Fidúcia és dologi biztosítékok II. – Az óvadék és a rendhagyó zálogjog

Szerző: Gárdos István - Gárdos Péter

Polgári Jog 2018/6.

Tanulmányunk első részében bemutattuk, hogy a Ptk. fiduciárius biztosítékokra vonatkozó szabályainak hiányában milyen szerződési szabályozás felelhet meg a Ptk. követelményeinek. A jelen tanulmányban a rendhagyó zálogjog szabályait járjuk körül, megvizsgálva a Ptk. óvadékra és értékpapírokra vonatkozó szabályainak a 2016-os módosítását. Az elemzésben rámutatunk, hogy a dematerializált értékpapír feletti óvadék alapítására vonatkozó új szabályozás mind dogmatikailag, mind gyakorlati hatását tekintve elhibázott.

1. A rendhagyó zálogjog jelentősége

[1] A rendhagyó zálogjog a legkülönlegesebb jelenség a korlátolt dologi jogok körében, annyira, hogy még dologi jogi jellege is megkérdőjelezhető. Bár a rendhagyó zálogjog szorosan kapcsolódik a zálogjog egy másik különleges fajtájához, az óvadékhoz, a két fogalom nem feleltethető meg egymásnak. Rendhagyó zálogjog alkalmazására nem csak óvadék esetén kerülhet sor, és az óvadék esetén is előfordul a klasszikus, „rendes” kézizálogjog alkalmazása. Óvadék esetén mégis különleges jelentősége van a rendhagyó zálogjognak: a gazdasági életben az óvadék tipikusan rendhagyó zálogjog alakját ölti. Ennek oka, hogy a rendhagyó zálogjog alapján a zálogjogosultat megillető rendelkezési jog lehetővé teszi azt, hogy a biztosítékul adott pénz vagy értékpapír ne heverjen parlagon, ne vonódjon ki a gazdasági forgalomból. Az óvadék tárgyainak használata, annak makrogazdasági előnyein túl, a felek számára is kedvező, hiszen veszteségtől kíméli meg az óvadék nyújtóját, és az óvadékul szolgáló eszközökkel végzett kölcsön, visszavásárlási megállapodás (repo) vagy más hasonló ügylet megteremtheti az adós kamatfizetési kötelezettségének a fedezetét.

[2] Két immateriális formában megjelenő, gazdasági szempontból kiemelt jelentőségű pénzügyi eszköz esetén azonban a rendhagyó zálogjog alkalmazhatósága nem egyértelmű: bankszámlapénzesetén a rendhagyó zálogjog csak sajátos módon alkalmazható, dematerializált értékpapír esetén pedig a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 2016. évi módosítása (2016. évi LXXVII. törvény) megszüntette a rendhagyó zálogjog alkalmazásának lehetőségét.

[3] Az alábbiakban a pénz és az értékpapír különböző formáin alapítható óvadékkal kapcsolatos helyzetet tekintjük át, elsősorban abból a szempontból, hogy mennyiben kerülhet sor a rendhagyó zálogjog alkalmazására, és ennek megfelelően, miként alakul az óvadékul szolgáló vagyontárgy feletti tulajdonjog.

[4] A rendhagyó zálogjog helyének kijelöléséhez és sajátosságainak meghatározásához abból kell kiindulni, hogy a zálogjogok csoportosításának alapvető szempontja, hogy kit illet meg a zálogtárgy birtoklásának joga. Ha a zálogtárgy a zálogkötelezett birtokában marad – és ezért a zálogjog fennállása csak a megfelelő nyilvántartásba való bejegyzésből tűnik ki – jelzálogjogról, ha pedig a zálogjogosult birtokába kerül, akkor kézizálogjogról beszélünk (Ptk. 5:88. §). Jelzálogjog esetén fennmarad a tulajdon és a birtok egysége, míg kézizálogjog esetén e két jog megoszlik a zálogjogosult és a zálogkötelezett között. Abból következően, hogy kézizálogjog esetén a zálogtárgy birtokosa a zálogjogosult lesz, a kézizálogjogi jogviszony tartalmi elemévé válik a dolog birtokába kerülő zálogjogosultnak az a kötelezettsége, hogy a zálogtárgyat megőrizze és a zálogjog megszűnésekor visszaadja a tulajdonos zálogkötelezett számára [Ptk. 5:106. § (1) bek. és 5:144. § (1) bek. a) pont]. A letét az a jogviszony, amelynek központi tartalmi eleme az őrzési és visszaadási kötelezettség, ezért – bizonyos eltérésekkel – a kézizálogjog jogosultjának e kötelezettségére a letét szabályai az irányadóak [Ptk. 5:106. § (2) bek.].

[5] Aszerint, hogy miként alakul a zálogkötelezett fent említett őrzési kötelezettsége, a kézizálogjogon belül is két fajtát különböztethetünk meg: a rendes és a rendhagyó zálogjogot. A letét és a kézizálogjog klasszikus, „rendes” formája esetén a letéteményest, illetve a zálogkötelezettet szigorú őrzési kötelezettség terheli, amelynek célja a letevő tulajdonjogának fenntartása, és annak biztosítása, hogy lejáratkor a letéteményes a letevő számára vissza tudja szolgáltatni a letett dolgot (Ptk. 6:360. §). Ezt szolgálja a letéteményes elkülönítési és nyilvántartási kötelezettsége, valamint a dolog használatára vonatkozó tilalom (Ptk. 6:361. §). E letéti jogviszonyban – a birtokátruházással járó egyéb jogviszonyoktól, például a bérlettől és a haszonkölcsöntől eltérően – a főszolgáltatás nyújtója a birtokátruházás kedvezményezettje, azaz a letéteményes, és szolgáltatása az átvett dolog megőrzése. A kézizálogjog kötelezettje és jogosultja közötti jogviszonyban is hasonló a felállás, azzal az eltéréssel, hogy ez esetben a birtokátruházás elsődleges célja a biztosíték nyújtása, és a dolog megőrzése csupán az átruházás biztosítéki jellegéből fakadó, másodlagos tartalma a jogviszonynak.

[6] A klasszikus letét, illetve kézizálogjog tárgyának szigorú megőrzése azonban kivonja a vagyontárgyat a gazdasági forgalomból, ami szükségszerűen veszteséggel jár. Ezért a gazdasági életben nem is tipikus a kézizálogjog alkalmazása: termelési eszközök biztosítékba adása – azért, hogy a zálogkötelezett a zálogjog fennállása alatt is folytathassa gazdasági tevékenységét – jellemzően jelzálogjog formájában történik, ezért van jelentősége annak, hogy az 1996. évi első zálogjogi reform kiterjesztette a jelzálogjog alkalmazását az ingó dolgokra. Pénzügyi eszközök (értve ezalatt a pénzt és a pénzügyi biztosítéki megállapodásokról szóló 2002/47/EK irányelvben meghatározott pénzügyi eszközöket, különösen az értékpapírt) esetén azonban a biztosítéki funkcióval nehezen lenne összeegyeztethető, hogy a zálogtárgy továbbra is a zálogkötelezett birtokában és rendelkezése alatt maradjon, ezért e körben az óvadék a tipikusan alkalmazott biztosítéki forma. Az óvadék hagyományosan jellemzően kézizálogjogként, azaz a biztosítékul szolgáló eszközök birtokának a zálogjogosult részére való átruházásával jön létre [Ptk. 5:95. § (2) bek.]. A zálogjogoknak elsősorban ebben a körében kap jelentőséget a rendhagyó letéten alapuló rendhagyó zálogjog.

[7] Pénz, értékpapír és egyéb helyettesíthető dolog tulajdonosa jellemzően nem tulajdonít jelentőséget az adott dolog egyediségének, ezért az ilyen dolgok letétje esetén nem ragaszkodik ahhoz, hogy magát a letett dolgot őrizzék meg számára, megelégszik azzal, ha lejáratkor ugyanolyan fajtájú és minőségű dologból a letettel azonos mennyiséget kap vissza. Ezért helyettesíthető dolgok letétje esetén a felek megállapodhatnak akár abban, hogy a letéteményes a letett dolgot összekeverheti más letevők azonos fajtájú és minőségű dolgával (gyűjtő letét, Ptk. 6:366. §), akár pedig az előzőeken túl abban, hogy a letéteményes a letett dolgot használhatja, elidegenítheti, vagy egyéb módon rendelkezhet felette (rendhagyó letét, Ptk. 6:367. §). A már említett utaló szabály révén a zálogjogot alapító felek is az előzőekben írt lehetőségek közül választhatnak, azaz ha kézizálogjog tárgyát helyettesíthető dolog alkotja, akkor a zálogszerződés akár a zálogtárgyak gyűjtőelvű őrzéséről, akár pedig a zálogjogosult zálogtárgy feletti rendelkezési jogáról rendelkezhet („rendhagyó zálogjog”).

[8] Az óvadék esetén a rendhagyó zálogjog széles körű alkalmazását az óvadékul szolgáló vagyontárgyak sajátos jellege teszi lehetővé. Hagyományosan az óvadék tipikus tárgyai a pénz és az értékpapír [Ptk. 5:95. § (1) bek. a) pont]. E vagyontárgyak, szigorúan véve nem minősülnek dolognak, azonban alkalmazni kell rájuk a dolgokra irányadó szabályokat [Ptk. 5:14. § (2) bek.]. A közfelfogásban és a mindennapi gyakorlatban ráadásul mind a pénzt, mind pedig az értékpapírt (a testi alakot öltő értékpapírt és a dematerializált értékpapírt egyaránt) helyettesíthető dolognak tekintjük, azaz a helyettesíthető dolgokra irányadó szabályokat alkalmazzuk rájuk. A pénz fizetőeszközként kifejezetten cserefunkciót tölt be, de az értékpapír gazdasági funkciójának is jelentős eleme, hogy a kereskedelmi forgalom tárgya. Mindkét vagyontárgyra igaz, hogy a gazdasági forgalomból való kivonása veszteséggel jár, használata pedig, ha nem is kizárólagosan, de jelentős mértékben átruházás útján valósul meg. (A Ptk. e kiterjesztő szabályának értelmezéséről, valamint a pénz és az értékpapír immateriális formáinak eltérő jogi természetéről lásd: Gárdos István: Kié a pénzem? A pénz dologi jogi vizsgálata. Wolters Kluwer, Budapest, 2016, 41–60. o.)

2. A rendhagyó zálogjog hatása a tulajdonjogra

[9] Rendhagyó letét esetén a letéteményes őrzési kötelezettségének fentiekben vázolt alakulása természetesen hatással van a letett dolog feletti tulajdonjogra: gyűjtő letét esetén a letevők között közös tulajdon jön létre, rendhagyó letét esetén pedig a tulajdonjog átszáll a letéteményesre, akit a tulajdonjog helyett csupán kötelmi jellegű követelés illet meg (Ptk. 6:366–367. §). Ugyanígy alakul a kézizálogjog tárgya feletti tulajdonjog. Bár a törvény szövege szerint a visszterhes letét szabályai „[a] feleknek a zálogtárgy birtoklásával, használatával és hasznosításával kapcsolatos jogaira és kötelezettségeire” irányadóak [Ptk. 5:106. § (2) bek.], nemigen lehet más következtetésre jutni, mint hogy a kézizálogjog tárgya feletti tulajdonjog alakulására is a letét tárgyára vonatkozó tulajdonjogi szabályokat kell alkalmazni. A tulajdonjog szempontjából nem annak van jelentősége, hogy a birtoklás alapjául szolgáló jogviszony zálogjog vagy letét, a lényeg az, hogy ténylegesen mi történik a dolgokkal. Ha a zálogjog tárgyai hasonló tárgyakkal összekeverednek, vagy azokat a kereskedelmi forgalomban elidegenítik, akkor a zálogkötelezett szükségszerűen elveszíti (kizárólagos) tulajdonjogát a zálogtárgy felett. Még kevésbé vitatható a tulajdonjogi változás abban az esetben, ha – amint ezt a rendhagyó letétre vonatkozó szabályozás megköveteli – ezekre a műveletekre a zálogszerződésben kapott felhatalmazás alapján, a zálogkötelezett egyetértésével kerül sor. A letéti szabályozás elismeri azt a tényt, hogy vannak esetek, amikor a tulajdonos nem ragaszkodik tulajdonjogához, megelégszik azzal, ha annak helyébe kötelmi követelés lép. Ugyanez áll a kézizálogjogra is, amelyet a jogviszony tartalmát tekintve, tekinthetünk biztosítéki célú letétbe adásnak.

[10] A „rendes” óvadék, mint a zálogjog egy formája, a zálogkötelezett tulajdonjogának érintetlenül hagyásával létesített, kielégítési jogot biztosító korlátolt dologi jog, így elvileg nem érinti a tárgya feletti tulajdonjogot: a zálogjog fennállása alatt, mindaddig, amíg a zálogjog érvényesítésére nem kerül sor, a zálogkötelezett marad a zálogtárgy tulajdonosa (Ptk. 5:86. §). Ezért fogalmazunk úgy, hogy a zálogjog terheli a zálogtárgyat, pontosabban a zálogkötelezettnek a zálogtárgy feletti tulajdonjogát. A zálogtárgy feletti tulajdonjog és az azt terhelő zálogjog szükségszerűen szemben áll egymással, az egyik a zálogkötelezett, a másik a zálogjogosult joga. A zálogjog fennállását a dolog tulajdonosának változása nem érinti, a zálogjog a zálogtárgy mindenkori tulajdonosával szemben áll fenn, a zálogkötelezett a zálogtárgy mindenkori tulajdonosa [Ptk. 5:86. § (2) bek.]. E struktúra jelentőségét mutatja, hogy a zálogjogosult és a zálogkötelezett egy személyben való egyesülésének jelentős hatása van a zálogjogra: megszűnik [1959-es Ptk. 259. § (4) bek.], illetve egy sajátos, korlátozott, úgynevezett tulajdonosi zálogjog jön létre [Ptk. 5:142. § (3) bek.].

[11] Rendhagyó zálogjog esetén azonban a dologi jogi helyzet alapvetően eltér a klasszikus kézizálogjog előzőekben vázolt struktúrájától. A rendhagyó zálogjog sajátossága, hogy a zálogjogosult egyúttal a dolog tulajdonosává is válik. Ennek lehetőségére a törvény kifejezetten utal, amikor az óvadék jogosultját megillető közvetlen kielégítési jog két módját határozza meg aszerint, hogy az óvadék tárgya a jogosult vagy a kötelezett tulajdonában van [Ptk. 5:138. § (1) bek.]. Rendhagyó zálogjog esetén tehát az az igazán különleges helyzet áll elő, hogy a zálogba adás tulajdonátruházási jogcím.A rendhagyó zálogjog alapításakor bekövetkező tulajdonátszállás további különlegessége, hogy a zálogkötelezett – a zálogtárgy átruházása ellenére – továbbra is a zálogtárgy eredeti tulajdonosa marad, azaz szétválik a zálogkötelezett és a tulajdonos személye, és a zálogjogosult a biztosítékul átadott vagyontárgy tehermentes tulajdonát szerzi meg. A biztosítékul adott dolgot (az e dolog feletti tulajdonjogot) tehát valójában nem terheli korlátolt dologi jog, így az nem tekinthető zálogtárgynak. Mindez azzal az eredménnyel jár, hogy a rendhagyó zálogjog szigorúan, dologi jogi értelemben, nem is zálogjog.  

[12] Annak, hogy a tulajdonátruházás jogcíme zálogjog, mégis komoly jelentősége van a felek jogviszonyára nézve: a zálogjognak mindazok a felek jogait és kötelezettségeit meghatározó szabályai irányadóak, amelyek összeegyeztethetőek azzal a ténnyel, hogy a biztosítékul adott dolog tulajdonosa a zálogjogosult – vagy további átruházást követően harmadik személy – lett. Ennek alapján azt állapíthatjuk meg, hogy a rendhagyó zálogjogot két összetartozó elem alkotja: a biztosítékul szolgáló dolog tulajdonjogának átruházása és egy ehhez a tulajdonátruházáshoz kapcsolódó kötelmi jogviszony. E jogviszony tartalmát tekintve biztosítéki jogviszonyként írható le, amelynek lényege, hogy a tulajdonjogot megszerző a zálogjogosult, ha nem kerül sor a biztosítékból fakadó kielégítési jog gyakorlására, akkor köteles a kapottal egyező fajtájú és mennyiségű dolgot visszaadni a zálogkötelezett számára, ha viszont a zálogkötelezett kielégítési joga megnyílik, akkor e visszaadási kötelezettsége csökken az érvényesített biztosított követelés összegével [Ptk. 5:138. § (1)–(2) bek.]. Általánosabb megfogalmazásban, de ugyanezt tartalmazza a pénzügyi biztosítéki irányelv is, amely azt írja elő, hogy ha a biztosíték elfogadója e jogával élve felhasználja a biztosítékul adott pénzügyi eszközöket, akkor az eredeti visszaadási kötelezettség helyébe egyenértékű pénzügyi eszköz szolgáltatására irányuló kötelezettség lép [2002/47/EK 5. cikk (2) bek.].

3. Pénz óvadékba adása számlajóváírás útján

[13] Az óvadék tipikus tárgya a pénz. Pénz óvadékba adására mindig kézizálogjog formájában kerül sor [Ptk. 5:95. § (2) bek. első fordulata], és ezen belül a gyakorlatban a kézizálogjognak a rendes és a rendhagyó formája egyaránt előfordul; a magánszemélyek közötti ügyletekben talán inkább az előbbi, a gazdasági életben pedig inkább az utóbbi a jellemző. Az idők során a testi formában megjelenő bankjegy és érme mellett kialakult és alapvető jelentőségre tett szert a pénz „dematerializált” formája, a bankszámlapénz. A bankszámlapénz közgazdasági értelemben pénz, a jog (legalábbis a dologi jog) szempontjából azonban nem minősül pénznek: jogi értelemben látra szóló bankbetét, azaz a betétkezelő vagy számlavezető bankkal szembeni, a számla, illetve esetleg valamilyen betéti okirat aktuális összegére szóló pénzkövetelés [Ptk. 6:395. (2) bek. és 6:390. § (5) bek.].

[14] A bankszámlapénz kétféle formában lehet biztosíték tárgya: bankszámla-követelés feletti zálogjogként, vagy pénznek a zálogjogosult bankszámlája javára való befizetés vagy átutalás útján való zálogba adásával. Látszólag mindkét esetben bankszámlán alapított zálogjogról van szó, hiszen a biztosítékul szolgáló összeg számlajóváírás formájában jelenik meg, közelebbi vizsgálat alapján azonban kiderül, hogy ez a két forma jogi tartalmát tekintve lényegesen különbözik egymástól. A különbség abban áll, hogy a két esetben más a zálogjog tárgya.

[15] Számlakövetelésenalapított zálogjogról – akárcsak egyéb követelésen alapított zálogjogról – akkor beszélhetünk, ha annak tárgya a zálogkötelezett javára fennálló számlakövetelés [Ptk. 5:87. § b) pont; 5:95. § (1) bek. b) pont]. Ha azonban az óvadék alapítására úgy kerül sor, hogy az óvadékul szolgáló összeget átutalják a zálogjogosult számlájára, akkor a zálogjog tárgyául nem a zálogkötelezett számlakövetelése szolgál; a zálogkötelezettnek – éppen az átutalás eredményeként – megszűnik az a bankszámla-követelése, amely az óvadékul szolgáló összeg forrása. Természetesen, ennek megfelelően, a számláján (az arról készített kivonaton) nem is lesz semmi olyan feljegyzés, ami az óvadék létére utalna. Az óvadékul szolgáló összeget az óvadéki jogosult rendelkezésére bocsátják, oly módon, hogy azt befizetik, illetve átutalják a jogosult bankszámlája javára. Ez a kézizálogjog alapításának egy olyan speciális esete, amelyre csak pénz esetén kerülhet sor. E különleges lehetőség alapjául a Ptk. fizetésről szóló új szabálya szolgál. E szerint pénztartozást készpénz fizikai átadása mellett bankszámlára való befizetés vagy átutalás útján is lehet teljesíteni [Ptk. 6:42. § (1) bek.]. A kedvezményezett bankszámlájára való befizetés vagy átutalás annak a megoldásnak az egyszerűsített formájaként tekinthető, amikor a fizetést készpénzben teljesítik és a fizetés kedvezményezettje a kapott összeget befizeti a saját számlájára. A törvény ráadásul ezt a szabályt a szűken vett fizetésen kívül kiterjeszti a pénz átadására irányuló egyéb kötelezettségekre is [Ptk. 6:42. § (3) bek.]. Ennek alapján pénzt – készpénz birtokának átruházása helyett – oly módon is lehet letétbe vagy kézizálogba adni, hogy a letét, illetve óvadék összegét átutalják a zálogjogosult számlájára. Ebben az esetben tehát nem bankszámla-követelésen, hanem pénzen alapított zálogjogról van szó. Ez a zálogjog kézizálogjog, és az átutalást, illetve a számla javára való befizetést – a fizetésre vonatkozó imént hivatkozott törvényi rendelkezések alapján – a kézizálogjog alapításának szükségszerű elemével, a birtokátruházással egyenértékű, azt pótló ügyletnek tekinthetjük (Ptk. 5:88. §).

[16] A zálogjog e két esete közötti megfelelő különbségtétel azért jelentős, mert különböző szabályok irányadóak a pénz – birtokátruházás vagy azt pótló átutalás útján – kézizálogba adására [Ptk. 5:95. § (2) bek. első fordulata] és a bankszámla-követelés zálogjoggal való megterhelésére [Ptk. 5:95. § (2) bek. második fordulata és az 5:95. § (3) bek.]. Emellett a kétfajta zálogjog megkülönböztetésének jelentőséget ad az, hogy a gazdasági életben a készpénz használata háttérbe szorult, ezért az sem jellemző, hogy óvadék adására ténylegesen készpénz birtokának az átruházása útján kerüljön sor. Az óvadék átutalás útján való alapításának lehetősége lényegesen kiterjeszti a pénzóvadék alkalmazási körét, és ezzel biztosítja a gazdaság reális igényeinek kielégítését.

[17] Természetesen annak a körülménynek, hogy az óvadékul szolgáló összeget nem közvetlenül az óvadéki jogosultnak adják át, hanem annak bankjához fizetik be vagy utalják át, hatása van az óvadékul szolgáló pénzösszeg tulajdoni helyzetére. Pénz bankhoz való befizetésével annak tulajdonjogát elveszítjük, és helyébe egy bankkal szembeni pénzkövetelés (bankbetét, számlakövetelés) lép. A letét (óvadék) összegének a letéteményes (zálogjogosult) bankszámlájára való befizetéssel a letevő, illetve a zálogkötelezett feladja az összeg feletti tulajdonjogát; tudomásul veszi, hogy egyrészt a tulajdonjoga helyébe a letéteményessel (zálogjogosulttal) szembeni követelés lép, másrészt pedig azt is, hogy a letéteményes sem rendelkezik a dolog tulajdonával, őt is csak egy azonos összegű követelés illeti meg a számlavezető bankjával szemben. E számlakövetelés gazdasági értelemben pénznek minősül, jogi értelemben azonban nem pénz, csak pénzre szóló követelés. E követeléssel, akárcsak bármely egyéb követeléssel kapcsolatban tulajdonjogról nem beszélhetünk (Ptk. 5:14. §). Egy követeléssel kapcsolatban is értelmesen felvethető azonban két – összefüggő, de mégis különböző – kérdés: ki a követelés jogosultja és kinek a vagyonába tartozik a követelés. Számlakövetelés esetén a jogosult fogalmilag nem lehet más, mint a számla tulajdonosa (Ptk. 6:395–6:396. §-ok). Tipikus esetben a követelés egyúttal a jogosult vagyonának is a részét képezi, azonban nem mindig ez a helyzet. Különösen a speciális rendeltetésű számlák esetén fordul elő, hogy a számlakövetelés nem képezi a számlatulajdonos vagyonának részét. Letéti számla esetén például a számlatulajdonos jellemzően a letéteményes, ő az, aki a számlavezető bankkal szemben jogosultként jelenik meg, és ennek megfelelően ő az, akit a számlakövetelés felett rendelkezési jog illet meg. Ugyanakkor a letéteményes vagyonába nem tartozik bele az elkülönített letéti számlán lévő összeg. Hasonló a helyzet óvadéki számla esetén is: az óvadék számlán jóváírt összege nem válik a számlatulajdonos vagyonává, a zálogkötelezett vagyonában marad, megterhelve a zálogjogosultnak azzal a jogával, hogy ennek az összegnek a terhére kielégítési jogát gyakorolhatja.

[18] A pénzen átutalás útján alapított óvadék tehát kézizálogjog útján alapított óvadéknak minősül, ezért az ilyen óvadéknak is van rendes és rendhagyó fajtája. Ha a felek nem kívánják, hogy az óvadékul átutalt összeg beolvadjon az óvadéki jogosult saját vagyonába, akkor a zálogkötelezettnek egy elkülönített letéti számla javára kell utalnia az óvadéki összeget (rendes zálogjog). Ebben az esetben az óvadéki összeg a zálogjogosultnak, illetve bankjának való átadást követően is a zálogkötelezett vagyonában marad; sem a bank, sem pedig a zálogjogosult nem tekintheti az óvadéki összeget a sajátjának, ha az egy elkülönített óvadéki számlán kerül jóváírásra azzal a megkötéssel, hogy a kielégítési jog megnyílásáig az óvadéki jogosult azt nem használhatja. Bár a számlára való befizetést követően a pénz elveszíti dologi jellegét, így tulajdonjog tárgya sem lehet, ez a megoldás tartalmilag a lehető leginkább megközelíti a kézizálogjog klasszikus formája esetén megkívánt eredményt: az óvadéki jogosult megőrzi a kötelezett vagyonát, és az óvadéki jog megszűnésekor ezt az elkülönítetten kezelt, és a zálogkötelezett „saját” vagyonát képező összeget adja vissza a zálogkötelezett részére. A dologi jelleg hiányából a felszámolási eljárásban fakadó következményeket tanulmányunk III. részében vizsgáljuk.

[19] Ha a felek nem kívánják érvényesíteni azt a követelményt, hogy az óvadék összege elkülönüljön az óvadéki jogosult vagyonától, akkor a zálogjogosult rendes forgalmi számlája javára kell utalni az összeget (rendhagyó zálogjog). Ebben az esetben az óvadék összege elválaszthatatlanul összekeveredik a zálogjogosult saját pénzeivel, a zálogjogosult vagyonává válik, aki azzal sajátjaként rendelkezhet. Ezzel egyúttal a zálogjogosultnak keletkezik egy feltételes kötelezettsége, hogy majdan a kapottal megegyező összeget fizessen vissza a zálogkötelezettnek, ez a kötelezettség azonban tisztán kötelmi jellegű, amely dologi jogi értelemben nem terheli a kapott összeget, semmilyen módon nem érinti annak vagyoni jogi helyzetét. A pénzösszeg átutalását követően a zálogkötelezett vagyonában a pénzeszközök csökkennek az óvadék összegével, ennek helyébe a zálogjogosulttal szembeni hitelezői követelés lép; a tulajdonjogot követelés váltja fel. A zálogkötelezett vagyonában pedig ezzel párhuzamosan ellentétes irányú változások zajlanak le: a pénzeszközei nőnek az óvadék összegével, viszont ezzel azonos mértékben nőnek kötelezettségei is, azaz összességében a vagyonának összege változatlan marad.

4. Óvadék bankszámla-követelésen

[20] A rendhagyó zálogjog az óvadék két esetében nem alkalmazható: az egyik, amikor az óvadék tárgya bankszámlapénz, a másik pedig, amikor az óvadék tárgya dematerializált értékpapír. Az alábbiakban ezt a két esetet vizsgáljuk közelebbről.

[21] Minden zálogjognak szükségszerű eleme a zálogtárgy; a zálogjog tárgyául szolgáló vagyontárgy létezése és a zálogkötelezettnek e vagyontárgy feletti rendelkezési joga nélkül zálogjogról nem beszélhetünk (még a fentebb tárgyalt rendhagyó zálogjog alapításakor is ez a helyzet, csak az alapítás folyamatában kerül ki a vagyontárgy a zálogkötelezett rendelkezése alól) [Ptk. 5:87. § b) pont]. Amint az előző pontban láttuk, a bankszámlapénz jogi értelemben követelés, ezért zálogul való lekötése feltételezi, hogy a zálogkötelezett számlatulajdonos, és e minőségében rendelkezik olyan követeléssel, amely a zálogjog tárgyaként szolgálhat [Ptk. 5:87. § (2) bek.]. A bankszámlapénz mint követelés kétfajta zálogjog tárgya lehet: jelzálogjog [Ptk. 5:88. § a) pont és 5:93. § (1) bek. b)pont] és óvadék [Ptk. 5:95. § (1) bek. b)pont].

[22] Az óvadék a zálogjog egy fajtája, alapítására azonban külön – mégpedig az óvadék tárgya szerint különböző – szabályok vonatkoznak. Ezek szerint óvadék alapítására pénz és értékpapír esetén kézizálogjogként, számlakövetelés és dematerializált értékpapír esetén pedig a törvényben meghatározott sajátos módon kerül sor (Ptk. 5:95. §). Az óvadék alapításának e sajátos módját két különös szabály határozza meg. Az első szabály az óvadék alapításával szemben azt a követelményt támasztja, hogy az óvadék tárgya egyértelműen azonosítható módon kikerüljön az óvadék kötelezettjének korlátlan rendelkezése alól [Ptk. 5:95. § (2) bek.]; a második szabály pedig közelebbről határozza meg az óvadék alapításának módját: ilyen óvadékot a zálogkötelezett számlatulajdonos, az ő számlavezetője és az óvadék jogosultja közötti megállapodással lehet alapítani, amely biztosítja az óvadék jogosultja számára azt a hatalmi pozíciót, amely szükséges az óvadékból fakadó jogok hatékony érvényesítéséhez [Ptk. 5:95. § (3) bek.].

[23] Az elsőként említett szabállyal kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy az a Ptk. eredeti szövegében is szerepelt, de csupán arra az esetre vonatkozott, amikor óvadék tárgyát – a pénzen, számlakövetelésen és értékpapíron kívüli – egyéb pénzügyi eszköz, mai megfogalmazásban „jogszabályban óvadék tárgyaként meghatározott más vagyontárgy” képezi; és e szabály indoka az volt, hogy az ide tartozó vagyontárgyak jogi jellege pontosan nem ismert, ezért az óvadék alapításának pontos módja a Ptk.-ban nem is határozható meg, így a törvény általános formában fogalmazta meg az ilyen vagyontárgyak óvadékba adására vonatkozó követelményt [Ptk. 5:95. § (4) bek.]. Ismeretlen okból, a Ptk. 2016. évi módosítása ezt a szabályt kiterjesztette a dematerializált értékpapíron és a fizetésiszámla-követelésen alapított óvadékra, annak ellenére, hogy az ilyen óvadék alapítására a fentebb második szabályként említett külön rendelkezés is vonatkozik, amely konkrétan meghatározza az óvadék alapításának módját.

[24] Az óvadék számlakövetelésen és a dematerializált értékpapíron való alapítására vonatkozó két különös szabállyal kapcsolatban elsőként arra a kérdésre kell válaszolni, hogy azok miként illeszkednek a zálogjog alapítására vonatkozó általános szabályokhoz, és ennek megfelelően, az óvadéknak ezek az esetei miként minősülnek a zálogjogok rendszerében. Az általános szabályok szerint a zálogjog alapításának két módja van: zálogjogot jelzálogjogként vagy kézizálogjogként lehet alapítani (Ptk. 5:88. §). Bankszámlapénzen, annak nem-dologi jellegéből következően, kézizálog módjára nem alapítható óvadék, hiszen az ennek alapját képező birtokátruházásra követelés esetén nem kerülhet sor [Ptk. 5:88. § b) pont]. Maga a normaszöveg is egyértelművé teszi, hogy az óvadéknak ebben az esetében nem kézizálogjogról van szó [Ptk. 5:95. § (2) bek.]. Ha a kézizálogjog alkalmazása kizárt, akkor a Ptk. rendszerében ez azt jelenti, hogy számlakövetelésen óvadékot jelzálogjogként lehet alapítani. Ebben az esetben az óvadék alapítására vonatkozó külön szabályokat úgy kell tekinteni, mint a jelzálogjognak az óvadék esetén alkalmazandó sajátos szabályait [Ptk. 5:95. § (2)–(3) bek.]. Látszatra nincs akadálya annak, hogy elfogadjuk ezt az értelmezést, és ennek megfelelően a bankszámlát (vagy fizetési számlát) egyfajta nyilvántartásnak tekintsük. Ezt az értelmezést támasztja alá az is, hogy a számlavezető köteles a számlakivonatokon az óvadékot feltüntetni [Ptk. 5:95. § (4) bek.].

[25] Közelebbről vizsgálva azonban a fenti értelmezés nem helytálló. A bankszámla nyilvánvalóan nem felel meg a hitelbiztosítéki nyilvántartásnak (Ptk. 5:112–5:117. §), és nem tekinthető lajstromnak sem [Ptk. 5:93. § (2) bek.]. Bár a bankszámla valóban nyilvántartás, azonban nem valamely, a felektől függetlenül létező vagyontárgy nyilvántartása, hanem a számlavezető és a számlatulajdonos közötti jogviszony tükre: a számla egyenlege a számlatulajdonosnak a számlavezetővel szembeni követelését mutatja (Ptk. 6:391. § és 6:394. §). Emellett a bankszámla lényeges sajátossága, hogy a jogviszony tartalmának megfelelően a számla jellege is különböző lehet, azaz a számlatulajdonost eltérő tartalmú jogosítványok illethetik meg. A számlát ez a képessége teszi alkalmassá arra, hogy meghatározott számlaműveletekkel (a számla zárolása, elkülönítése stb.) ki lehessen elégíteni a számlatulajdonos különböző igényeit, így többek között eleget lehessen tenni annak a fent említett törvényi követelménynek, hogy az óvadék tárgya egyértelműen azonosítható módon kikerüljön az óvadék kötelezettjének korlátlan rendelkezése alól. A számlakövetelésen alapított óvadékra vonatkozó mindkét említett szabály egyértelműen mutatja, hogy az óvadéknak e speciális esetében nem valósul meg a jelzálogjog lényege, hogy a zálogkötelezett a zálogtárgyat a birtokában tartja, használja, sőt a rendes gazdálkodás körében el is idegeníti (Ptk. 5:108. §). Helyesebb tehát az óvadéknak ezt a formáját úgy értelmezni, hogy az nem jelzálogjog és nem is kézizálogjog. Ebből viszont az következik, hogy a dematerializált értékpapíron és a számlakövetelésen alapított óvadékot a zálogjog alapításának a kézizálogjogon és a jelzálogjogon kívül álló eseteként kell tekintenünk, még akkor is, ha ennek az is a következménye, hogy az óvadéknak nem minden esetét lehet besorolni a jelzálogjog vagy a kézizálogjog körébe (Ptk. 5:88. §).

[26] A számlakövetelésen alapított óvadék összegének jogi helyzete kettős: egyfelől a számlavezetővel kötött megállapodás következtében kikerül a zálogkötelezett rendelkezése alól, és – az óvadék tipikus eseteihez hasonlóan – az óvadéki jogosult számára közvetlen hozzáférést biztosít a biztosítékul szolgáló pénzösszeghez, másfelől viszont annak következtében, hogy a zálogkötelezett számláján marad, elkülönül a zálogjogosult vagyonától, és a zálogjogosult nem is szerez felette szabad rendelkezési jogot. Azt állapíthatjuk meg, hogy a számlakövetelésen alapított óvadék fennállása alatt annak összege a zálogkötelezett számlatulajdonos vagyonában marad, megterhelve a zálogjogosultnak azzal a jogával, hogy ennek az összegnek a terhére kielégítési jogát gyakorolhatja. Az óvadék megszűnésekor ezért a kötelezett vagyonát képező összeget nem kell visszaadni a kötelezett számára, az csupán felszabadul e teher alól, megszűnik a zálogjogosult kielégítési joga és az ezzel kapcsolatos hozzáférése a számlaköveteléshez.

[27] Az előzőekből kitűnően, a számlakövetelésen alapított óvadék csak korlátozottan alkalmas az óvadéki funkció betöltésére, hiszen rendhagyó zálogjog formájában nem alapítható, és nem létezik olyan egyéb formája sem, amely – a rendhagyó zálogjoghoz hasonlóan – lehetővé tenné azt, hogy az óvadék jogosultja használja az óvadékul szolgáló összeget. A számlakövetelésen alapított óvadéknak ez a hiányossága a gyakorlatban a pénzóvadék előző pontban tárgyalt azzal a formájával hidalható át, amelyet banki átutalás vagy befizetés útján alapítanak meg. A pénzóvadéknak ez a formája az óvadéki jogosultnál számlajóváírásként jelenik meg, és ebben a formában, a felek választása szerint, a rendes és a rendhagyó zálogjog alkalmazására egyaránt sor kerülhet.

5. Óvadék értékpapíron

[28] Az értékpapír egyes jogok és követelések érvényesítésének elősegítésére, illetve forgalomképességének fokozására szolgáló jogi eszköz. E gazdasági funkciójának alapvetően azáltal képes eleget tenni, hogy a jog mintegy dologiasítja az értékpapírokat. Ez a dologiasítás egyrészt azáltal történik meg, hogy a dolgokra irányadó szabályokat általános jelleggel kiterjeszti az értékpapírokra [Ptk. 5:14. § (2) bek.], másrészt pedig az értékpapírjogi szabályok az értékpapírt elválasztják az annak alapjául szolgáló jogviszonytól (Ptk. 6:566–6:567. § és 6:570. §). Az értékpapír e jogi dologiasítása azt eredményezi, hogy az értékpapír tulajdonjog tárgya lehet, valamint zálogjognak is dolog módjára lehet tárgya, azaz a felek választása szerint azon akár kézizálogjogot, akár jelzálogjogot lehet alapítani.

[29] Előállítási formája szerint megkülönböztetünk okirati és dematerializáltértékpapírokat, ez a megkülönböztetés azonban az értékpapír egységes fogalmán belül érvényesül, az értékpapír jogi természetét meghatározó legfontosabb szabályok előállítási formájától függetlenül valamennyi értékpapírra egyaránt vonatkoznak. A hagyományos okirati formában előállított értékpapír esetén következetesen érvényesül az említett „dologiasítás”, ennek következtében ilyen értékpapíron óvadék, a pénzóvadékkal megegyezően, kézizálogjogként alapítható, és ennek megfelelően lehet rendes vagy rendhagyó óvadék [Ptk. 5:95. § (2) bek. első fordulat]. Az óvadékalapítás tulajdonjogi következményei is megegyeznek azzal, amit fentebb a pénzen alapított óvadék kapcsán írtunk. Az óvadék alapítására vonatkozó szabályok 2016. évi módosítása azonban a dematerializált értékpapír óvadékba adására – az okirati értékpapíron alapított óvadéktól eltérő – külön szabályokat vezetett be.

6. Óvadék dematerializált értékpapíron

[30] Az értékpapírok körében is végbement egy, a fentiekben a pénz kapcsán írtakhoz hasonló fejlemény: a tömegessé és nemzetközivé váló értékpapír-forgalom hatékonyságának fokozása érdekében, a testi alakot öltő értékpapír mellett megjelent a dematerializált értékpapír. Lényeges különbség mutatkozik azonban abban, ahogy a jog a pénz és az értékpapír immateriális megjelenési formáját kezeli. Míg pénzként a közgazdasági értelemben vett pénznek csak a testi (bankjegy és érme) formában megjelenő fajtáját ismeri el, a dematerializált értékpapírt magát is értékpapírként, az értékpapír egy fajtájaként tekinti [Ptk. 6:565. § (1) bek.]. Az értékpapírjog az értékpapír két formáját alapvetően egységesen kezeli, a fentiekben említett alapvető értékpapírjogi szabályok egyaránt érvényesek az okirati és a dematerializált értékpapírokra. Ennek megfelelően az értékpapírszámla – a bankszámlától eltérően – nem a számlavezetővel szembeni követelést, hanem a dematerializált értékpapírra vonatkozó tulajdonjogot, esetleg egyéb jogot tükröz [Ptk. 6:398. §; Tpt. 140. § (2) bek.]. A dematerializált értékpapírt tehát a jog dolog módjára kezeli, ugyanakkor megjelenési formája a számlapénzhez hasonlóan nem-dologi jellegű. Ez a kettősség tükröződött a Ptk. eredeti szabályozásában, amely szerint dematerializált értékpapíron óvadékot akár kézizálogjogként, azaz az óvadékul szolgáló értékpapírnak a zálogjogosult számlájára való átutalással, akár pedig a számlakövetelésen alapított óvadékkal egyezően, a számlavezetővel kötött megállapodás útján lehetett alapítani [Ptk. 5:95. § (1) bek. b) pont].

[31] A Ptk. 2016. évi módosítása – egyebek mellett – megváltoztatta az óvadék dematerializált értékpapíron való alapításának szabályait (a módosítás részletes elemzését lásd Gárdos István: Dematerializált értékpapír óvadékba adása – a dematerializált értékpapír mint a dologi jogok tárgya. Jogtudományi Közlöny, 2017/6., 270–280. o.). E módosítás dematerializált értékpapír esetében – annak nem-dologi, immateriális jellegére hivatkozva – megszüntette az óvadék kézizálog módjára való alapításának lehetőségét [Ptk. 5:95. § (2)–(3) bek.]. 2016 októberétől tehát dematerializált értékpapíron csak az értékpapírszámla tulajdonosa, a számla vezetője és a zálogjogosult közötti megfelelő megállapodással lehet óvadékot alapítani. Az óvadék alapítására alkalmazott, az említett megállapodáshoz kapcsolódó tipikus technikai megoldás az értékpapír zárolt óvadéki értékpapír-alszámlára való átvezetése (Tpt. 144. §).

[32] Az előzőekben írtak azt jelentik, hogy dematerializált értékpapíron nem alapítható óvadék a zálogjogosult értékpapírszámlájára való átutalással, és ennek megfelelően az óvadéknak ebben az esetében nem alkalmazható a rendhagyó zálogjog sem. Láttuk, ugyanez a helyzet a számlakövetelésen alapított óvadék esetén, azzal a lényeges különbséggel azonban, hogy ott lehetőség van pénzóvadéknak kézizálogjogként való alapítására, ami megfelelő megoldást jelent a zálogjog rendhagyó formája iránti gazdasági igényre. Értékpapírok esetén azonban ez a megoldás nem alkalmazható, mivel ott nincs átjárás az értékpapír két megjelenési formája között, egy adott értékpapír kizárólag vagy az egyik, vagy a másik formában létezik, tehát egy meghatározott értékpapír adására vonatkozó kötelezettség, az adott értékpapír fajtájától függően, vagy csak okirati, vagy csak dematerializált értékpapír adása útján teljesíthető. A gazdasági életben jelentőséggel bíró értékpapírok tipikusan dematerializált formában léteznek, és mint láttuk, azokon csak egy formában lehet óvadékot alapítani. Ha a felek – a törvényben írt megoldás helyett – óvadéki szerződés alapján a dematerializált értékpapírt átutalják a zálogjogosult értékpapírszámlájára, akkor eljárásuk – bármennyire kézenfekvő is – nem lesz összhangban a törvénynek az óvadék alapítására vonatkozó rendelkezésével, ezért az erről rendelkező óvadéki szerződés nem lesz érvényes, és ennek megfelelően az óvadék nem jön létre. Az értékpapír-átutalásnak hiányozni fog a jogcíme, ezért a kedvezményezett számlatulajdonos nem szerez sem tulajdonjogot, sem egyéb jogot a számláján jóváírt értékpapír felett.

[33] Az óvadék dematerializált értékpapíron való alapításának új szabályozása tehát szűkíti a felek rendelkezésére álló lehetőségeket, és a rendhagyó zálogjog alkalmazásának lehetetlenné válása azt eredményezi, hogy a zálogtárgy tulajdonjoga a klasszikus zálogjog sémája szerint alakul. A zálogkötelezett tulajdonjoga – a zálogjogosult jogával terhelve – az óvadék tárgyául szolgáló dematerializált értékpapír felett mindaddig fennmarad, ameddig az óvadék érvényesítésére nem kerül sor. Az óvadékul szolgáló értékpapír továbbra is a zálogkötelezett számláján marad, és bár a zálogkötelezett az óvadék fennállása alatt nem rendelkezhet felette, a zálogjogosult is csak a kielégítési joga megnyílása esetén férhet hozzá. A közvetlen kielégítési jog gyakorlása során a zálogjogosult elszámolást készít, amelyben összeveti a biztosított követelés fennálló összegét, valamint az óvadékul szolgáló értékpapírok piaci értékét, ennek eredményeként a zálogkötelezetthez címzett egyoldalú nyilatkozattal (és a számlavezető erről való értesítésével) részben vagy egészben tulajdonba veszi a lekötött értékpapírokat. A fennmaradó értékpapírokat pedig kibocsátja az óvadékból, így azokon helyreáll a zálogkötelezett tehermentes tulajdonjoga (Ptk. 5:138. és 5:144. §).

[34] Az óvadék tárgyát képező dematerializált értékpapír feletti tulajdonjog itt vázolt egyértelmű helyzetét azonban alapvetően megkérdőjelezi a Ptk. 2016. évi módosítása által eredményezett – a tulajdonjog kérdésére is kiterjedő – értelmezési bizonytalanság. Amint már említettük, a módosítás alapjául az a felfogás szolgált, hogy a dematerializált értékpapír immateriális vagyontárgy, amelyre a birtok és a birtokátruházás fogalma nem alkalmazható. Ez a felfogás vezetett a módosításnak ahhoz a szabályához, amely szerint dematerializált értékpapír felett kézizálogjog módjára nem alapítható óvadék. A módosítás azonban elmulasztott számot vetni azzal, hogy a dematerializált értékpapír kvázi dologi jellegének tagadása – a dologi és a kötelmi jog területén egyaránt – elkerülhetetlenül számos további következménnyel jár. Ha óvadék alapítására nem kerülhet sor birtokátruházás alkalmazásával, akkor ebből kézenfekvően adódik az a következtetés, hogy dematerializált értékpapír semmilyen olyan jog vagy ügylet tárgya nem lehet, amely birtoklással, illetve birtokátruházással jár együtt. Számos olyan ügylet van, amelyet e jogértelmezés következetes alkalmazása esetén érinthet e törvénymódosítás: kézizálogjog alapítása (Ptk. 5:88. §), haszonélvezet alapítása (Ptk. 5:146. §), ingó dolog bérletbe adása (Ptk. 6:331. §), letétbe adás (Ptk. 6:360. §) és kölcsön nyújtása (Ptk. 6:383. és 6:389. §). Az említettek mindegyikénél nagyobb jelentőségű, hogy a tulajdonjognak is alapvető tartami eleme a birtoklás (Ptk. 5:13. és 5:21. §), és ennek megfelelően, ingó dolog tulajdonjogának átruházásához a dolog birtokának átruházása szükséges (Ptk. 5:38. §). A rendhagyó zálogjognak alapvető jellegzetessége egyfelől, hogy a birtokátruházáshoz, azaz a kézizálogjoghoz kapcsolódik, másfelől pedig az, hogy a tulajdonjog átszállásához vezet. A rendhagyó zálogjog a tulajdonátruházásnak egy különleges jogcíme, de jogcímtől függetlenül, minden tulajdonátruházásnak nélkülözhetetlen eleme a birtokátruházás. A kettő között olyan szoros a kapcsolat, hogy tulajdonjog tárgya csak olyan vagyontárgy lehet, amely birtoklásra alkalmas, azaz amely dolognak minősül [Ptk. 5:14. § (1) bek.].

[35] A 2016. évi Ptk. módosítás tehát – feltehetően nem szándékosan, de elkerülhetetlenül – alapvetően érinti a dematerializált értékpapír birtoklásának és tulajdonlásának lehetőségével kapcsolatos kérdéseket. A felmerülő kérdések igen nagy jelentőségűek. Ezek közül az első: Lehet-e dematerializált értékpapír tulajdonjog tárgya? De lehet tovább sorolni: lehet-e kézizálogjog, haszonélvezet tárgya? Lehet-e dematerializált értékpapírt letétbe vagy kölcsönadni? E kérdésekre a válasz hagyományosan: igen, és feltételezhetjük, hogy a módosítás nem kívánt változtatni ezeknek a kérdéseknek a megítélésén, nem kívánta megfosztani az üzleti élet szereplőit az ezekből a jogokból, illetve ügyletekből fakadó lehetőségektől. Ezek a kérdések azonban csak egységesen, egymással összhangban szabályozhatók.Valamennyi kérdés alapjául szolgál az, hogy a dematerializált értékpapírt dologi jellegű vagyontárgynak, és ezért a birtok és birtokátruházás lehetséges tárgyának tekintjük-e. Az e kérdésre adott válasz eldönti az összes többi felmerülő kérdés sorsát is. Következetesen gondolkozva nem lehetséges, hogy a jog az egyik jogviszonyban (pl. tulajdonjogban) elismeri a dematerializált értékpapír feletti birtok lehetőségét, a másikban (pl. zálogjogban) nem. Egy ilyen megoldás megbontja a törvény belső összhangját és lényeges jogértelmezési bizonytalansághoz vezet. Elfogadhatatlan, hogy – egy kellően végig nem gondolt módosítás következtében – ezekre az alapvető kérdésekre ne lehessen egyértelmű választ adni.

7. A rendhagyó zálogjog és a biztosítéki célú tulajdonátruházás

[36] Az előzőekben láttuk, hogy a Ptk. 2016. évi módosítása dematerializált értékpapíron alapított óvadék esetén kizárta a rendhagyó zálogjog alkalmazását. Ugyanez a módosítás egyúttal növelte a fiduciárius hitelbiztosítékok alkalmazásának lehetőségét, ezért érdemes összehasonlítani a rendhagyó zálogjogot és a biztosítéki célú tulajdonátruházást. Úgy tűnik, a jog két nagyon hasonló intézményt bocsát dologi biztosítékként a felek rendelkezésére. A fiduciárius hitelbiztosítékokra vonatkozó tilalom jelentős szűkülése eredményeként, ma már a biztosítékba adás széles körben elismert tulajdonátruházási jogcím. Amint azonban fentebb láttuk, a rendhagyó zálogjog lehetősége azt jelenti, hogy bizonyos feltételekkel a zálogba adás is tulajdonátruházási jogcím. Mindkét ügylet célja a biztosítéknyújtás, és mindkét esetben a biztosított hitelező megszerzi a biztosítékul szolgáló dolog tulajdonjogát. A kettő között azonban lényeges különbség, hogy biztosítéki tulajdonátruházás tárgya bármilyen forgalomképes dolog lehet, rendhagyó zálogjog tárgya viszont csak helyettesíthető dolog. Ebből fakad az a különbség is, hogy biztosítéki tulajdonátruházás esetén – ahogy azt a tanulmányunk I. részében részletesen bemutattuk – a biztosított fél elvileg kötelmi úton korlátozott biztosítéki tulajdont szerez, és ha a biztosíték érvényesítésére nem kerül sor, magát a kapott dolgot kell visszaadni a biztosítékot nyújtó fél számára, míg rendhagyó zálogjog esetén a zálogjogosult tulajdonjoga tekintetében nem érvényesül semmilyen korlát, ezért a visszaadási kötelezettség a kapottnak megfelelő dolgokra vonatkozik. Ha azonban biztosítékul helyettesíthető dolog szolgál, akkor nem feltétlenül érvényesülnek a két jogintézmény itt említett különbségei; biztosítéki célú tulajdonátruházás esetén is lehetséges olyan megállapodás, amely nem korlátozza a szerző fél rendelkezési jogát, és ezzel összhangban, a biztosítékot nyújtó fél követelésének tárgya nem maga a kapott dolog, hanem azzal azonos fajtájú és mennyiségű dolog („rendhagyó biztosítéki átruházás”).

[37] Az említett különbségek tehát nem az ügylet jellegéből, inkább annak tárgyából és a feleknek a biztosítékul szolgáló dolog őrzésére vonatkozó megállapodásából fakadnak. Amint a rendhagyó zálogjog kilép a korlátolt dologi jogok köréből, a rendhagyó biztosítéki átruházás nem tekinthető fiduciárius hitelbiztosítéknak.A fiduciárius biztosítékok lényegi jellemzője, hogy az elvileg korlátlan tulajdonjog használatát – az ügylet céljának megfelelően – kötelmi szabályok korlátozzák. Rendhagyó fiduciárius ügylet esetén viszont semmilyen, még kötelmi jogi korlát sem érvényesül. Ebben az esetben az átruházás biztosítéki célja nem az átruházott dolog feletti rendelkezési jog korlátozásában, hanem a tulajdonjogot szerző fél visszaadási kötelezettségében nyilvánul meg. E kötelezettség tartalma azonban nem magának a kapott dolognak a visszaadása, hanem azzal egyező fajtájú és mennyiségű dolog adására vonatkozó fajlagos szolgáltatás. Olyan kötelezettségről van szó, amely a biztosítékul adott dolog feletti tulajdonjogot megszerző fél rendelkezési jogát semmilyen módon nem érinti. A tulajdonjog és a visszaadási kötelezettség egymásra tekintettel, de egymástól függetlenül, párhuzamosan áll fenn. Akárcsak a biztosítéki tulajdonátruházás egyéb eseteiben, a biztosítékot szerző fél vagyonában – a tulajdonszerzés ellenére – nem következik be növekedés. Ez azonban nem annak a következménye, hogy a biztosíték megszerzője kötelmi jogi úton korlátozott tulajdonjogot szerez; a biztosítéki átruházás rendhagyó esetében a biztosítékul kapott dolog a tulajdonjogot megszerző fél vagyonává válik, ezzel egyidejűleg azonban keletkezik egy értékében azzal megegyező kötelezettség.

[38] A két ügylettípus lényegéből nem vezethetőek le szükségszerű különbségek a jogviszony tartalmára vonatkozóan. Gyakorlati szempontból mégis jelentős különbségek fakadhatnak abból, hogy a rendhagyó zálogjog – annak ellenére, hogy nem minősíthető korlátolt dologi jognak – a zálogjogi szabályozás hatálya alá tartozik, a biztosítéki tulajdonátruházásra viszont nem vonatkozik érdemi anyagi jogi szabályozás. Rendhagyó zálogjog esetén tehát a felek jogai és kötelezettségei a törvény – többnyire eltérést nem engedő – szabályai alapján egyértelműen megállapíthatóak, biztosítéki tulajdonátruházás esetén viszont teljes mértékben érvényesül a szerződési szabadság, még diszpozitív jellegű szabályok sem terelik a feleknek a jogviszony tartalmát alakító megállapodását. A zálogjog törvényi szabályozása mintaként szolgálhat a felek számára a biztosítéki tulajdonátruházó ügylet szerződésének kialakítása során, de nem tekinthető ez utóbbi háttérszabályának. Hasonlóan, a bírói jogértelmezést is segítheti, ha egyértelműen megállapítható az átruházás biztosítéki célja, de a szerződés nem tartalmaz rendelkezést valamely kérdésről. Így például, a biztosítékot kapó fél őrzési, visszaadási és elszámolási kötelezettsége, az átruházás biztosítéki céljából fakadóan, magától értetődő tartalma egy tipikus fiduciárius biztosítéki szerződésnek, de pozitív jogi szabályozás híján nem tekinthető kötelező tartalmi elemének. Amint az imént láttuk, ha biztosítékul helyettesíthető dolog szolgál, a felek észszerű és jogszerű módon megállapodhatnak abban, hogy a biztosíték kedvezményezettje nem köteles őrizni a kapott vagyontárgyat. Ahol pedig fennáll az őrzési kötelezettség, annak tartalmára nem irányadók a letét szabályai, hiszen, a zálogjogtól eltérően, nem idegen dolog őrzéséről van szó, hanem arról, hogy a tulajdonjogot megszerző félnek úgy kell eljárnia, hogy meghatározott feltételek bekövetkezése esetén vissza tudja adni a biztosítékot nyújtó félnek a kapott dolgot. Ha tehát a szerződés nem szól e kérdésekről, akkor a bíróság az ügylet természetéből – hacsak valamilyen körülmény nem utal annak ellenkezőjére – levezetheti e kötelezettség fennállását, és e kötelezettség pontos tartalmának megállapításához segítségül hívhatja a zálogjogi szabályokat. Ha azonban a szerződés kifejezetten kizárja e kötelezettségek valamelyikét, akkor a bíróság számára a zálogjogi szabályok nem szolgálhatnak – a szerződés rendelkezésével szemben – legitimációs alapul egy ilyen kötelezettség megállapításához. Más kérdés, hogy a visszaadási vagy az elszámolási kötelezettség kizárása megkérdőjelezheti az ügylet biztosítéki célját, illetve adott esetben elvezethet ahhoz, hogy a szerződés jóerkölcsbe ütközőnek minősül.

8. Összegzés

[39] A Ptk. dematerializált értékpapír feletti óvadék alapítására vonatkozó 2016. évi módosítása megfosztja a feleket attól a lehetőségtől, hogy az óvadékot a kézizálogjog egy formájaként, rendhagyó zálogjogként, a jogosult számlájára való átutalással alapítsák meg, és így az óvadéki jogosult, az óvadék fennállása alatt használhassa az óvadék tárgyául szolgáló dematerializált értékpapírt. Ezen túlmenően, az új óvadéki szabályozás ellentétes a Ptk. dologi jogi szabályokat az értékpapírokra – azok megjelenési formájától függetlenül – kiterjesztő rendelkezésével, valamint az értékpapírok dologiasítását célzó értékpapírjogi szabályozással. Mindezzel megtöri az értékpapírok polgári jogi szabályozásának egységes rendszerét, és bizonytalanságot teremt mindazokban a – dematerializált értékpapírok jogi megítélése szempontjából alapvető – dologi és kötelmi jogi kérdésekben, amelyekben a birtok szerepet játszik.

[40] Az okirati formában megjelenő értékpapír, mint tipikus helyettesíthető dolog, akár rendhagyó zálogjog (óvadék), akár pedig rendhagyó biztosítéki tulajdonátruházás tárgya lehet, lényegében azonos feltételekkel: a biztosított fél a biztosítékul kapott értékpapír felett korlát és teher nélküli tulajdonjogot szerez, és kötelmi jellegű elszámolási és fajlagos visszaadási kötelezettség terheli. A biztosítéki tulajdonátruházás, szemben a rendhagyó zálogjoggal, az okirati és a dematerializált értékpapírok esetén egyaránt alkalmazható. Miközben a Ptk. módosítása kizárta a rendhagyó zálogjog alkalmazását a dematerializált értékpapírok esetén, lehetővé teszi azt, hogy ugyanezek a vagyontárgyak biztosítéki tulajdonátruházás tárgyai legyenek. A módosítás egy jól szabályozott forma alkalmazását megtiltotta, és ezzel a gyakorlatot egy – céljában és jogi lényegét tekintve a tiltottal megegyező, de – szabályozatlan, és ezért sok szempontból bizonytalan tartalmú ügylet irányába tereli.

[41] Nagyon hasonló ügyletek egy sora tárul fel tehát előttünk. Dologi biztosíték nyújtására alapesetben korlátolt dologi jog, azaz zálogjog alapítása útján kerül sor. A rendhagyó zálogjog már ellépést jelent a korlátolt dologi jogtól azzal, hogy a biztosítékul adott dolog a biztosítékot szerző fél tulajdona lesz, és ezzel a zálogba adás, némiképp fogalmi ellentmondásként, tulajdonátruházási jogcímként jelenik meg. Ezt a vonalat folytatja a biztosítéki célú tulajdonátruházás, amelynél a biztosítéknyújtás kifejezetten sajátos tulajdonátruházási jogcímként jelenik meg. Ez alapesetben egy kötelmi jogi úton korlátozott tulajdonjogot eredményez, amely egy fiduciárius jellegű biztosítéki jogviszonyt hoz létre a felek között. A biztosítéki tulajdonátruházásnak is van azonban rendhagyó esete, amelyben már ezek a kötelmi jogi korlátok sem érvényesülnek, a biztosított fél korlátlan tulajdont szerez a biztosítékul adott dolgon, és így a biztosítékul adott dolog a biztosított fél vagyonává válik, miközben a vagyonába egy azonos nagyságrendű, fajlagos szolgáltatásra irányuló kötelezettség is kerül. Ugyanannak a gazdasági célnak az elérésére tehát több, csak árnyalatokban különböző ügylet áll a felek rendelkezésére. Ez azt a feladatot rója mind a jogalkotóra, mind pedig a jogalkalmazókra, hogy alaposan elemezzék az említett ügyletek azonosságait és különbségeit, annak érdekében, hogy tisztán lássák, milyen esetben melyik alkalmazása célszerű, és hogyan kell azokat kezelni polgári jogi, számviteli, adózási, fizetésképtelenségi stb. szempontból.