőséget kell teremteni arra, hogy a zálogkötelezett és a kezes a biztosítékot megszüntesse. Az új Ptk. ebből a megfontolásból fenn kívánja tartani a Ptk. korábbi szabályait e tekintetben.
(1) A jogosult a tartozásátvállaláshoz a hozzájárulását előzetesen is megadhatja. (2) Előzetes hozzájárulás esetében a tartozásátvállalás a jogosult értesítésével válik hatályossá. (3) A jogosult az előzetes hozzájáruló nyilatkozat megtételekor fenntarthatja a jogot a hozzájárulás visszavonására. Ellenkező esetben a hozzájárulás nem vonható vissza.
1. A korábbi megoldások szerint a tartozásátvállalás több lépcsőből álló folyamat, amelyben általában két kétoldalú megállapodásra van szükség az ügylet megvalósításához, hiszen az átvállaló valamilyen kapcsolatba kerül a kötelezettel, ami a jogosulttal szembeni nyilatkozat alapjául szolgál. Ez a séma igaz, függetlenül attól, hogy a szabályozás a tartozásátvállalást a jogosult és az átvállaló, a kötelezett és az átvállaló vagy a mindhárom fél ügyletének tekinti-e. A hitelező előzetes hozzájárulása jelentősen meggyorsítja és ezáltal olcsóbbá teszi a tartozások átvállalását azáltal, hogy a jogosulttal szembeni mozzanat elmaradhat. 2. Ha a jogosult előzetesen hozzájárulását adja a tartozásátvállaláshoz, akkor a főszabály – amely szerint a tartozásátvállalás a három fél megállapodásával hatályossá válik – helyett más megoldásra van szükség. A tartozásátvállalás ebben az esetben megvalósul a kötelezett és az átvállaló megállapodásával. A jogügyletnek a jogosulttal szembeni hatályosulásához szükség van a jogosultnak a tartozásátvállalás létrejöttéről történő értesítésére. 3. Az előzetes hozzájárulás – a jogosult és a kötelezett közötti bizalmi kapcsolattól függően – visszavonhatóan és visszavonhatatlanul is megtehető. A jogosult számára jelentős kockázatot jelent a visszavonhatatlan hozzájárulás, mivel ezáltal elveszti a kötelezett személye feletti kontrollt, és az eredeti kötelezettnél kevésbé fizetőképes átvállaló tartozásátvállalását sem akadályozhatja meg. Erre jelenthet megoldást a visszavonható hozzájárulás. A jogviszonyok kiszámíthatósága iránti igény azonban megkívánja, hogy a jogosult nyilatkozatának megtételekor tegye egyértelművé, hogy az visszavonható-e és ha igen, milyen körülmények esetén vagy milyen módon.
(1) Ha harmadik személy megállapodik a kötelezettel a kötelezett tartozásának átvállalásáról (teljesítésátvállalás), a harmadik személy köteles lesz a kötelezett tartozását teljesíteni vagy a kötelezettet olyan helyzetbe hozni, hogy az lejáratkor teljesíthessen. A jogosult nem követelheti a tartozást a harmadik személytől. (2) Ha a felek a megállapodásukról a jogosultat értesítik (tartozáselvállalás), adósi egyetemlegesség ( . §) jön létre. (3) Tartozáselvállalás esetén az egyetemleges adóst mindazon jogok megilletik, amelyek a kötelezettet a jogosulttal szemben a szerződés alapján megillették. Az egyetemleges adós nem jogosult beszámítani a kötelezettnek a jogosulttal szemben fennálló egyéb követelését. (4) Ha harmadik személy a jogosulttal állapodik meg a kötelezett tartozásának elvállalásáról, a megállapodásra a kezesség szabályai alkalmazandóak.
1. A teljesítésátvállalás nem valódi tartozásátvállalás, hanem a régi kötelezett és az átvállaló szerződése, amelyben az átvállaló arra vállal kötelezettséget, hogy esedékességkor a kötelezettnek a jogosulttal szemben fennálló tartozását az átvállaló fogja teljesíteni. A megállapodás kizárólag a felek között hatályos, a jogosult és az átvállaló között nem hoz létre jogviszonyt, így a jogosult nem követelheti a tartozás teljesítését az átvállalótól. Az átvállaló nemteljesítése esetén az eredeti kötelezett szerződésszegés címén fordulhat az átvállalóval szembe. A felek célja lehet magának a teljesítésátvállalásnak a létrehozása, de a teljesítésátvállalás jelenthet egy közbenső lépést a tartozáselvállalás vagy akár a tartozásátvállalás felé is. 2. Tartozáselvállalás esetén új adós jelenik meg a kötelemben. A tartozáselvállalás rokon a teljesítésátvállalással abban a tekintetben, hogy nem következik be alanycsere a kötelemben: a régi adós nem szabadul a kötelezettsége alól. A két intézmény között a legfőbb különbség az, hogy tartozáselvállalás esetén az átvállaló és a hitelező közvetlen jogviszonyba kerülnek egymással, a hitelező az átvállalótól jogosult követelni a tartozás teljesítését. 3. A tartozásátvállalással összhangban a tartozáselvállaláshoz kapcsolódó kifogások is négy esetkörben merülhetnek fel: (i) magából a jogviszonyból eredő kifogások, (ii) a régi adós személyes kifogásai, (iii) az átvállaló kifogásai és (iv) a régi és az új adós személyes kifogásai. Mivel a tartozásátvállalás következtében az átvállaló az adós helyébe lép, megilletik mindazok a kifogások, amelyek a régi adóst megillették, az átvállaló tehát a régi adós személyéhez kötődő kifogások kivételével minden kifogást felhozhat a hitelezővel szemben. 4. A készfizető kezesség esetén a kezes arra vállal kötelezettséget, hogy a kötelezett nemteljesítése estén maga fog teljesíteni anélkül, hogy a jogosult köteles lenne a követelésnek a kötelezettől való behajtását megpróbálni. Adósi egyetemlegesség esetén az adósok kötelezettségvállalása önálló, azaz az elvállaló adós kötelezettségének beállta nem az eredeti adós nemteljesítésétől függ. Ha harmadik személy a hitelezővel állapodik meg az adós tartozásának elvállalásáról, azzal a kezességgel megegyező helyzet jön létre. Mivel a kezesség érvényességéhez a Ptk. alaki feltételeket köt, szükséges a hitelező és az átvállaló tartozáselvállaló szerződését és a készfizető kezességet összehangolni. Ezért mondja ki azt a Ptk., hogy az átvállaló és a jogosult között létrejövő jogviszonyra a kezesség szabályai alkalmazandók.
Ha a kötelezettség jogszabály vagy hatóság rendelkezése folytán száll át másra, eltérő rendelkezés hiányában a tartozásátvállalás szabályait kell megfelelően alkalmazni. Nem szükséges módosítani a Ptk. szabályait a törvényi tartozásátvállalás tekintetében. A hatályos jogban is léteznek olyan jogszabályok, amelyek alapján tartozásátvállalásra kerül sor. Ilyen például a büntetőeljárásban részt vevők, az igazságszolgáltatást segítők Védelmi Programjáról szóló 2001. évi LXXXV. törvény.
Honlapunk sütiket használ annak érdekében, hogy személyre szabott módon tudjuk megjeleníteni Önnek a tartalmakat. Kérjük, olvassa el Süti Kezelési Tájékoztatónkat, amelyben további információkat olvashat a sütikről és azok kezeléséről. Beállításait módosíthatja ezen a linken vagy saját böngészőjének beállításaiban.
Ezek a sütik szükségesek a weboldal futtatásához, és nem kapcsolhatók ki. Az ilyen sütik csak olyan műveletekre vonatkoznak, mint például a nyelv, az adatvédelmi preferenciák. Beállíthatja a böngészőjét, hogy blokkolja ezeket a sütiket, de webhelyünk esetleg nem megfelelően fog működik.
A Süti Adatkezelési Tájékoztatót megismertem és hozzájárulok ahhoz, hogy a Gárdos Mosonyi Tomori Ügyvédi Iroda, mint adatkezelő a Google Analytics sütikkel kapcsolatban az IP címemet statisztikai célból kezelje. Tudomásul veszem, hogy a hozzájárulásomat bármikor visszavonhatom.
