Néhány gondolat a devizahiteles elszámolási törvényről

Gazdaság és Pénzügy, 2014/1.

Az előzmények

A 2010-es kormányváltás óta, a forint árfolyamának ugyanebben az időszakban bekövetkezett romlásától talán nem függetlenül, napirenden van „a devizahitelesek megmentése” és „a tisztességtelen bankok elszámoltatása”. A kormány által meghirdetett harc azonban a mai napig nem vezetett átfogó eredményre, sem a végtörlesztés, sem pedig az árfolyamgát nem bizonyult csodafegyvernek. Többszöri nekifutást és hangzatos ígéreteket követően, az elmúlt évben kétségek merültek fel: miért járjanak jobban a devizahitelesek, mint a forinthitelesek, egyáltalán, miért kell jobban támogatni azokat, akik hitelt vettek fel, mint azokat, akik e nélkül igyekeztek boldogulni. Érdekes, és tulajdonképpen páratlan módon, a kormány elkezdett jogi problémákat látni, és arra az álláspontra helyezkedtek, hogy további kormányzati lépésre nincs lehetőség, mindaddig, amíg a legfelsőbb bírósági fórum állást nem foglal a devizahitelekkel kapcsolatos kérdésekben. Ettől kezdve óriási politikai nyomás nehezedett a Kúriára, hogy mihamarabb hozzon úgynevezett jogegységi döntést.

Ugyanakkor a Kúriát semmi nem kötelezte ilyen döntés meghozatalára. Tudni kell, hogy a Kúria rendes bíróság, abban az értelemben, hogy elsősorban egyedi ügyekben dönt, és ezekkel az egyedi döntésekkel egyrészt lezárja az adott jogvitát, másrészt iránymutatást is ad a bíróságok számára. Emellett, a Kúria az egységes bírósági gyakorlat kialakulását azzal is szolgálja, hogy, ha az elé kerülő konkrét ügyek kapcsán azt látja, hogy a bírói gyakorlat valamely kérdésben következetlen, akkor az adott elvi kérdésről a bíróságok számára kötelező általános jellegű, úgynevezett jogegységi határozatot hoz. A devizahiteles perek ‑ a nevezetes Kásler-ügy kivételével, amelyben a vita tárgya az árfolyamrés alkalmazásának jogszerűsége volt ‑ azonban még nem kerültek a Kúria elé, ezért ezzel kapcsolatban szigorúan véve fel sem merült a jogegységi határozat meghozatalának szükségessége. Ennek ellenére, a Kúria, meghallva az idők szavát, tavaly decemberben meghozta a 6/2013. PJE számú határozatát. E határozat valóban egyértelmű helyzetet teremtett az úgynevezett deviza alapú kölcsönök néhány alapkérdésével kapcsolatban, eloszlatott néhány ‑ az alacsony pénzügyi-jogi kultúra által kínált lehetőséget kihasználva, részben politikai, részben pedig egyéni érdekek által motivált – tévképzetet. Így a Kúria kimondta, hogy a deviza alapú kölcsön lényegében devizakölcsön, hiszen mind a hitelező, mind pedig az adós tartozása devizában van meghatározva; az a körülmény, hogy a kölcsön folyósítására és törlesztésére egyaránt forintban kerül sor, nem változtatja meg az ügylet tartalmát és jellegét. Ez a magyar joggal összhangban álló érvényes ügylet, amelynek szükségszerű velejárója az – elvileg mindkét irányban fennálló – árfolyamkockázat. Az ilyen ügylet önmagában nem jogellenes, nem tisztességtelen, nem uzsorás, és nem is megtévesztő. Hozzátette a Kúria azt is, hogy persze szükséges, hogy a szerződő felek tisztában legyenek az ügylet tartalmával, különösen pedig a fogyasztók esetében fontos, hogy megfelelő tájékoztatást kapjanak az ügylet kockázatairól, azzal azonban, hogy e tájékoztatásnak nem kell kiterjednie a kockázat mértékére, mert ilyen jellegű előrejelzés reálisan nem adható.

E jogegységi határozat meghozatalakor folyamatban volt az Európai Unió Bíróságának előzetes döntéshozatala a Kásler-ügyben. Erre tekintettel a Kúria jelezte, hogy a devizahitelek egyes feltételeinek tisztességtelenségével kapcsolatos kérdésekre az EU Bíróság döntését követően tér vissza. A Kásler-ügyben ugyanis az EU Bíróságnak az árfolyamrés tisztességtelenségével kapcsolatos kérdésekben kellett állást foglalnia. Ez a kérdés azért merült fel, mert a szerződési feltételek tisztességtelenségére vonatkozó hazai jog az uniós szabályozáson alapul, és jogi értelemben a tisztességtelenség egy speciális fogalom, ami nem minden szerződési rendelkezésre alkalmazható. A tisztességtelenségre vonatkozó szabályok alapvetően a szerződés lényegéhez képest másodlagos („apróbetűs”) kikötésekre vonatkoznak, amelyekre a felek, különösen a nem professzionális fogyasztók nem helyeznek nagy súlyt, ezért jellemzően részletes megtárgyalás nélkül válnak a szerződés tartalmává, és a fogyasztót a legkellemetlenebb pillanatban váratlan meglepetésként éri, hogy a szerződés alapján erre vagy arra köteles, ehhez vagy ahhoz nincs joga. Ezzel szemben a szerződés alapvető tartalmát, a felek üzleti megállapodásának lényegét alkotó, a szolgáltatás tárgyát illetve az azért fizetendő ellenértéket meghatározó feltételek tekintetében főszabályként a tisztességtelenség nem jöhet szóba. A szerződés létrejöttének alapvető feltétele, hogy az ilyen érdemi kikötésekről a felek ténylegesen megállapodjanak, és – a szerződési szabadság elvéből fakadóan – kivételes esetektől eltekintve a jognak nem feladata, hogy a felek megállapodását, annak alapvető üzleti tartalmát felülbírálja. E megfontolások alapján az EU Bíróság is úgy foglalt állást a Kásler-ügyben, hogy az árfolyamrésre vonatkozó kikötés elsősorban nem önmagában, hanem csupán akkor minősülhet tisztességtelennek, ha annak megfogalmazása nem világos, nem átlátható a fogyasztó számára a kikötés gyakorlati működése és pénzügyi hatása.

Az EU Bíróság döntését követően rendkívül gyorsan megszületett a Kúria 2/2014. PJE határozata, amely három kérdésben foglalt állást: egyrészt megerősítette, hogy az árfolyamkockázat ténye nem teszi a szerződést tisztességtelenné, ezzel kapcsolatban csak akkor lehet szó tisztességtelenségről, ha az ügyfél nem volt tisztában e kockázat fennállásával, másrészt semmisnek nyilvánította a deviza alapú hitelekben az árfolyamrésre vonatkozó kikötést, harmadrészt pedig megfogalmazta azokat a követelményeket, amelyeknek meg kell, hogy feleljenek az egyoldalú szerződésmódosításra vonatkozó kikötések. Meggyőződésem szerint a Kúria elhamarkodottan és hibásan foglalt állást mind az árfolyamréssel, mind pedig az egyoldalú módosítással kapcsolatos kérdésekben. Az árfolyamrés esetén a kikötés érvénytelenségét arra az önmagában helyes megállapításra alapította, hogy a deviza alapú hitelek esetében tényleges pénzváltásra nem kerül sor, ezért nem világos és nem érthető, hogy milyen szolgáltatásnak az ellenértéke az árfolyamrés. A Kúria ennek során azonban megengedhetetlenül kiterjesztő módon értelmezte az EU Bíróság által a kikötés érthetőségére és átláthatóságára vonatkozóan megfogalmazott követelményt. Az árfolyamrésre vonatkozó kikötések a szerződésekben általában teljesen egyértelműek, és az ügyfél számára pontosan meghatározható mértékben növeli a hitelfelvétel költségét. Az árfolyamrés ráadásul az esetek túlnyomó részében objektív piaci, és teljes mértékben nyilvános adatokon alapul, amelyet a hitelező bankok valamennyi ügyfelük tekintetében egységesen alkalmaznak. A Kúria azt az egyetlen körülményt kiragadva értékelte a kikötést, hogy pénzváltásra nem kerül sor, és nem is vizsgálta, hogy van-e a hitelező szolgáltatásának olyan mozzanata vagy felmerül-e azzal kapcsolatban olyan költség, amely indokolja e „díjtétel” alkalmazását. Eltekintett továbbá attól is, hogy az árfolyamrés a hitelező által nyújtott szolgáltatás ellenértékének egy eleme, amelynek kivétele felboríthatja a teljes szolgáltatás és ellenszolgáltatás értékének egyensúlyát. A Kúria végül is pont azt követte el, amit tiltanak a tisztességtelen kikötésre vonatkozó szabályok, a szolgáltatás ellenértéke egyik elemének indokoltságát vizsgálta, és ezzel felülírta a felek üzleti megállapodását, törölt egy olyan díjtételt, amelyet a szerződés világosan tartalmaz, amelyről valamennyi ügyfélnek tudomása volt. Az egyoldalú szerződésmódosítást lehetővé tevő szerződési kikötésre vonatkozó követelmények megfogalmazása során a Kúria szintén abszolutizálta az EU Bíróság által megfogalmazott követelményeket. Olyan követelményeket és olyan tartalommal írt elő az egyoldalú szerződésmódosításra vonatkozóan, amilyeneket az EU Bírósága konkrétan az árfolyamrésre tekintettel fogalmazott meg. Az árfolyamrés kapcsán világosan értelmezhető és helyénvaló követelmények mechanikus kiterjesztése az egyoldalú szerződésmódosítást lehetővé tevő kikötésekre lényegében ellehetetleníti az ilyen – egyébként a jog által elismert – kikötések alkalmazását. A Kúria mind az árfolyamrés, mind pedig az egyoldalú módosítás kapcsán, olyan módon foglalt állást, amely azt eredményezi, hogy az éveken át, valamennyi bank által, köztudottan és az illetékes felügyeleti szervek jóváhagyásával, tömegesen és egységesen folytatott gyakorlat jogellenesnek, a vonatkozó szerződési kikötések pedig érvénytelennek minősülnek. A Kúria arra sem volt tekintettel, hogy a szóban forgó kérdéseket, különösen az egyoldalú szerződésmódosítást specifikus jogszabályok szabályozták, és a most érvénytelennek minősített kikötések e jogszabályoknak megfeleltek, minden szereplő abban a tudatban járt el, hogy eljárása jogszerű. Ilyen mértékű felülírása a tömegesen alkalmazott szerződéseknek sehogy nem egyeztethető össze a jogbiztonsággal.

A Kúria tehát az első jogegységi döntésében határozottan elutasította azokat a törekvéseket, amelyek a deviza alapú hitelezés egészének jogi elítélésére irányultak, a második döntésében azonban a hitelek árazására vonatkozó két lényeges szerződési kikötést érvénytelennek minősített. Maguk a deviza alapú hitelek tehát jogilag nem dőltek meg, és ezzel mind a jogalkalmazás, mind pedig a politika megszabadult attól a jogilag és gyakorlatilag egyaránt nehezen kezelhető kérdéstől, hogy mi a teendő a szerződés egészének érvénytelensége esetén. A kormány tehát megmenekült a – deviza alapú hitelek mint szerződéstípus érvénytelenségének állításával – maga által teremtett csapdából, a második kúriai döntés ugyanakkor érdemi segítséget jelentett a politikai törekvések számára annak előírásával, hogy visszamenőleg az adósok számára kedvezőbb árfolyamot kell alkalmazni és a kamat- illetve díjemeléseket meg nem történtté kell tenni. A második kúriai határozatot követően rendkívüli ‑ bár az elmúlt években egyre általánosabbá váló ‑ sürgősségi eljárásban megszületett a 2014. évi XXXVIII. törvény, amely lényegében törvényi erőre emelte a Kúria döntését, és kimondta az árfolyamrésre valamint az egyoldalú módosításra vonatkozó szerződési kikötések semmisségét („érvénytelenségi törvény”). Az érvénytelenségi törvény ezzel tovább rontott a Kúria második döntése nyomán keletkezett helyzeten, hiszen, míg korábban volt rá remény, hogy az egyes perekben orvosolni lehet a Kúria által elkövetett hibákat, az eljáró bíróságok figyelembe vehetnek olyan körülményeket, amelyekkel a Kúria nem foglalkozott, az érvénytelenségi törvény alapján ennek a lehetősége lényegében megszűnt. A helyzetet fokozta, hogy az érvénytelenségi törvény visszamenőleg átírta a Polgári Törvénykönyv elévülési szabályát, és ezzel olyan esetekre is kiterjesztette a hatályát, amelyekben egyébként a keletkező követelések már elévültek volna. Az érvénytelenségi törvény az egyoldalú módosítások kapcsán látszólag lehetőséget adott a bankoknak arra, hogy megmentsék az általuk alkalmazott kikötéseket, mert azok érvénytelenségét csupán egy vélelemként mondta ki, amely vélelem megdöntésére az e kikötéseket alkalmazó bankok pert indíthatnak. E perre azonban a törvény speciális határidőket és eljárási szabályokat állapított meg, amelyek miatt a sikeres perlés illúzió. E speciális szabályok alkotmányossági szempontból súlyosan aggályosak, sértik a jogállamiság alapvető elemét képező tisztességes eljáráshoz való jogot és bírói függetlenséget.

Van-e magyarázat a külön elszámolási törvényre?

Az érvénytelenségi törvénnyel kapcsolatos alkotmányossági aggályok egyike, hogy a törvény kilátásba helyezte, hogy az érvénytelenségből fakadó elszámolási kötelezettségről majd valamikor ősszel külön törvény fog születni. Ebből fakadóan a bankoknak úgy kellett a perek megindításáról dönteniük, hogy pontosan nem is tudhatták, hogy a törvény által megállapított érvénytelenség milyen következményekkel fog járni. A bizonytalanságot fokozta, hogy az MNB olyan útmutatót bocsátott ki, amely egy „unortodox” jogértelmezésre alapozva, minden várakozást felül múló veszteséget eredményez számukra. Ennek nyomán, a vártnál korábban, szeptemberben valóban megszületett a 2014. évi XL. törvény („elszámolási törvény”).  Sem az elszámolási törvényből, sem a törvény indokolását tartalmazó törvényjavaslatból nem derül ki semmi, ami megmagyarázná, hogy miért vált el az érvénytelenséget kimondó és az elszámolás módját meghatározó törvény. Csak arra lehet gondolni, hogy politikai megfontolásból, illetve a folyamat gyorsítása érdekében választották ketté a szabályozást. Nyilvánvalóan, az elszámolás részletszabályainak kidolgozása több időt igényelt, mint önmagában a semmisség kimondása. Még most sem értünk azonban a szabályozási folyamat végére, az elszámolási törvény számos részletkérdés tekintetében további felhatalmazást ad az MNB részére a szabályok meghatározására.

Jogászként elkerülhetetlenül a megállapítási és marasztalási per analógiája jut az ember eszébe. Alapelv, hogy a polgári per megindítására szolgáló beadvány, az úgynevezett kereset marasztalásra irányuló határozott kérelmet kell, hogy tartalmazzon. A felperesnek meg kell mondania, hogy mit akar az alperestől, általában nem lehet olyan pert indítani, ami önmagában csupán valamilyen jogi kérdést dönt el. A bírósági eljárás célja, hogy tényleges jogvitákat rendezzen, és csupán a törvény által pontosan meghatározott, kivételesen indokolt esetben van mód olyan kereset benyújtására, amely nem az alperes kötelezésére, csupán valamilyen tény vagy jogi helyzet megállapítására irányul. Ezt a szigorú, zárt rendszert törte át az a néhány évvel ezelőtti törvénymódosítás, amely – nyilván elsősorban a devizahitelekre gondolva – lehetővé tette azt, hogy a szerződés érvénytelenségének megállapítását önmagában, a jogkövetkezmények megállapítása nélkül is lehessen kérni. E módosítás felelőtlen pereskedésre indított, következménye a devizahiteles perek elszaporodása lett. Számos olyan ítélet született, amelyben a bíróság megállapította valamely szerződési kikötés érvénytelenségét, anélkül, hogy döntött volna ennek jogkövetkezményéről. A felek tehát érdemben nem sokkal voltak előrébb, csupán az elmarasztalt banknál vetődtek fel súlyos kérdések, hogy akkor most mi a helyzet, miként érinti az adott döntés a hitelportfoliót, illetve az azzal kapcsolatos bevételeket és kötelezettségeket. Ugyanilyen jellegű bizonytalanságot eredményezett az érvénytelenség megállapítására és a jogkövetkezményekre vonatkozó szabályok időben való különválasztása. A helyzet pikantériája ugyanakkor az, hogy az elszámolási törvény a devizahitelek esetében kizárja az említett törvénymódosítás által bevezetett lehetőség alkalmazását, megtiltja a kizárólag az érvénytelenség megállapítására irányuló kereseteket, méghozzá úgy, hogy e tilalmat kiterjeszti a folyamatban lévő eljárásokra is, és elrendeli azok megszüntetését (37. §).

A törvény visszamenőleges hatálya

Az érvénytelenségi törvény már említett egyik alapvető problémája, hogy tömegesen alkalmazott és a szerződéskötés idején valamennyi érintett fél által érvényesnek hitt szerződési feltételeket nyilvánít érvénytelennek, valamint, szintén visszamenő hatállyal, megváltoztatja az elévülési és a jogérvényesítésre vonatkozó eljárási szabályokat. Az elszámolási törvény, akárcsak az érvénytelenséget kimondó törvény, visszamenőleges hatályú szabályozás, hiszen a hatálybalépése előtt keletkezett jogviszonyokra állapít meg szabályokat, és – amint fentebb, a megállapítás iránti keresetek megtiltása kapcsán említettük – folyamatban lévő eljárásokra irányadó szabályokat változtat meg. Egészen páratlan módon, az elszámolási törvény a visszamenőleges jogalkotás minősített esetét valósítja meg azzal, hogy a törvényben előírt elszámolási kötelezettség főszabályként kiterjed az olyan szerződésekre is, amelyekkel kapcsolatban korábban jogerős bírósági ítélet született (6. §). A törvény indokolása magától értetődő természetességgel jelenti ki, hogy a törvény nem „respektálja a már meghozott ítéleteket”, hanem felülírja az abban foglaltakat; ennek érdemi indoklását, jogszerűségének magyarázatát nem tartja szükségesnek – vagy mivel e feladat megoldása nem tűnt lehetségesnek, meg sem kísérelte annak teljesítését (a 6. §-hoz fűzött indokolás).

A visszamenőleges hatály miatt alapvető kérdés, hogy a törvény lényegében csupán kodifikálja az élő jogot, vagy pedig módosítja azt. Másként megfogalmazva, a kérdés az, hogy a törvény hiányában is ugyanilyen vagy eltérő szabályok szerint kellene-e elszámolni az ügyfelekkel. Lényegében ezen múlik, hogy tartalmilag is sérül-e a jogállamiság egyik alapvető követelményét jelentő visszamenőleges jogalkotás tilalma. E kérdésre a törvény indokolása ellentmondó választ ad.

„A Javaslat a Ptk.-val összhangban rendezi a fogyasztókkal való elszámolás szabályait.” (Általános indokolás 4. pont) „A Javaslat olyan általános elszámolási szabályokat rögzít, amelyeket az egyedi perekben a Ptk. értelmezése alapján a bíróság is alkalmazna.” (Általános indokolás 5. pont) Ezek a kinyilatkoztatások nyilvánvalóan a jogállamiság követelményének való megfelelést célozzák, e célkitűzések komolyan vehetőségét azonban már maga az indokolás is megkérdőjelezi.

Elsősorban annak kijelentésével, hogy „[a]z ilyen jellegű múltbeli túlfizetések elszámolására jelenleg sem kötelező érvényű jogegységi határozat, sem pedig kifejezetten ezt rendező egyedi bírósági határozat nincs. Emiatt a jogalkotónak […] absztraktabb jogértelmezés útján kellett az elszámolás általános elveit meghatároznia.” (Általános indokolás 5. pont) A jogalkotó szerint tehát ebben a kérdésben nincs kialakult joggyakorlat, a törvény tehát mintegy elébe megy a jogi helyzet tisztázódásának, kodifikációs úton eldönti, hogy miként kell ilyen esetekben eljárni. Ez egy lehetséges eljárás a jövőre nézve, visszamenőleges hatályú rendezés esetén azonban ez szükségképpen felveti annak a lehetőségét, illetve kockázatát, hogy az amúgy is érvényesülő jog kodifikálása helyett új jog alkotásáról, azaz a korábbi jogi helyzet megváltoztatásáról van szó. Míg a jogállamiság szempontjából normálisnak tekinthető esetben a bíróságok mondják meg, hogy mi a jog, azaz milyen szabályok szerint kell egy adott kérdést megválaszolni, jogvitát eldönteni, most a jogalkotó, a törvény megalkotásával, kivette ezt a kérdést a bíróságok kezéből. Ami, még egyszer, azért problematikus, mert nem a jövőre nézve, hanem fennálló jogviszonyok tekintetében kerül sor e rendezésre. A jövőre nézve a jogalkotó, saját politikai preferenciáit érvényesítve megalkothat szabályokat, és a feleknek e szabályok ismeretében, annak figyelembe vételével kell szerződniük, illetve a szerződéseket és egyéb kötelezettségeket teljesíteniük. Jogállamban a fennálló jogviszonyok jogi megítélése terén a jogalkotónak nincs semmi hatalma, az adott jogviszonyra irányadó jog tartalmának megállapítása a bíróság kizárólagos hatáskörébe tartozik. A bíróságnak a kormánytól és általában a politikától függetlenül kell működnie, kizárólag a szerződésre irányadó jogszabályok illetve az azzal kapcsolatban kialakult joggyakorlat alapján kell eljárniuk. A visszamenőleges jogalkotás ezt a hatáskörmegosztást töri át, a jogalkotó olyan területre lép, ahol jogállamban nincs keresnivalója.

A kérdés elvi részét nem érinti, de nagyon is kétséges, hogy megfelel-e a valóságnak az indokolásnak az a megállapítása, amely szerint az itt szabályozandó kérdésben nincs kialakult joggyakorlat. Miről is van szó? Az érvénytelenségi törvény nyomán meghatározott hitelszerződéseknek az árfolyamrésre és az egyoldalú szerződésmódosításra vonatkozó rendelkezései érvénytelenek; ennek következtében úgy kell venni, mintha a szerződések ezeket a rendelkezéseket eleve nem tartalmazták volna; szerződésellenesen jártak el tehát a felek akkor, amikor ezeknek az érvénytelen rendelkezéseknek a figyelembe vételével teljesítették fizetési kötelezettségeiket (mind a kölcsön folyósítása, mind pedig törlesztése során); e nem szerződésszerű teljesítésből a törvény szerint „a fogyasztók javára túlfizetés keletkezett” (Általános indokolás 1. pont), és „[a] Javaslat egyik fő célja az érvénytelen szerződési kikötések miatt a fogyasztók javára mutatkozó túlfizetések elszámolása” (Általános indokolás 5. pont). Nem világos, hogy mi ebben az a különlegesség, ami a fent idézett absztrakt jogértelmezést szükségessé teszi. Egyszerűen belátható, hogy nem ritka az az eset, amikor a felek – akár tudatosan, akár tévedésből – nem szerződésszerűen teljesítenek, és az is könnyen előfordulhat, hogy ebből valamelyik fél javára túlfizetés keletkezik. A polgári jogi jogviták jelentős része éppen a nem szerződésszerű teljesítés jogkövetkezményeinek levonásáról, a felek közötti elszámolásról szól. Alig hihető, hogy alaposabb vizsgálat esetén a szerződésszegésekkel kapcsolatos joggyakorlat alapján ne lehetne egyértelműen állást foglalni az itt szabályozandó kérdésekben. Inkább hihető az, hogy a jogalkotó a jogbizonytalanság állításával magának kívánt teret teremteni ahhoz, hogy saját szájíze szerint állapíthassa meg az elszámolási szabályokat. Ez azonban nehezen egyeztethető össze azzal a jogalkotói célkitűzéssel, ha valóban volt ilyen célkitűzés, hogy a törvény ne megváltoztassa, hanem csupán kodifikálja a fennálló jogot.

Ezt a feltételezést támasztja alá maga az indokolás is annak deklarálásával, hogy „Mivel az adósokra nézve ez a számítási módszertan a legkedvezőbb, ezért a törvényben is ezt kell rögzíteni. Fontos jogpolitikai szempont, hogy a jogalkotó a fogyasztó számára legkedvezőbb számítási módszert válassza.” (Általános indokolás 6. pont) Ezzel a jogalkotó két dolgot is állít: egyrészt azt, hogy nem egyértelmű a jogi helyzet, tehát tisztán a jogszabályok és a joggyakorlat értelmezése útján nem lehet egyértelmű eredményre jutni; másrészt pedig azt, hogy az ebből a jogi bizonytalanságból fakadó választási helyzetben az adósok érdekeit tekinti elsődlegesnek, arra tekintettel alakítja ki az elszámolási szabályokat. Ez végül is odavezet, hogy – a jogállamiság előtti udvarias körök lefutása után – a jogalkotó valódi célja olyan szabályok megállapítása, amely az adósok számára lehető legkedvezőbb. Ez politikai szempontból lehet egy legitim jogalkotási cél, azonban csak akkor, ha a jogalkotás, a normál hatásköri szabályoknak megfelelően, a jövőre irányul; visszamenőleges hatályú szabályozás esetén a jogi szempontok terhére politikai célok érvényesítése szükségszerűen a jogállamiság követelményeinek megsértéséhez vezet.

A túlfizetés elszámolása

Polgári anyagi jogi szempontból a törvény leglényegesebb szabálya szerint az adósok részére fizetendő összeget úgy kell kiszámítani, mintha a túlfizetéseket eredetileg előtörlesztésként teljesítették volna (5. § (2) bekezdés). Az előző bekezdésben általánosságban tárgyalt kérdés tehát konkrétan úgy fordítható le, hogy – az elszámolási törvény speciális szabályozása híján – a magyar jog alapján valóban ez lenne-e az elszámolás alkalmazandó módja, azaz egy bíróság az elé vitt jogvita eldöntése során e szabály szerint járna-e el. Természetesen senki sem mondhatja meg, hogy egy adott jogvitában eljáró bíróság miként döntene (ezért is problematikus mindenképpen, ha a jogalkotó veszi át a bíróság alkotmányos szerepét), de azért megvizsgálható, hogy mennyire megalapozott a jogalkotó ezzel kapcsolatos álláspontja, mennyire erős kérdőjelek tehetők a törvény által megjelenített állásfoglalás mellé. A kérdés jelentőségét az adja, hogy minél inkább kérdéses a törvényben megjelenő álláspont helytállósága, annál inkább kérdéses az is, hogy a törvény megfelel-e a jogállamiság követelményének.

Mit tekintünk előtörlesztésnek? Előtörlesztésről akkor beszélünk, ha az adós a kötelezettségét annak esedékessé válását megelőzően teljesíti (régi Ptk. 282. § (2) bek., új Ptk. 6:36. §). E meghatározásból adódóan az előtörlesztés az adós tudatos és akaratlagos magatartása. Az adós tudatának és akaratának egyaránt ki kell terjednie arra, hogy az adott szolgáltatást, esetünkben fizetést tartozása teljesítéseként nyújtja, és arra is, hogy a teljesítés idő előtti, azaz a szerződés alapján még nem lenne köteles teljesíteni. Nincs szó előtörlesztésről például, ha az adós véletlenül otthagyja a pénztárcáját a hitelezőjénél, ha az adós elutazás előtt vagy a lakásban hirtelen kigyulladt tűz miatt megőrzésre átviszi a pénzét a szomszédjához, akivel szemben egyébként később esedékessé váló tartozása áll fenn, vagy ha valaki két hitelezője közül véletlenül annak utal, akivel szemben még nem esedékes a tartozása. Ugyanígy, nem beszélhetünk előtörlesztésről abban az esetben, ha az adós abban a hiszemben fizet, hogy az adott összegű esedékes tartozása áll fenn. Világosan mutatja az előtörlesztés akaratlagos jellegét, hogy a régi Ptk. fent hivatkozott szabálya kifejezetten a jogosult hozzájárulásához köti az előtörlesztés lehetőségét, és az új Ptk. hivatkozott szabálya is a teljesítés felajánlásáról és elfogadásáról tesz említést. Ezzel összhangban, az általános gyakorlat szerint a hitelszerződések is az előtörlesztést azzal a feltétellel engedik meg, hogy az adós az előtörlesztésre irányuló szándékáról előzetesen értesíti a hitelezőt; e nyilatkozattal lényegében módosítja a szerződésnek az esedékességre vonatkozó rendelkezését, és ettől kezdve a nyilatkozatban megjelölt időpont lesz a törlesztés esedékességének új időpontja.

Az elszámolási törvény által szabályozott esetekben arról van szó, hogy az adós a szerződés ‑ az érvénytelenségi törvény alapján ‑ érvénytelenné váló rendelkezésének megfelelően tett eleget fizetési kötelezettségének. Az adós tudomása szerint ezzel szerződésszerűen teljesített, és a hitelező is ilyen teljesítésként fogadta el a fizetést. Később, az érvénytelenségi törvény nyomán, kiderül, hogy az adós többet fizetett, mint amennyit valójában – a szerződésnek az érvénytelenségi törvénnyel összhangban álló értelmezése szerint – fizetnie kellett volna. Nyilvánvaló, hogy a többlet megfizetésére tévedésből került sor (az adós azt hitte, hogy ennyi az esedékes tartozása), nem azzal a szándékkal, hogy az esedékességet megelőzően törlessze a tartozását. A törvény alkotói is tisztában vannak ezzel, ezért nem az adós tényleges, hanem feltételes akaratára hivatkoznak. Az adós „feltehető akaratának pedig az felel meg, ha ez a túlfizetés a tőketartozásra kerül elszámolásra” (Általános indokolás 6. pont). Ha igaz az, hogy ez a legkedvezőbb a számára, akkor valóban feltehető, hogy az adós ma így szeretné elszámolni a túlfizetés összegét. Az adós mai akarata azonban nem releváns, legalábbis, egy bíróság előtt folyó perben biztosan nem lenne releváns, éppen azért, mert akarata arra hajlik, amerre az a legelőnyösebb számára. Az egyetlen releváns kérdés az, hogy mire irányult az adós akarata akkor, amikor a fizetést teljesítette. Egyértelmű, hogy az adós semmi többet nem akart, mint eleget tenni esedékes fizetési kötelezettségének. Ha tudta volna, hogy kevesebbel tartozik, kevesebbet fizetett volna, és ha a fizetés teljesítését követően szerzett volna tudomást arról, hogy túlfizetésben van, nagy valószínűséggel, az esetek többségében a többletet visszakérte volna. A többlet semmi más, mint téves fizetés. Az adósok többsége nyilvánvalóan élvezni kívánta a rendelkezésére álló hitellehetőséget, és csak annyit akart törleszteni, amennyit feltétlenül kellett. Aki előtörleszteni kívánta a tartozását, az nem az érvénytelenségből eredő túlfizetés összegét törlesztette előre, hanem ettől eltérő összeget, annyit, amennyi pénzügyi helyzete alapján számára lehetségesnek és előnyösnek mutatkozott. Reálisan szemlélve, semmi alapja nincs az elszámolási törvény indokolásában írt feltételezésnek, hogy az adósok, ha tudatában lettek volna a túlfizetésnek, azt előtörlesztésként szerették volna elszámoltatni.

Látszik, hogy maga a jogalkotó is bizonytalan volt e kérdésben. Egyik helyen úgy fogalmaz, hogy a „túlfizetést a tőketartozás terhére, előtörlesztésként kell elszámolni”, és nem releváns az, hogy az előtörlesztés nem volt szándékos, hiszen az „önkéntes előtörlesztés itt fel sem merülhet” (Általános indokolás 6. pont). A másik helyen pedig már „árnyaltabb megoldást választott […] nem az előtörlesztéses konstrukció alkalmazását írja elő, mert ennek ebben az intézményesített formájában valóban nem lenne kellő jogi alapja, hanem azt, hogy a fogyasztó számára az elszámolás időpontjában olyan jogi helyzetet kell teremteni, mintha a túlfizetéseket az ezek bekövetkezése időpontjában előtörlesztésként teljesítette volna” (az 5. §-hoz fűzött indokolás). Tehát nem az, de csináljunk úgy, mintha az lenne. Itt már szó sincs jogi szempontról; a Javaslat nyíltan elismeri, hogy nem állnak fenn az előtörlesztés megállapíthatóságának feltételei, ennek ellenére, politikai megfontolásból, úgy dönt, hogy úgy fogja rendezni a jogviszonyt, mintha az adós ténylegesen előtörlesztett volna: „Az előtörlesztéses elszámolás lényege, hogy a korábbi kedvező árfolyamból származó nyereség az adósoknál jelenik meg.” (Általános indokolás 6. pont) Ezek után a kérdés csak az, hogy milyen alapon mondta az indokolás fentebb idézett része, hogy a törvény olyan szabályokat állapít meg, amilyet egy perben eljáró bíróság is alkalmazna. A bíróságok, ha egyáltalán, akkor csak nagyon óvatosan alkalmaznak a törvényben írtakhoz hasonló analógiát, és semmiképpen sem azért, hogy ezáltal maximálják a valamelyik fél oldalán jelentkező előnyöket.

Hogy mit tenne a bíróság? A leginkább valószínűnek az mutatkozik, hogy a jogalap nélküli gazdagodás klasszikus intézményét alkalmazná, amely kifejezetten olyan esetek rendezésére szolgál, amelyekben nem állapítható valamilyen speciális jogcím (pl. kártérítés). A jogalap nélküli gazdagodás szabálya általános előírás arra, hogy ha valaki jogalap nélkül jut vagyoni előnyhöz, köteles azt visszatéríteni annak, akinek a rovására gazdagodott (régi Ptk. 361. §, új Ptk. 6:579. §). Tipikus esete a jogalap nélküli gazdagodásnak a téves fizetés, azaz, amikor valaki tartozás nélkül teljesít a másik félnek. Az elszámolási törvény előterjesztője szerint azonban „a fentiekben definiált túlfizetés nem tekinthető tartozatlan fizetésnek”, hiszen a hitelező banknak követelése áll fenn az adóssal szemben. Itt az alapvető kérdés az, hogy az a körülmény, hogy az adós tartozása még nem esedékes, vajon releváns-e a fizetés megítélése szempontjából, azaz mi a helyzet abban az esetben, ha az adós tévedésből az esedékességet megelőzően teljesíti fizetési kötelezettségét. Jogosult-e az így fizetett összeg visszakövetelésére, vagy csupán azt kérheti, hogy a fizetést számolják el a javára előtörlesztésként? Ez utóbbi megoldás, amelyen a törvény szabályozása alapul, ellenkezne a felek szerződéses akaratával, a kölcsönszerződés lényegével. A kölcsönszerződésben a felek abban állapodnak meg, hogy a hitelező meghatározott összeget fizet az adósnak, és az adós ezt az összeget meghatározott idő múlva köteles visszafizetni, másként szólva, a kölcsönszerződés alapján az adós meghatározott ideig jogosult használni a hitelező pénzét. Egy nem szándékos visszafizetés nem olyan jogi tény, amely bármilyen értelemben felülírná a felek megállapodását; a kölcsönszerződés továbbra is él, és annak alapján az adós továbbra is jogosult az adott összeg használatára. Hacsak időközben valamilyen felmondási esemény nem következett be, a hitelező nem tagadhatja meg, hogy a hozzá tévedésből visszajutott összeget ismét az adós rendelkezésére bocsássa. Ez a helyzet nem értelmezhető másként, mint tartozatlan teljesítésnek, amely a hitelező oldalán jogalap nélküli gazdagodást eredményez, amelyet ő köteles az adós számára visszatéríteni. Meggyőződésem szerint ennek alapján jogilag megalapozott és pénzügyileg is helytálló módon lehetne rendezni a kialakult helyzetet. Mindenesetre szomorú, hogy a jogalkotó milyen könnyedén hajlandó nagyon gyenge érvek alapján eltérni a klasszikus jogi megoldástól, még olyan esetben is, amikor a meghirdetett cél és az alkotmányossági követelmények egyaránt azt követelnék, hogy a lehető legkonzervatívabb jogi álláspontot foglalja el.

Az érvénytelenségi törvény módosítása

Ehelyütt nincs mód az elszámolási törvény részletes bemutatására és elemzésére, hiba lenne azonban nem szólni arról, hogy e törvénnyel több ponton módosították a csupán néhány hónappal korábban elfogadott érvénytelenségi törvényt.

Az egyik ilyen lényeges módosítás szerint nem kell vélelmezni a forint kölcsönszerződések és a devizakölcsön-szerződések meghatározott köre tekintetében 2010. november 27-ét követően alkalmazott, egyoldalú szerződésmódosítást lehetővé tevő szerződési kikötés érvénytelenségét (52. § (9) bek.). Az érvénytelenségi törvénnyel kapcsolatos egyik alapvető kifogás az volt, hogy az egyoldalú szerződésmódosítást lehetővé tevő szerződési kikötésekkel kapcsolatos követelmények megfogalmazása során teljesen figyelmen kívül hagyták azt a körülményt, hogy az ilyen szerződési kikötésekre mindenkor speciális, és az idők során többször változó jogszabályi előírások is irányadóak voltak. Most e módosítást a törvény éppen azzal indokolja, hogy ekkor módosult az e szerződési feltételekre vonatkozó törvényi szabályozás, amely megerősíti azokat a véleményeket, amelyek szerint e követelmények alkalmazása során nem lehet figyelmen kívül hagyni a változó jogszabályi környezetet. Ez azért is alapvető változás, mert az érvénytelenségi törvénnyel kapcsolatos egyik legjelentősebb alkotmányossági kifogás éppen e vélelem felállítása és a bizonyítási teher ebből következő megfordulása kapcsán fogalmazódott meg. A módosítás következtében nem a hitelintézetnek kell pert indítania a szerződés megvédése érdekében, hanem az MNB jogosult az intézményt pénzintézetet perelni, ha úgy ítéli meg, hogy a szerződési feltétel tisztességtelen. Az érvénytelenségi törvény kritikusai éppen azt hozták fel a törvénnyel szemben, hogy indokolatlan a korábbi szabályok visszamenőleges átírása, hiszen a kívánt jogalkotói cél ‑ a törvény által okozott jogsérelem nélkül is ‑ elérhető lenne az MNB vagy más erre jogosult szerv által indított úgynevezett közérdekű per útján. E törvénymódosítással most a jogalkotó is elismerte, hogy ez valóban járható út, ami önmagában is megerősíti az ezzel kapcsolatos alkotmányossági aggályok megalapozottságát. Ugyanakkor, a módosítás eredményeképp az a felemás helyzet állt elő, hogy más szabályok érvényesülnek a módosítás hatálya alá tartozó és az azon kívül eső szerződések esetén, azaz eltérő vélelem érvényesül ugyanarra a szerződési kikötésre, attól függően, hogy azt milyen szerződés tekintetében alkalmazták. Ezzel a törvény egy, a jogbiztonsággal össze nem egyeztethető, zavaros helyzetet teremtett, amelynek következtében ugyanazzal a szerződési feltétellel kapcsolatban teljesen különböző szabályok alapján folyó eljárások indulhatnak, ami magában hordozza annak kockázatát, hogy ugyanarról a szerződési kikötésről a különböző eljárásokban eltérő ítéletek születnek.

Formailag nem így jelenik meg, de tartalmilag szintén az érvénytelenségi törvény módosításának tekinthető az a rendelkezés, amely 2016. április 30-ig megtiltja a bankok számára a kamat- és díjemelést (45. §). Az érvénytelenségi törvény illetve az annak alapján indult eljárásokban hiába bizonyul tehát érvényesnek az egyoldalú módosítást lehetővé tevő kikötés, a bank nem jogosult élni e jogával. E törvénymódosítás tehát felülírja a felek érvényes megállapodását, annak ellenére, hogy e megállapodás érvényességével kapcsolatban igen nehezen teljesíthető követelményeket állított a jogalkotó. A bankok abban az esetben sem jogosultak a kamatemelésre, ha megfelelnek az erre vonatkozó törvényi követelményeknek, és ha egyébként fennállnak azok a feltételek, amelyek indokolttá és jogszerűvé tennék az emelést. Az elszámolási törvény e módosítással sérti a privátautonómiát, az ebből fakadó szerződési szabadságot és a szerződések kötőerejét.

Végül még egy, a jogállamiság szempontjából igen jelentős változtatásra hívjuk fel a figyelmet. Az elszámolási törvény kimondja, hogy az egyoldalú módosítást lehetővé tevő szerződési kikötésekre vonatkozóan felállított tisztességtelenségi vélelem megdöntésére irányuló perekben nincs helye perújításnak (52. § (11) bek.). A perújítás egy úgynevezett rendkívüli jogorvoslat, amely – az eljárási törvényben szabályozott szigorú keretek között – azt teszi lehetővé, hogy a jogerős ítéletet, az ítélethozatal idején nem ismert körülmény utólagos ismertté válása esetén, ennek fényében felül lehessen vizsgálni. A perújítás alapvető jelentőségű intézmény, amely biztosítja, hogy ne fordulhasson elő az, hogy a releváns tényeknek nem megfelelő tényálláson alapuló ítélet marad hatályban, feltéve, hogy az adott tény figyelmen kívül hagyása nem a perújítást kezdeményező fél mulasztásának következménye. A perújítás egy speciális esete az, amikor az ítélet alapjául szolgáló jogszabályt az Alkotmánybíróság utóbb, alaptörvény-ellenesség miatt megsemmisíti. Ilyen esetben nyilvánvalóan nem a peres félnek felróható az, hogy a perben alaptörvény-ellenes jogszabály alkalmazására került sor. Ilyenkor az állami igazságszolgáltatás működésébe kerül „homokszem”, az derül ki, hogy az állam által alkotott jogszabályt nem lett volna szabad alkalmazni. Ilyen esetekben tehát különösen indokolt, hogy az érintett fél számára rendelkezésre álljon olyan jogorvoslati eszköz, amellyel orvosolni lehet e hibát.

A perújítás tehát a jogszerű igazságszolgáltatás működését biztosító olyan alapvető eszköz, amelyet lényegében valamennyi, a jogállamiság talaján álló jogrendszer biztosít a felek számára. Különösen áll ez a perújításnak arra az esetére, amely az alkalmazott törvény megsemmisítése esetére teszi lehetővé a jogvita újbóli elbírálását. Ráadásul ez a módosítás is ütközik a visszaható hatályú jogalkotás tilalmába, hiszen már folyamatban lévő eljárásokban fossza meg a felet a törvény által biztosított rendkívüli jogorvoslattól; egy olyan jogorvoslati fórumtól fosztotta meg a feleket, amely az eljárás megindulásakor még a rendelkezésükre állt, és amely egyébként minden más polgári perben továbbra is a felek rendelkezésére áll. Nem látható az az ésszerű indok, amely legitimálná ezt a lépést, amely alátámaszthatná az önkényesség hiányát.