Kit pereljen a kölcsönzött munkavállaló?

A munkaerő-kölcsönzés jogintézménye közel 20 éve része a magyar munkajogi szabályozásnak, a szabályozási múlt ellenére is vannak azonban kiforratlan kérdései, amik a jogalkalmazói gyakorlatban is bizonytalanságot okoznak.

Bevezető    

Nemrégiben közzétételre került egy kúriai munkajogi tárgyú döntés, amelyben a Kúria egy munkaerő-kölcsönzés keretében foglalkoztatott munkavállaló munkaviszonyának felmondással történő megszüntetésével kapcsolatban foglalt állást, és fogalmazott meg – részben vitatható – iránymutatást a sérelmet szenvedett munkavállalók számára. (Kúria, Mfv.X.10.103/2020.)

A jelenlegi járványhelyzetben az egyébként is egyre népszerűbb atipikus foglalkoztatási forma, a munkaerő-kölcsönzés még inkább elterjedté vált, köszönhetően annak, hogy a kölcsönvevő munkáltató, a tényleges foglalkoztató egyszerűbb módon megválhat az alkalmazottjától, és így a munkaerő-kölcsönzés a kiszámíthatatlan gazdasági helyzetben is rugalmas módon képes kiszolgálni a munkáltatók humán erőforrás igényeit. 

A munkaerő-kölcsönzés egy olyan háromalanyú foglalkoztatási forma, amelyben a kölcsönbeadó és a munkavállaló között áll fenn a munkaszerződés, jóllehet a munkavállalót ténylegesen az őt kölcsönbe vevő foglalkoztatja, emelte ki az intézmény lényegét döntésében a Kúria. További lényeges jellemző, hogy a munkavállaló feletti munkáltatói jogokat a kölcsönbeadó és a kölcsönvevő megosztva gyakorolja, azzal, hogy a munkaviszony megszüntetésének joga kizárólag a kölcsönbeadót illeti. A kölcsönbeadó és a kölcsönvevő közötti jogviszonyt pedig egy polgári jogi szerződés szabályozza.

Tényállás 

A hivatkozott döntés alapjául szolgáló tényállás szerint a felperes munkavállaló részt vett az őt foglalkoztató kölcsönvevő cégnél szervezett sztrájkban, majd röviddel ezt követően a kölcsönvevő cég a felperes kikölcsönzését a kölcsönbeadónál lemondta. A kölcsönbeadó cég négy másik állást is felajánlott a felperesnek, és miután azokat ő elutasította, a kölcsönbeadó a felperes munkaviszonyát felmondással megszüntette a Munka Törvénykönyve 66. § (2), és 220. § (1) bekezdéseivel összhangban. E rendelkezések lehetővé teszik, hogy a kölcsönbeadó a működésével összefüggő okra hivatkozással azért mondja fel a kölcsönzött munkavállaló munkaviszonyát, mert az adott munkavállaló kikölcsönzése megszűnt.  
A felperes a kölcsönbeadóval szemben indított pert, és keresetében a munkaviszonya jogellenes megszüntetése miatt kártérítést követelt arra hivatkozással, hogy a munkaviszonyának megszüntetésére ténylegesen a sztrájkban való részvétel miatt került sor, így az alperes kölcsönbeadó a felmondási jogát rendeltetésellenesen gyakorolta. Ezen felül a felperes alkotmánybírósági eljárás továbbá az Európai Unió Bírósága előtti előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezését is indítványozta, mivel álláspontja szerint a Munka Törvénykönyve 220. § (1) bekezdése gyakorlatilag indoklás nélkül lehetővé teszi a munkavállaló munkaviszonyának felmondását, azáltal, hogy a munkáltató működési körében felmerült oknak tekinti önmagában a kikölcsönzés megszűnését, és így elegendő pusztán e tényre hivatkozni.

A tényálláshoz kapcsolódóan leszögeznénk, hogy a munkaerő-kölcsönzés keretében a kikölcsönzés megszűnése jogszerű munkáltatói felmondási okként igen nehéz helyzetbe hozza a munkavállalót, mivel eltérően a hagyományos, nem kölcsönzésen alapuló munkaviszonyoktól a munkavállaló nem tudja vitatni a felmondás jogszerűségét: a kikölcsönzés megszűnése a törvény erejénél fogva önmagában okszerű indoka a munkaviszony megszüntetésének. Ez a speciális, csak a munkaerő-kölcsönzésre jellemző megszüntetési ok kevésbé védett helyzetet teremt a kölcsönzött munkavállalóra nézve, alkalmat adhat a foglalkoztató számára a kölcsönzött munkavállalóval szembeni, a rendeltetésszerű joggyakorlás elvébe vagy az egyenlő bánásmód követelményébe ütköző eljárásra is.

Eljáró bíróságok döntései

A perben eljáró első- és másodfokú bíróság egyhangúan elutasította a felperes keresetét, és megállapították, hogy a kölcsönbeadó jogszerűen élt a felmondási jogával, mivel a felperes kikölcsönzése a kölcsönvevőnél bizonyítottan megszűnt, és a felmondás indokaként is ez szerepelt. A munkaviszony egyoldalú megszüntetése során pedig a kölcsönbeadónak azt nem kellett vizsgálnia, hogy a kölcsönvevő milyen okból nem tartott igényt a továbbiakban a kölcsönzött munkavállalóra. Az eljáró bíróságok egyhangúan elutasították továbbá az alkotmánybírósági és előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére vonatkozó felperesi indítványokat is, tekintettel arra, hogy a felmondási jogot nem találták indoklás nélkülinek, hiszen a megjelölt ok (kikölcsönzés megszűnése) objektíve vizsgálható.

A Kúria mindenben egyetértett az alsóbb fokú bíróságokkal, így a felperes felülvizsgálati kérelmét nem tartotta megalapozottnak. A Kúria hangsúlyozta, hogy a töretlen bírói gyakorlat alapján a kikölcsönzés megszüntetése, mint a munkáltató működésével összefüggő indok esetén nem lehet vizsgálni a döntés célszerűségét és megalapozottságát, csak azt, hogy a hivatkozott indok – vagyis a kikölcsönzés megszüntetése – objektíve igazolható-e. Felhívta ugyanakkor a figyelmet a Kúria arra, hogy a felperes által megjelölt jogalap és az általa előadott indoklás nem volt összhangban egymással, hiszen egyrészről a munkaviszonya jogellenes megszüntetésére hivatkozva támasztott kártérítési követelést, ugyanakkor az általa felhozott érvek nem az alperes kölcsönbeadó által tett felmondó nyilatkozatot támadták, hanem a kölcsönvevő felmondás alapjául szolgáló eljárását a kikölcsönzés megszüntetésével kapcsolatban. A Kúria egyértelmű álláspontja szerint azonban a kölcsönvevő eljárása az érintett perbevonása nélkül nem volt vizsgálható.

A Kúria iránymutatásának értékelése

A Kúria kifejezetten úgy találta, hogy a felperesnek a Munka Törvénykönyve 221. § (4) bekezdésére tekintettel lett volna lehetősége a kölcsönvevő perbevonására, és így az alperessel együtt egyetemleges marasztalásuk kérésére. A hivatkozott jogszabályi rendelkezés pontosan úgy szól, hogy a „munkavállalónak a kikölcsönzés során okozott kárért vagy személyiségi jogai megsértéséért a kölcsönvevő és a kölcsönbeadó egyetemlegesen felel”. Ezzel kapcsolatban perjogi szempontból röviden megjegyezzük, hogy ez a rendelkezés csak a károkozásért való felelősség egyetemleges megállapítását teszi lehetővé, amelyből viszont egyenesen nem következik a perbevonás szükségessége, hiszen az egyetemlegesség önmagában nem eredményez kényszerű pertársaságot a polgári perrendtartás szabályai szerint. A Kúria a perbevonás szükségességét minden bizonnyal azért tarthatta indokoltnak, mivel el kell különíteni egymástól a károkozás megállapítását, és az azért való felelősség kérdését. Mivel tehát a perbeli esetben a károkozó magatartás megállapítására előzetesen még nem került sor, az állítólagos károkozó kölcsönvevő perbevonása mindenképp szükséges lett volna. 

A munkaerő-kölcsönzés tartalma szempontjából arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy az egyetemlegességre való hivatkozással a Kúria közvetett módon amellett is állást foglalt, hogy a Munka Törvénykönyve 221. § (4) bekezdése körébe tartozik az a kár is, amit a munkavállaló a munkaviszonyának kölcsönbeadó általi megszüntetése során szenved el, jóllehet a jogszabályi rendelkezés kifejezetten a „kikölcsönzés során okozott” kár esetén teszi lehetővé az egyetemlegesség szabályának alkalmazását. Álláspontunk szerint megalapozottan lehet amellett érvelni, hogy a munkaviszony kölcsönbeadó általi megszüntetése nem tartozik a kikölcsönzés körébe, és így az ennek során okozott kárra nem alkalmazható az egyetemlegesség szabálya. A Munka Törvénykönyve 214. § (1) bekezdés e) pontja szerint ugyanis a kikölcsönzés a „munkavállaló által a kölcsönvevő részére történő munkavégzés”. A Kúria bemutatott megközelítése tehát álláspontunk szerint vitatható, hiszen a munkavállaló munkaviszonyának kölcsönbeadó általi megszüntetése már nem tartozik a kikölcsönzés Munka Törvénykönyve szerinti fogalmába. 

Mindebből véleményünk szerint az következik, hogy a felperes akkor lett volna jogosult a kölcsönbeadó és a kölcsönvevő egyetemleges felelősségének megállapítását kérni, ha a keresete jogalapjaként nem a munkaviszonya jogellenes megszüntetése miatti kártérítést (Munka Törvénykönyve 82. §-t) jelölte volna meg, amelyért csak a kölcsönbeadó felel, hanem kifejezetten a kikölcsönzés során okozott valamely károkozásért perelte volna e két céget. Úgy látjuk tehát, hogy a munkavállalónak a sztrájkban való részvétel joga vagy az egyenlő bánásmód követelményének megsértése miatt kellett volna igényt érvényesíteni a kölcsönbeadóval és a kölcsönvevővel szemben, és nem a munkaviszonya jogellenes megszüntetése miatt, amelynek érdemi vitatására a jogintézmény speciális szabályai miatt nincs is mód. A fentiek alapján tehát álláspontunk szerint a Kúria a hivatkozott döntésében nem teljesen következetes iránymutatást adott a kölcsönvevő perbevonásával kapcsolatban.

Jóllehet a Kúria és a fenti értékelés is elsősorban a munkavállalók számára fogalmaznak meg támpontokat, álláspontunk szerint a kölcsönzött munkavállalókat foglalkoztató cégek, azaz a kölcsönvevők oldaláról szemlélve sem hagyható figyelmen kívül a Kúria tág értelmezése az egyetemleges felelősségi szabály alkalmazásról, amely némi bizonytalanságra adhat okot. Arra alapozva ugyanis gyakoribbá válhat a kölcsönvevők perbevonása a munkaviszony jogellenes megszüntetése miatti perekbe, és egyetemleges marasztalásuk kérése. Mindez pedig épp a munkaerő-kölcsönzés rugalmas foglalkoztatásban rejlő előnyeit rontaná le.