Fidúcia és dologi biztosítékok III. – Rendhagyó hitelbiztosítékok a csődjogban

Szerző: Gárdos István - Gárdos Péter

Polgári Jog, 2018/7-8.

A tanulmány előző részeiben bemutattuk, hogy a Ptk. megújult szabályai hogyan érintik a fiduciárius biztosítékokat. A tanulmány záró részében azt járjuk körül, hogy a Csődtörvény rendhagyó biztosítékokra vonatkozó szabályai milyen körre terjednek ki és milyen értelmezési problémák merülhetnek fel azokkal kapcsolatban. Rámutatunk, hogy véletlenszerűen határozta meg a jogalkotó a fizetésképtelenségi szabályozás tárgyi hatályát, a szabályozás nehezen hozható összhangba a csődvagyon fogalmával, továbbá a nyilvántartásba vétel és a megtámadási jog szabálya több szempontból is aggályos. A tanulmány arra a konklúzióra jut, hogy a szabályozási hibák – a törvénymódosítás átgondolatlanságán túl – abból fakadnak, hogy a jogalkotó a Csődtörvényben kívánt anyagi jogi kérdéseket rendezni, anélkül, hogy az alapvető anyagi jogi szabályokat a Ptk.-ban szabályozta volna.

1. A rendhagyó biztosítékok köre

[1] Ahogy a tanulmányunk I. részében bemutattuk, a fiduciárius ügyletek közös sajátossága, hogy nem korlátolt dologi jog, hanem jellemzően a tulajdonjog átruházása útján kerül sor dologi biztosíték megalapítására, és a fiduciárius biztosítékokon túlmenően is vannak olyan rendhagyó biztosítéki formák, amelyek szintén a tulajdonátruházáson alapulnak. Korábban a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (a továbbiakban: Csődtörvény) ezen biztosítékokra nem tartalmazott külön szabályt, és – ahogy arra az alábbiakban rámutatunk – a bírói gyakorlat bizonytalan volt az adós fizetésképtelensége esetén ezen biztosítékok jogi sorsát illetően. A Csődtörvény 2017-es módosítása ezen hiányosságot orvosolva több szabályt is beiktatott a fiduciárius biztosítékok kezelésére. Így például a Csődtörvény 4/B. §-a és 38. § (5a) bekezdése meghatározott biztosítékok esetén a zálogjog érvényesítésére vonatkozó szabályokat rendeli alkalmazni, feltéve, hogy az adott biztosíték bejegyzésére sor került, a Csődtörvény 28. § (2) bekezdés f) pontja előírja, hogy a felszámolást elrendelő és a felszámolót kirendelő végzés kivonatának a fiduciárius biztosítékok jogosultjainak szóló felhívást is tartalmaznia kell, míg a 40. § (1) bekezdés d) pontja a hitelező és a felszámoló számára megtámadási jogot biztosít, ha a fiduciárius biztosítékkal kapcsolatban nem érvényesült az elszámolás kötelezettsége. A tanulmányunk utolsó részében a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) által is nevesített rendhagyó biztosítékok: a rendhagyó zálogjog, a biztosítéki tulajdonátruházás, a biztosítéki célú engedményezés, a pénzügyi lízing és a faktoring kapcsán vizsgáljuk a megújult szabályokat.

[2] Mint minden biztosíték esetén, a rendhagyó biztosítéki formáknál is alapvető jelentőségű az a kérdés, hogy miként alakul sorsuk az adós fizetésképtelensége esetén. A hitelező számára, aki követelését az itt vizsgált biztosítékokkal erősítette meg, az adós fizetésképtelenné válása esetén a következő három alapkérdés merül fel: Követelése a felszámolási eljárás hatálya alá tartozik-e, hitelezőnek minősül-e a felszámolási eljárásban? A követelését biztosító vagyontárgy a csődvagyon részét képezi-e? Érvényesül-e a biztosítékból fakadó kielégítési elsőbbség az eljárásban? Mi is ezekre a kérdésekre keressük a választ a módosított Csődtörvény alapján. Ezek a kérdések szorosan összefüggenek: az első két kérdésre elvileg azonos választ kell adni, a harmadik kérdés pedig csak akkor merül fel, ha az előzőekre pozitív a válasz; ebben az esetben az a logikus, ha a harmadikra is igenlő választ lehet adni, a kérdés inkább az, hogy miként, milyen mértékben és módon érvényesül a biztosított fél elsőbbségi joga. Mivel azonban e kérdések a szabályozásban és az elméletben is némiképp önállóan jelennek meg, ezért érdemes külön-külön vizsgálni őket.

2. A biztosítéki jogosultak hitelezői státusza

2.1. Általános szabályok

[3] Az elsőként vizsgálandó kérdés tehát az, hogy a rendhagyó biztosítékok jogosultjai hitelezőknek minősülnek-e az adós fizetésképtelensége esetén. E kérdés megválaszolása során abból kell kiindulni, hogy a felszámolás univerzális végrehajtás, amelynek célja, hogy egyetlen eljárásban kerüljön sor az adóssal szembeni valamennyi követelés kielégítésére (amennyiben van rá fedezet). Ennek megfelelően, a felszámolási eljárásban – némi leegyszerűsítéssel – mindenki hitelezőnek minősül, akinek az adóssal szemben követelése van (feltéve, hogy azt a felszámoló nyilvántartásba vette) [Csődtörvény 3. § (1) bek. cd) pont]. A hitelezői minősítés legfontosabb következménye, hogy az adóssal szembeni követelést csak a felszámolási eljárás keretében lehet érvényesíteni [Csődtörvény 38. § (3) bek.]. Ez lényegében azt jelenti, hogy a felszámoló az adós vagyonát értékesíti (Csődtörvény 48–49/H. §-ok), majd pedig a törvény által meghatározott rendben kielégíti a hitelezők követeléseit (Csődtörvény 57. §). Ennek során a biztosítékkal rendelkező hitelezők bizonyos előnyöket élveznek [Csődtörvény 49/D. § (1)–(2/A) bek. és 57. § (1) bek. b) pont]. A kérdésre adott válasz tehát azt határozza meg, hogy a polgári jog fogalmai szerinti hitelező az adóssal szembeni követelését az adóssal szemben megindult felszámolási eljárás ellenére jogosult-e a felszámoláson kívül érvényesíteni, vagy az igényének érvényesítésére – minden más hitelezővel azonosan – a felszámolási eljárás keretében jogosult.

[4] A 3. § hitelezőfogalmából az következne, hogy a rendhagyó biztosítékok jogosultjai minden más hitelezőhöz hasonlóan hitelezőnek minősülnek a felszámolási eljárásban. A Csődtörvény további rendelkezései azonban ezt – a Ptk.-val egyébként összhangban álló – értelmezést megkérdőjelezik. Ahogy arra az alábbiakban rámutatunk, úgy tűnik, hogy a Csődtörvény szerint a tulajdonátruházással biztosított hitelező, a faktor és pénzügyi lízing esetén a lízingbeadó nem minősül hitelezőnek a Csődtörvény szerint.

2.2. A Csődtörvény versengő hitelezőfogalmai

[5] A Csődtörvény fent ismertetett 3. § (1) bekezdéscd) pontjának világos kiindulópontját megzavarja a Csődtörvény 28. § (2) bekezdés f)pontja. A Csődtörvény 28. § (2) bekezdése a felszámolást elrendelő és a felszámolót kirendelő végzés kivonatának a tartalmát rögzítve korábban úgy rendelkezett, hogy a közzétételnek tartalmaznia kell „a hitelezőknek [ideértve a zálogjogosultakat, és a 3. § (1) bekezdés g)pontja szerinti függő követelés jogosultjait is] szóló felhívást”.  

[6] Egyáltalán nem világos sem az, hogy e meghatározáshogyan viszonyul a hitelező általános törvényi definíciójához [Csődtörvény 3. § (1) bek. cd) pont], sem pedig az, hogy a definíciónak ez a kiegészítése csak erre az egy rendelkezésre vonatkozik-e, vagy pedig a törvény egészében érvényesül. Az „ideértve” fordulatból azt gondolhatnánk, hogy e rendelkezés kiterjeszti az alapdefiníciót, ugyanakkor ha megnézzük azokat a kategóriákat, amelyeket e helyen besorolnak a hitelező fogalmába, akkor azt látjuk, hogy azok a hitelező általános fogalmánál szűkebb kört írnak le, és olyan hitelbiztosítéki jogosultakról (zálogjogosult, illetve a fiduciárius biztosítékok jogosultjai) van szó, akik ha van fennálló követelésük, amúgy is hitelezőnek minősülnének.

[7] Tekinthetnénk ezt csupán kodifikációtechnikai hibának, de e szabályozás ezen túlmutató, érdemi problémát is magában rejt. E rendelkezést a Csődtörvény 2017-es módosítása kiterjesztette az alzálogjog jogosultjára, a zálogjogosulti bizományosra, a biztosítéki célú vételi jog alapításával, illetve jog vagy követelés biztosítéki célú átruházásával érintett, a hitelbiztosítéki nyilvántartásba vagy ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett jogosultakra való utalással. Ez a felsorolás, amely a korábbi, a hitelezőfogalmat megduplázó szabályozási koncepciót követi, elvezet a következő problémához, mivel a felsorolásból a tipikus fiduciárius biztosítékok közül kimaradt a biztosítéki tulajdonátruházás vevője, a faktor és pénzügyi lízing esetén a lízingbeadó. Az alábbiakban azt vizsgáljuk, hogy e hitelezők a Csődtörvény szerint is hitelezőknek minősülnek-e. Jogalkalmazási szempontból itt válik jelentőssé a Csődtörvény 3. és 28. §-ában szereplő meghatározások egymáshoz való viszonya. Szigorúan véve, a 28. §-t úgy kellene értelmezni, hogy a hitelezői követelések bejelentésére vonatkozó felhívás valamennyi hitelezőnek szól, és a 3. § alapján hitelezőnek minősülő személyeken felül a felhívás azoknak a biztosítéki jogosultaknak is szól, akiknek nem áll fenn aktuális hitelezői követelésük. Megkérdőjelezhető azonban e szabályozás értelme, hiszen nem tűnik észszerűnek felszólítani hitelezőnek nem minősülő személyeket arra, hogy jelentsék be hitelkövetelésüket. Feltehető ezért, hogy a jogalkotó valódi szándéka valójában nem a hitelezői kör bővítésére, hanem szűkítésére irányult, és hogy a jogalkalmazói gyakorlat is ennek megfelelően fog alakulni.

2.3. Hitelező-e a tulajdonjoggal biztosított hitelező?

[8] A Csődtörvény szabályaiból úgy tűnik, hogy a biztosítéki célú tulajdonátruházással biztosított hitelező a fizetésképtelenségi eljárásokban nem minősül hitelezőnek. A 28. § (2) bekezdés f) pontján túl ezt az értelmezést támasztja alá a Csődtörvény új 4/B. §-a, 38. §-a és a megújult 40. §-a is. A 2017. évi módosítás ugyan a megtámadható ügyletek körét kiterjeszti a Ptk.-ban meghatározott fiduciárius hitelbiztosítékok körére [Csődtörvény 40. § (1) bekezdés d) pont], egyébként azonban a biztosítéki célú átruházó ügyletek közül csak az engedményezést szabályozza, a tulajdonátruházást nem [Csődtörvény 4/B. §, 12. § (3) bek. ac) pont és 38. § (5a) bek.]. Ennek következtében a biztosítéki célú engedményezés és a biztosítéki tulajdonátruházás eltérő jogi rezsim alá tartozik. Ha ezt az értelmezést tekintjük irányadónak, akkor – miközben az itt említett fiduciárius hitelbiztosítéki jogosultak mindegyike a hitelező törvényi fogalma alá esik – a Csődtörvény hatálya csak az engedményezés és vételi jog útján biztosítékot szerző hitelezőre terjed ki, a tulajdonjoggal biztosított hitelezőre azonban nem. Ez azt jelenti, hogy miközben az előbbiek követelésüket csak a felszámolási eljárás keretében érvényesíthetik, az utóbbiakat közvetlenül nem érinti az adós ellen indított felszámolási eljárás.

[9] Az értelmezési bizonytalanságot fokozza az, hogy a Csődtörvény 2017. évi módosításához kapcsolódóan a hitelbiztosítéki nyilvántartásba bejegyezhetővé vált az ingóságok és követelések biztosítéki átruházása [a hitelbiztosítéki nyilvántartásról szóló 2013. évi CCXXI. törvény (a továbbiakban: Hbnytv.) 19/A. §]. Ahogy a miniszteri indokolás rámutat: „A bejegyzés elmulasztása e hitelbiztosítékok létrejöttét – a zálogjogtól eltérően – nem érinti ugyan, de a mulasztónak a csőd- és felszámolási eljárásban a helyzete elnehezül, és a bejegyzés nélküli jogügyletével nemcsak annak biztosítéki célját, de adott esetben magát a jogszerzését sem tudja érvényre juttatni. […] Az érintett hitelbiztosítéki nyilatkozatnak a hitelbiztosítéki nyilvántartásba történő bejegyzése értelemszerűen annak a szerződő félnek a kötelezettsége, amely a szerződés alapján jogot szerez, és ekként érdeke, hogy a csőd- és felszámolási eljárásban se kerülhessen a zálogjogosultnál kedvezőtlenebb helyzetbe.” (Megjegyezzük, hogy noha a szóban forgó jogszabály úgy rendelkezik, hogy a jogosult a jogszerzést köteles a hitelbiztosítéki nyilvántartásba bejegyezni, ilyen kötelezettség a jogszerzőt valójában nem terheli. A felek megállapodása híján alapvetően a hitelező – az adós fizetésképtelenségével kapcsolatos kockázatok mérlegelésére is kiterjedő – döntésén múlik, hogy bejegyzi-e, és ha igen, mikor a jogszerzését.) E szabályozásból – a Csődtörvény előzőekben tárgyalt szabályait figyelmen kívül hagyva – úgy tűnik, hogy a biztosítéki engedményezés és tulajdonátruházás csődjogi kezelése egységes, azaz mindkét biztosítékkal fedezett követelés érvényesítésére a felszámolási eljárás keretében kerül sor. Nem gondoljuk azonban, hogy elfogadható lenne egy olyan jogértelmezés, amely a Csődtörvény hatályának körét – a törvény kifejezett rendelkezésével szemben – egy másik törvény szabálya alapján határozza meg.

[10] A jogirodalomban is megjelent olyan nézet, amely nem tesz különbséget a fiduciárius biztosítékok között aszerint, hogy a biztosíték tárgya követelés, ingó vagy ingatlan, ezért a Csődtörvénybe beillesztett, fiduciárius biztosítékokra vonatkozó szabályok – a normaszöveg ettől eltérő megfogalmazása ellenére – alkalmazandóak a biztosítéki tulajdonátruházás eseteire is [Csőke Andrea: Nagykommentár a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvényhez. (I. Fejezet Általános rendelkezések. A fiduciárius biztosítékok) Jogtár, Wolters Kluwer]. Bár egyetértünk azzal az állásponttal, hogy nem helyes különbséget tenni a biztosítéki célú engedményezés és a biztosítéki célú tulajdonátruházás csődjogi kezelése között, úgy gondoljuk, hogy az egyértelmű normaszöveg kiterjesztő értelmezésének, azaz a szabályozás tartalma jogértelmezés útján való megváltoztatásának nem lehet helye. A Csődtörvény szóban forgó rendelkezései jog és követelés biztosítéki célú átruházására terjednek ki, és a normaszöveg értelmezése során nem lehet eltekinteni attól, hogy a jog fogalmába a tulajdonjog nem tartozik bele. A Ptk. ezért, ha teljes körűen kíván szabályozni, akkor a „tulajdonjog, jog vagy követelés” megfogalmazást használja [lásd pl. Ptk. 6:99. §, 6:175–6:176. §, 6:234. §, 6:318. § (1) bek.]. Ezzel összhangban fogalmaz a Hbnytv. is [7. § (1) bek. fa) pont, 9. §, 10. § (5) bek., 19/A. §], és a Csődtörvény is egyértelműen kifejezésre juttatja azt, ha egy szabály a tulajdonjogra és egyéb jogokra egyaránt kiterjed [Csődtörvény 40. § (1) bekezdés d) pont].

[11] Ennek az értelmezésnek, a Csődtörvény egyértelmű normaszövegén túl, ellentmond a módosítás miniszteri indokolása is, amely a törvénnyel egyezően fogalmaz: „A törvénymódosítás egyértelművé teszi a fizetésképtelenségi eljárásokban […] a hitelbiztosítéki nyilvántartásba bejegyzett biztosítéki célú vételi jog és biztosítéki célú jogátruházás jogosultjának helyzetét.” Hogy nem szöveghibáról van szó, az kiderül az Igazságügyi Minisztérium igazságügyi és magánjogi jogalkotásért felelős helyettes államtitkárának írásából is, amely szerint „[a] módosítás a biztosítéki célú tulajdonátruházást nem érintené, hiszen annak alapján a tulajdonátruházásra már a felszámolási eljárás megindulása előtt sor került” (Bodzási Balázs: Az új Ptk. hatályba lépésének harmadik évfordulójára. Fontes Iuris, 2017/1., 9–17. o.). Egyértelműnek tűnik tehát, hogy a törvénymódosítás tudatosan – bár álláspontunk szerint hibás megközelítésből – nem terjed ki a tulajdonátruházó biztosítéki ügyletekre.

[12] Végül pedig azért sem fogadhatjuk el, hogy a tulajdonátruházással biztosított követelések az adós ellen indított felszámolási eljárás hatálya alá tartoznak, mert ez gyakorlati eredményében meghiúsítaná e biztosíték érvényesülését. Azt jelentené, hogy bár a biztosított követelés kielégítésére csak a felszámolási eljárás keretében lenne lehetőség, e követelés – az erre vonatkozó szabályozás hiányában, a biztosítéki engedményezéstől eltérően – nem minősülne biztosítottnak. Ez az értelmezés tehát arra az eredményre vezetne, hogy a tulajdonátruházás révén biztosítékot szerzett hitelezők a felszámolási eljárásban biztosíték nélküli hitelezőként vehetnek csak részt, ami nyilván nem lehetett a jogalkotói cél.

2.4. Hitelező-e a faktor és a lízingbeadó?

[13] Ahogy arra a tanulmányunk I. részében rámutattunk, a Ptk.-ban szabályozott faktoring és a pénzügyi lízing fiduciárius biztosítéki elemet tartalmazó ügylet. A Ptk. szabályozása alapján tehát egyértelmű, hogy mind a faktor és az adós, mind pedig a lízingbeadó és a lízingbevevő közötti jogviszony hiteljogviszony. Ezzel összhangban, a faktor, illetve a lízingbeadó – az adóssal, illetve a lízingbevevővel szembeni követelése alapján – a felszámolási eljárásban is hitelezőnek minősül [Csődtörvény 3. § (1) bek. cd) pont]. Ahogy azt a tanulmány I. részében ismertettük, abból, hogy a pénzügyi lízinget a Ptk. kifejezetten szabályozta anélkül, hogy speciális fizetésképtelenségi szabályt rögzített volna, az következik, hogy fizetésképtelenség esetén a lízingtárgy nem tartozik az adós felszámolási vagyonába. A formális megközelítés miatt jutott el a bírói gyakorlat ahhoz az ellentmondásos eredményhez, amely szerint a faktort és a lízingbeadót elismerik hitelezőnek, de csak részben, mert a követelésnek csak az ügylet tárgyát képező, formálisan a hitelező tulajdonában lévő vagyontárgy értékét meghaladó része kerülhet a felszámolási eljárás keretében érvényesítésre {Csőke Andrea: Nagykommentár a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvényhez [a Csődtörvény 4. § (1) bek.-hez valamint a 47. § (1) bek.-hez].}.

2.5. Hitelező-e a rendhagyó zálogjog jogosultja?

[14] A tanulmányunk II. részében részletesen ismertettük a rendhagyó zálogjog sajátosságait, kiemelve, hogy a rendhagyó zálogjog különlegessége abban áll, hogy bár zálogjog, de szigorúan véve nem korlátolt dologi jog; a zálogjogosult tulajdonjogot szerez a zálogtárgyon. Ugyanakkor a tulajdonátruházáson alapuló fiduciárius biztosítékok körébe sem sorolhatjuk, mert a zálogjogosult a tulajdonjoggal együtt szabad rendelkezési jogot is szerez a zálogtárgy felett. Mindennek következtében az eredetileg zálogtárgyként szereplő dolog kikerül a kereskedelmi forgalomba, a zálogjog fennállása alatt többször is tulajdonost válthat, anélkül, hogy a szerző fél tulajdonjogát zálogjog terhelné. E zálogjog különlegessége tárgyának helyettesíthető jellegéből fakad, ennek köszönhető, hogy a zálogkötelezett nem ragaszkodik magához az eredetileg átadott dologhoz, megfelelő számára az, ha a jogviszony lejáratakor azzal egyező mennyiségű, fajtájú és minőségű dolgot kap vissza. Ezért a zálogjogosultnak a zálogkötelezettel szembeni kötelezettsége nem egy meghatározott dolog szolgáltatására, hanem fajlagos dologszolgáltatásra irányul. Rendhagyó zálogjog tárgya csak helyettesíthető dolog lehet, ezért nem véletlen, hogy igen gyakran az óvadék körében fordul elő, amelynek tipikus tárgya pénz és értékpapír, amelyet a jog helyettesíthető dologként kezel [Ptk. 5:14. § (2) bek.].

[15] A zálogjoggal rendelkező hitelezőre egyértelműen kiterjed a felszámolási eljárás hatálya, tehát a zálogjoggal biztosított követelést is csak a felszámolási eljárás keretében lehet érvényesíteni (Csődtörvény 4/A. §). E törvényi szabály külön hangsúlyozza, hogy ez vonatkozik az óvadékra is, ugyanakkor a rendhagyó zálogjogról nem tesz említést, annak ellenére, illetve azt követően sem, hogy mint említettük, a rendhagyó zálogjog megjelent a Ptk.-ban is. Úgy gondoljuk, hogy a rendhagyó zálogjog különleges sajátosságai indokolnák azt, hogy külön szabályok vonatkozzanak rá. Ennek hiánya jogértelmezési bizonytalanságot teremt, mert különféle felfogásban lehet közelíteni ahhoz a kérdéshez, hogy a felszámolási eljárás kiterjed-e a rendhagyó zálogjoggal biztosított követelésre. Formális megközelítésben egyszerűen azt mondhatjuk, hogy ez esetben is zálogjogról van szó, tehát a felszámolási eljárás hatálya alá tartozik. Ugyanakkor, ha abból indulunk ki, hogy ez a biztosíték csak nevében zálogjog, de valójában a zálogjog leglényegesebb sajátosságai nem jellemzőek rá (a zálogtárgy a jog fennállása alatt nincs a zálogkötelezett tulajdonában, a zálogtárgyon ténylegesen nem áll fenn a zálogjogosult zálogjoga, sőt az átruházást követően a zálogtárgyat nem is terheli zálogjog, tehát nem is létezik olyan dolog, amit zálogtárgynak lehetne nevezni), tehát tartalmilag nem beszélhetünk zálogjogról, akkor már egyáltalán nem egyértelmű a jogi helyzet. Amint látni fogjuk, a zálogjoggal biztosított követelés érvényesítésére irányadó szabályok nem is igazán alkalmazhatóak rendhagyó zálogjog esetén, ami szintén kérdésessé teszi azt, hogy erre az esetre irányadóak a felszámolási eljárás szóban forgó szabályai.

3. A csődvagyon és a biztosítéki jog tárgya

3.1. A csődvagyon fogalma általában

[16] A fentiekben azt vizsgáltuk, hogy a hitelező követelése a felszámolási eljárás hatálya alá tartozik-e. Az alábbiakban egy ezzel szorosan összefüggő kérdést elemzünk: a hitelező követelését biztosító vagyontárgy a csődvagyon részét képezi-e.

[17] Egy vagyontárgynak kettős kritériumnak kell megfelelnie ahhoz, hogy az adós felszámolása során figyelembe veendő vagyonának részét képezze: az adott vagyontárgy az adós tulajdonában kell legyen, és ezenfelül a számviteli szabályok alapján is az adós eszközének kell minősülnie, azaz befektetett eszköz vagy forgóeszköz legyen [Csődtörvény 3. § (1) bek. e) pont és 4. § (1)–(2) bek.]. Ahogy azt a tanulmányunk I. részében részletesen bemutattuk, a számviteli előírások szerint két feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy egy vagyontárgy a tulajdonos vagyonának részét képezze (saját eszköznek minősüljön): a vagyontárgy a vállalkozó rendelkezésére és használatára legyen bocsátva, és rendeltetésszerű használata a vállalkozó működését, tevékenységének folytatását szolgálja [Számv. tv. 23. § (1) bek., 24. § (1) bek. és 28. § (1) bek.]. A számviteli szabályozás tehát nem a formális jogi tulajdonjogot tekinti relevánsnak a vagyon besorolása során; az eszköznek minősítés szempontjából a dolog gazdasági tulajdona a meghatározó.

[18] A csődjogi szabályozás viszont ennél tovább megy. A 4. § (2) bekezdés szerint ugyanis ahhoz, hogy a vagyontárgy a Csődtörvény szerint a gazdálkodó szervezet vagyontárgyának minősüljön, az is szükséges, hogy az a gazdálkodó szervezet tulajdonában legyen. Egy vagyontárgy tehát akkor minősül a csődvagyon részének, ha annak mind a jogi, mind pedig a gazdasági tulajdona az adóst illeti meg.

[19] A számviteli és a csődjogi szabályozás arra mutat rá, hogy a vagyoni helyzet alakulása szempontjából nem elegendő a formális tulajdonjogi helyzet vizsgálata, mert annak eredményét felülírhatja az a kötelmi jogi környezet, így például az átruházó és a kedvezményezett fél közötti jogviszony, amely egy adott tulajdonjogot körülvesz. Alapesetben e kettős feltétel jellemzően teljesül, azaz, aki jogi értelemben tulajdonosa egy dolognak, azt a gazdasági tulajdon is megilleti. Az itt tárgyalt rendhagyó biztosítéki formák esetén viszont nem ez a helyzet.

3.2. A biztosítéki átruházás a csődjogban

[20] Ahogy azt a tanulmányunk I. részében részletesen bemutattuk, a fiduciárius biztosítékok esetén a jogi és a gazdasági tulajdon szétválása a jellemző. Az ügylet immanens részét képező kötelmi korlátozásokra tekintettel, a fent kifejtettek szerint, a fiduciárius biztosítéki ügyletekben a biztosítékul szolgáló vagyontárgy nem válik a tulajdonjogot megszerző biztosítéki jogosult vagyonának részévé, annak gazdasági tulajdona az átruházást követően is a biztosíték nyújtóját illeti meg.

[21] Ugyancsak bemutattuk azt, hogy rendhagyó biztosítéki tulajdonátruházásesetén a biztosítéki jogosult korlátlan tulajdonjogot szerez a biztosítékul szolgáló dolog felett, azt szabadon használhatja vagy elidegenítheti, erre nézve nem érvényesül még szerződéses korlát sem. A biztosítékul szolgáló dolog jogi és gazdasági tulajdona tehát teljes egészében a biztosítéki jogosultat illeti meg, ugyanakkor a biztosítékot nyújtó fél vagyonába egy követelés kerül. A biztosítéki tulajdonátruházás rendhagyó esetében tehát nem következik be a jogi és a gazdasági tulajdon szétválása, viszont változik a csődvagyon szempontjából figyelembe veendő vagyontárgy.

[22] Az előzőekben tehát arra az eredményre jutottunk, hogy egy vagyontárgy akkor képezi a csődvagyon részét, ha annak jogi és gazdasági tulajdona egyaránt az adóst illeti meg, ugyanakkor – az átruházás korlátozott, biztosítéki jellege miatt – a klasszikus biztosítéki célú tulajdonátruházás tárgyát képező dolog jogi és gazdasági tulajdona megoszlik: míg a jogi tulajdon a biztosított felet, a gazdasági tulajdon továbbra is a biztosíték nyújtóját illeti meg. Ez azt jelenti, hogy a Csődtörvénynek a csődvagyon fogalmát meghatározó szabályai alapján nem adható egyértelmű válasz arra a kérdésre, hogy a biztosítékul átruházott vagyontárgy az adós felszámolási vagyonának részét képezi-e, az adós felszámolási eljárása kiterjed-e e vagyontárgyra, azt be lehet-e vonni a hitelezői követelések kielégítésébe. A Csődtörvény 2017. évi módosításának, amely kifejezetten a fiduciárius biztosítékok csődjogi kezelésének szabályozására irányult, fontos feladata lett volna egyértelművé tenni, hogy az ilyen biztosítékok tárgyát képező vagyontárgyak a csődvagyon részét képezik-e. Ez a csődvagyon jelenlegi fogalma alapján nem oldható meg, ezért annak módosítására, kiegészítésére lett volna szükség.  

[23] A megfelelő szabályozás előkérdése a jogalkotói szándék tisztázása kellett volna legyen.Arra a kérdésre kellett volna választ adni, hogy továbbra is cél-e az az ideális helyzet, amelyben a fizetésképtelenségi eljárások az adós teljes vagyonára és az adóssal szembeni összes követelésre kiterjednek, vagy pedig a fiduciárius biztosítékokat (az ezek tárgyát képező vagyontárgyakat és az ezek által biztosított követeléseket) kiengedik ezen eljárások hatálya alól. Ennek megfelelően kellett volna dönteni arról, hogy a jogi és a gazdasági tulajdon szétválása esetén a jogi vagy a gazdasági tulajdont tekintik döntőnek, és eszerint rendelkezni arról, hogy a biztosítéki átruházással érintett vagyontárgy kikerül a csődvagyonból, vagy pedig, az átruházás ellenére, a csődvagyon részét képezi. A Csődtörvénynek a csődvagyon fogalmát meghatározó rendelkezései azonban a módosítás során nem változtak, így a fiduciárius biztosítékokkal fedezett követelésekkel kapcsolatos alapkérdésre, hogy a biztosíték tárgya a csődvagyon részét képezi-e, nincs egyértelmű válasz. Ráadásul, a jogalkotói szándék sem egyértelmű, hiszen, mint fentebb láttuk, a két, logikáját tekintve azonos fiduciárius átruházó ügylet közül az egyiket bevonja a felszámolási eljárásba, a másikat nem, és nem tartalmaz rendelkezést a szintén fiduciárius biztosítékkal operáló faktoring és pénzügyi lízing kezelésére sem.

3.3. A faktoring és a pénzügyi lízing

[24] A tanulmányunk I. részében bemutattuk, hogy a jogirodalomban ellentétes álláspontok olvashatóak azzal kapcsolatban, hogy a faktoring és a pénzügyi lízing hogyan viselkednek az adós fizetésképtelensége esetén. Csőke Andrea és Juhász László álláspontja – valamint egyúttal az uralkodó bírói gyakorlat – szerint abból, hogy a pénzügyi lízinget a Ptk. kifejezetten szabályozta anélkül, hogy ezekre az ügyletekre speciális fizetésképtelenségi szabály született volna, az következik, hogy fizetésképtelenség esetén a lízingtárgy nem tartozik az adós felszámolási vagyonába. A jelen írás szerzői arra mutattak rá, hogy ez az álláspont figyelmen kívül hagyja azt, hogy a Ptk. a szabályozással éppen azt juttatta kifejezésre, hogy ezek a finanszírozási ügyletek fiduciárius biztosítéki elemet foglalnak magukban, tárgyuk biztosítékul szolgál, ami azt indokolná, hogy e vagyontárgyak is a felszámolási vagyon részét képezzék.

[25] A fentiekből következően, álláspontunk szerint az lenne a kívánatos, ha az azonos jellegű fiduciárius biztosítékok azonos módon érvényesülnének a fizetésképtelenségi eljárásokban. Mindaz, amit a biztosítéki átruházás (tulajdonátruházás és engedményezés) kapcsán a fentiekben kifejtettünk, áll a pénzügyi lízing és a faktoring ügyletre is. A pénzügyi lízing tárgya a finanszírozási gyakorlatban és a polgári jogi szabályozásban egyaránt hitelbiztosítéki szerepet tölt be. Ennek megfelelően, hiába képezi a lízingbeadó jogi tulajdonát, a lízing tárgya feletti gazdasági tulajdon nem a lízingbeadót, hanem a lízingbevevőt illeti meg; ez a magyarázata annak is, hogy a számviteli nyilvántartás szempontjából a pénzügyi lízing tárgya a lízingbevevő saját eszközének minősül [Számv. tv. 23. § (3) bek.]. Ezért véleményünk szerint a hatályos szabályozás alapján sem helyes az a gyakorlat, amely a pénzügyi lízing tárgyát nem veszi figyelembe az adós (lízingbevevő) csődvagyonának részeként.

[26] A bírói gyakorlat hibája abból fakad, hogy figyelmen kívül hagyja az operatív és a pénzügyi lízing közötti lényegi különbséget. A kialakult gyakorlat megfelelő lehet az operatív lízing esetében, ahol kétségtelen, hogy a lízingelt dolog jogi és gazdasági tulajdona egyaránt a lízingbeadót illeti meg. A pénzügyi lízingre azonban ez nem áll, ott a lízingelt dolog tulajdona biztosítéki szerepet tölt be, aminek következtében a jogi és a gazdasági tulajdon megoszlik a lízingbeadó és a lízingbevevő között. A bírói gyakorlat a csődvagyon törvényi fogalmában meghatározott kettős követelményből csupán a formális jogi tulajdont érvényesíti, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a gazdasági tulajdon a lízingbevevőt (adóst) illeti meg. A Csődtörvény – a fiduciárius biztosítékok csődjogi szabályozásának megteremtésére irányuló – 2017. évi módosításának egyértelműen rendeznie kellett volna ezt a kérdést. Az eddigi bírói gyakorlatot figyelembe véve, az egyértelműség érdekében, ennek megfelelő formája az lett volna, ha a pénzügyi lízing és a faktoring ügyleteket nevesítve is szerepeltetik. Még ennek hiányában is kielégítő megoldás lett volna a biztosítéki átruházó ügyletek egyértelmű szabályozása; a gyakorlat számára onnan már csak egy lépés lett volna a pénzügyi lízing és a faktoring besorolása ezen ügyletek közé. Ma azonban, amint ezt fentebb tárgyaltuk, eltérő szabályozás érvényesül a biztosítéki tulajdonátruházásra és az engedményezésre; ha a gyakorlat ehhez igazodna, az a pénzügyi lízing és a faktoring eltérő csődjogi kezelését eredményezné, ami megítélésünk szerint indokolatlan különbségtétel lenne.

3.4. A rendhagyó zálogjog

[27] A rendhagyó zálogjog alapvető sajátossága, hogy tárgya a zálogjog alapításakor átkerül a zálogjogosult tulajdonába, a zálogjogosult azzal szabadon rendelkezhet, aminek eredményeként az a zálogjogviszonyon kívül álló – és a felszámolási eljárásban részt nem vevő – személy tulajdonába kerül. Tekintettel arra, hogy a tulajdonátruházás jogcíme rendhagyó zálogjog, célja biztosíték nyújtása, a zálogkötelezett nem mond le végleg a zálogba adott dologról; a biztosított követelés teljesítése, illetve egyéb módon való megszűnése esetén az visszajár számára. A biztosítékul adott dolog helyettesíthető jellege miatt viszont nem ragaszkodik magához az átadott egyedhez, hanem megelégszik azzal megegyező fajtájú és mennyiségű dologgal. A rendhagyó zálogjog megalapítását követően tehát az adós vagyonát nem a zálogba adott dolog, hanem azzal egyenértékű fajlagos követelés alkotja. A zálogjog eredeti tárgya nyilvánvalóan nem lehet a csődvagyon része, hiszen az adóst a felett már sem jogi, sem gazdasági tulajdon nem illeti meg. A zálogkötelezettet a hitelezővel mint zálogjogosulttal szemben megillető követelés viszont olyan vagyontárgy, amely megfelel a csődvagyonnal szembeni követelményeknek, ezért azt a csődvagyon részeként figyelembe kell venni. Azt a körülményt, hogy ez egy feltételes követelés, az eljárási szabályok keretében kell figyelembe venni, de nem érinti a követelésnek csődvagyonként való minősítését.

4. Az elsőbbségi kielégítési jog

4.1. A biztosítéki engedményezés a felszámolási eljárásban

[28] Az elmúlt években többször változott annak megítélése, hogy a követelés engedményezésével biztosítékot nyújtó fél fizetésképtelensége esetén mi a sorsa a biztosítéki céllal engedményezett követeléseknek. E kérdés megítélését ráadásul nehezítette az is, hogy a biztosítéki célú engedményezések tárgyát gyakran jövőbeni követelések képezték. Ezért a biztosítéki célú átruházás sajátos problémáival keveredett a jövőbeni követelések engedményezhetőségével kapcsolatos bizonytalanság. Kezdetben a bírói gyakorlat úgy tekintette, hogy az ilyen ügylet hatásaként az engedményezett követelés nem képezi a felszámolási vagyon részét, mígnem 1996-ban a Legfelsőbb Bíróság úgy foglalt állást, hogy az engedményezési szerződés megkötésének időpontjában még létre sem jött követelés érvényesen nem engedményezhető, ezért a követelés, ilyen szerződés ellenére, továbbra is az adós felszámolási eljárás körébe tartozó vagyonának a része (BH1996. 380.). A Legfelsőbb Bíróság néhány év elteltével úgy módosította az álláspontját, hogy a felszámolási eljárásban a biztosíték célú engedményezésosztozik a többi biztosíték jogi sorsában, így ha a hitelező az engedményezett követelést a felszámolás kezdő időpontjáig nem szedte be a kötelezettől, azzal már nem rendelkezhet, a követelés a felszámolás körébe tartozó vagyon része lesz (BH2001. 489.). Jogi szabályozás híján ellentmondásos helyzet keletkezett. Egyfelől, az ítéletből úgy tűnt, hogy a Kúria a Csődtörvény 57. § (1) bekezdés b) pontjába tartozónak tekinti a biztosítéki céllal átruházott követelést. Másfelől azonban „[a] Cstv.-t (…) nem igazították az EBH-ban kifejtett elvekhez, és a követelés biztosítéki célú engedményezésével a hitelező nem vált biztosított követeléssel rendelkező hitelezővé.” [Csőke Andrea: Nagykommentár a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvényhez. (4/A. §-hoz) Jogtár, Wolters Kluwer.] A Ptk. éppen a gyakorlatban érzékelhető jogértelmezési bizonytalanság megszüntetése érdekében kifejezetten rendelkezik arról, hogy a keletkezés mely stádiumában lévő követelések engedményezhetőek [Ptk. 6:194. § (1) bek.]. Ugyancsak érintette a jövőbeli követelésekkel való rendelkezési jog kérdését a Kúria 4/2016. számú gazdasági elvi határozata, amely azt vizsgálta, hogy jövőbeli követeléseken mikor jön létre a zálogjog. (Lásd ehhez Gárdos István – Tomori Erika: A Kúria elvi határozata a jövőbeni követeléseken alapított zálogjog felszámolási eljárásban való érvényesüléséről. Polgári Jog, 2017/4.) Végül, a Csődtörvény 2017. évi módosításának egyik rendelkezése is e kérdés rendezésére irányult [Csődtörvény 49/D. § (2a) bek.].

[29] Amint erről már szó volt, a Csődtörvény 2017. évi módosítása kifejezetten egyes fiduciárius biztosítékok, közöttük a biztosítéki engedményezés kezelésének szabályozására irányult. A jog és követelés biztosítéki célú átruházására (engedményezésére) vonatkozó főszabály a zálogjogra vonatkozó szabálynak a fiduciárius ügyletekre való kiterjesztésén alapul [Csődtörvény 4/B. § és 38. § (5a) bek.]. Ennek a szabályozásnak kettős jelentése van. A felszámolási eljárásra vonatkozó szabályok a biztosítéki célú engedményezést nem ismerik el teljes hatályú átruházásnak, ugyanakkor az engedményes követelését biztosított követelésnek tekintik. Ebből következően, az a hitelező, akinek a követelését engedményezett jog vagy követelés biztosítja, a felszámolási eljárás megindítását követően a biztosítéki átruházásból fakadó jogait nem gyakorolhatja, követelését csak úgy érvényesítheti, ha bejelentkezik a felszámolási eljárásba, a biztosítékul szolgáló vagyontárgyat a felszámoló értékesíti vagy érvényesíti, és a befolyó bevételből, bizonyos költségek levonását követően, részben vagy egészben kielégíti a biztosított hitelezőt. Lényegében azonos helyzetbe kerül a zálogjogosult hitelezővel, azaz a tulajdonjoga nem kap elismerést, de nem is szorul a biztosított követeléssel rendelkező hitelezők mögé.

[30] Ez a szabályozás a biztosítéki engedményezés tekintetében mindenesetre egyértelművé teszi, hogy a fiduciárius biztosítékkal rendelkező hitelező kielégítést csak a felszámolási eljárás keretében szerezhet, követelését az egységes felszámolási eljárás keretei között kell kezelni, mégpedig úgy, hogy biztosított követelésnek minősül. A biztosítéki engedményezés zálogjog módjára való kezelésének feltétele azonban, hogy a biztosítéki engedményezés bejegyzésre kerüljön a hitelbiztosítéki nyilvántartásba. E bejegyzési kötelezettség, illetve maga a bejegyzés jogi természetét, a teljesítés, illetve az elmulasztás jogkövetkezményeit illetően a törvényjavaslat miniszteri indokolása útmutatásul szolgál: „Ha a fiduciárius hitelbiztosíték kikötését bejegyezték a hitelbiztosítéki nyilvántartásba […], az ilyen biztosítékkal rendelkező hitelező a zálogjogosultakra irányadó szabályok szerint kap kielégítést a felszámolási eljárásban”. E magyarázatból egyértelműen kirajzolódik az a jogalkotói cél, hogy bejegyzés hiányában a felszámolási eljárásban a biztosítéki engedményezés ne hatályosuljon: azaz az eljárás ebben az esetben is kiterjed az engedményezett jogra és követelésre, azaz a felszámolási eljárás megindulásával a hitelező elveszíti az engedményezésből fakadó jogait, ugyanakkor azonban a követelése nem minősül biztosított követelésnek [Csődtörvény 4/B. § és 38. § (5a) bek.].

[31] Ahogy azt a tanulmányunk I. részében kifejtettük, ez a szabályozás nem helyes, mivel a Csődtörvény 4/B. §-ában előírt nyilvántartási szabály következménye, hogy a Ptk. szerint érvényesen végbement jogváltozás bejegyzés hiányában a felszámolási eljárásban meg nem történtnek minősül. A polgári jogviszonyok és az ezeket alkotó magánjogi ügyletek alapvető anyagi jogi szabályozása a Ptk.-ra tartozik (Ptk. 1:1. §), a Csődtörvény (és az egyéb eljárási törvények) feladata a jogalanyokat megillető hitelezői jogok rendezett módon való érvényesítésének biztosítása. Nem szolgálja a jogrend átláthatóságát és a jogbiztonságot az, ha a Csődtörvény valamely jog érvényesülését olyan feltételhez köti, amelyet a jogalkotó az anyagi jogi szabályok megalkotása során nem tartott indokoltnak.

4.2. Biztosítéki tulajdonátruházás a felszámolási eljárásban

[32] Amint fentebb említettük, a Csődtörvény fiduciárius hitelbiztosítékokra irányuló új szabályai – a Ptk.-ban megnevezett három fiduciárius hitelbiztosíték (Ptk. 6:99. §) közül egyedül – a biztosítéki célú tulajdonátruházásra vonatkozóan nem tartalmaznak rendelkezést. Kérdéses ezért, hogy a felszámolási eljárás megindításának mi a következménye a hitelező biztosítéki tulajdonátruházásból fakadó jogaira, azaz a tulajdonátruházás útján biztosított követelés milyen módon érvényesíthető a felszámolási eljárás megindulását követően.

[33] Bodzási fent hivatkozott álláspontjából az következik, hogy a biztosítéknyújtási céllal átruházott dolog nem része a csődvagyonnak. Az adós ellen indított felszámolási eljárás tehát nem érinti a biztosított fél tulajdonjogát, a tulajdonátruházás által biztosított követelésre nem terjed ki a felszámolási eljárás hatálya, tehát az ilyen hitelező, a tulajdonjogával élve, a felszámolási eljáráson kívül elégítheti ki a követelését. Ezt az értelmezést támasztja alá az is, hogy a törvény a biztosítéki célú átruházó ügyletek közül csak az engedményezést szabályozza, a tulajdonátruházást nem [Csődtörvény 4/B. §, 12. § (3) bek. ac) pont és 38. § (5a) bek.]. Ezen értelmezés ellen szólnak azonban a következő szempontok: a felszámolási eljárás célja, hogy az adóssal szembeni valamennyi hitelezői követelés egységes eljárásban nyerjen kielégítést [Csődtörvény 1. § (3) bek.]; a felszámolási eljárás kiterjedjen az adós minden vagyonára [Csődtörvény 4. § (1) bek.]; a csődvagyon törvényi fogalma alapján a biztosítéki tulajdonátruházással és engedményezéssel érintett vagyontárgyakat egységesen kellene kezelni [Csődtörvény 4. § (2) bek.]; és megtöri a törvény logikáját az, hogy a biztosítéki átruházás tárgya – attól függően, hogy az dolog, követelés vagy jog – kikerül az adós vagyonából, és nem lesz a felszámolási eljárás tárgya, vagy pedig az átruházás ellenére az adós vagyonában marad, és a felszámolási eljárás hatálya alá tartozik. Az új szabályozás ellentmond az itt jelzett szempontoknak, azonban ez nem elég ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk, vagy az egyértelmű normaszövegtől eltérően értelmezzük a törvény rendelkezését. Az más kérdés, hogy ezek fényében e rendelkezések aggályosak a jogbiztonság vagy a felszámolási eljárás tisztességes vitele szempontjából.

[34] Mindemellett arra is fel kell figyelni, hogy az, hogy a törvény a biztosítéki tulajdonátruházás tárgyát nem tekinti a csődvagyon részének, és a tulajdonátruházással biztosított hitelezői követelések kielégítését a felszámolási eljáráson kívül képzeli el, csupán onnan tudható, hogy a törvény hallgat, kerüli e kérdések szabályozását. Ennek viszont az is a következménye, hogy a törvény nem szabályozza, hogy – felszámolási eljárás alatt, de azon kívül – milyen módon történik e követelések érvényesítése és az adóssal való elszámolás.Amint erre alább kitérünk, a szabályozás hiánya kifejezetten következetlenségnek látszik annak fényében, hogy a lízing esetében – amely szintén olyan ügylet, amelynek lényeges eleme a biztosítéki célú tulajdonátruházás – a törvény e kérdéseket szabályozza [Csődtörvény 47. § (1a) bek.].

[35] A biztosítéki tulajdonátruházás csődjogi szabályozása során abból kellene kiindulni, hogy a hitelező jogi tulajdonába kerülő vagyontárgy biztosítékul szolgál. Ennek megfelelően, azt a csődvagyon részeként kellene kezelni, azaz a felszámolási eljárás során az adós egyéb vagyontárgyaival együtt értékesíteni, és a bevételt a hitelezők, elsősorban a biztosított hitelező kielégítésére fordítani. A fentiekben leírt rendhagyó biztosítéki átruházások esetén ettől eltérő megoldást kellene alkalmazni: az adós tartozását elszámolni a hitelező visszaadási kötelezettségével szemben, és ténylegesen csak a fennmaradó egyenleget érvényesíteni biztosíték nélküli hitelkövetelésként, illetve a hitelezővel szembeni meghatározott fajtájú és mennyiségű vagyontárgyra (esetleg azok ellenértékére) vonatkozó követelésként.

4.3. A faktoring és a lízing

[36] A Ptk. szabályozása alapján egyértelmű, hogy mind a faktor, mind pedig a lízingbeadó finanszírozási szolgáltatást nyújt az adós részére, és mind a megvásárolt követelések, mind pedig a pénzügyi lízing tárgyául szolgáló vagyontárgyak a jogi tulajdonnal rendelkező finanszírozó számára biztosítékul szolgálnak, ugyanakkor az adós gazdálkodásának a részét képezik. Ennek megfelelően a faktorált követelést és a lízing tárgyait a csődvagyon részeként kellene kezelni, és az előzőekben a biztosítéki tulajdonátruházás kapcsán leírt eljárásban használni a követelések kielégítésére.

[37] A Csődtörvény tartalmaz egy kifejezetten a lízingügyletek kezelésére vonatkozó rendelkezést,amely még a Ptk.-t megelőzően került a törvénybe, azonban változatlan maradt azt követően is, hogy a Ptk.-ban megszületett ezen ügyletek anyagi jogi szabályozása. E rendelkezés szerint abban az esetben, ha a felszámoló a lízingszerződést felmondja, a lízing tárgyául szolgáló dolgot vissza kell adni a lízingbeadónak, egyúttal azonban törlésre kerül a lízingbevevő tartozásának az a része, amely megegyezik a lízingtárgy piaci értékével [Csődtörvény 47. § (1a) bek.]. E szabályozásnak számos hibája van, így például arról nem rendelkezik, hogy értékesítés nélkül miképpen kerül sor a lízingtárgy piaci értékének megállapítására. Az alapvető hiba azonban az, hogy nincs összhangban a pénzügyi lízingre vonatkozó polgári jogi szabályozással, nincs tekintettel az operatív és a pénzügyi lízing eltérő gazdasági tartalmára és jogi természetére, valamint figyelmen kívül hagyja a pénzügyi lízing finanszírozási jellegét és ebből következően a zálogtárgy biztosítéki funkcióját. A törvény e szabálya minden különbségtétel nélkül, egységesen lízingszerződésről szól, és – bár e fogalom tartalmát nem határozza meg – úgy tűnik, hogy a lízingszerződés kifejezést a különfajta lízingügyleteket azok lényegi eltéréseire tekintet nélkül magában foglaló gyűjtőfogalomként használja. Eszerint a lízing két alapvetően eltérő formáját, az operatív és a pénzügyi lízinget a felszámolási eljárásban egységesen kezeli, ez a kezelés ráadásul a gazdaságilag kisebb jelentőségű operatív lízing tartalmához igazodik. Ennek megfelelően, a lízing tárgyát jogi és gazdasági értelemben egyaránt a lízingbeadó tulajdonának, és így nem a csődvagyon részének tekinti. Még ez a logika sem érvényesül azonban következetesen a szabályozásban, hiszen úgy rendelkezik, hogy a lízingtárgy értéke „beszámításra kerül”. Tekintsünk el most annak firtatásától, hogy – szembenálló követelések hiányában – egyáltalán hogy merülhet fel a beszámítás intézményének alkalmazása. Még így is marad az a kérdés, hogy ha a lízingtárgy a lízingbeadó tulajdonát képezi, akkor miért kell annak értékével elszámolni, és milyen alapon tarthat igényt arra a lízingbevevő. A szabályozás további következetlensége, hogy a Csődtörvény fiduciárius biztosítékokkal kapcsolatos 2017. évi módosítása elmulasztotta kiterjeszteni a lízing esetére előírt elszámolást általában a biztosítéki tulajdonátruházási ügyletekre. A Csődtörvény mindkét esetben a biztosíték tárgyát a csődvagyonon kívül állónak tekinti, amiből az következik, hogy a biztosítéki tulajdonátruházás eseteiben a biztosítékul szolgáló vagyontárgyat ki kell adni annak formális tulajdonosa, azaz a biztosítéki jogosult számára. Ez a kiadás – a lízingre vonatkozó szabályozás logikája alapján – együtt kellene járjon egy olyan elszámolással, amelynek alapján a biztosított követelés összege csökken a biztosíték értékével.

[38] Elfogadható az a kiindulópont, hogy a lízingbeadó nem tarthat egyszerre igényt a lízingtárgyra és a lízingdíjra, azonban ennek megoldása nem a törvényben írt, a jogalapját tekintve tisztázatlan elszámolás. Ehelyett a lízingügylet tartalmából kell kiindulni. Az operatív lízing valójában bérlet, a lízingtárgy tulajdona valóban a lízingbeadót illeti, ő viseli a tulajdonnal kapcsolatos kockázatokat, és a szerződés megszüntetését követően a hátralévő futamidőre nem illeti meg lízingdíj (a szerződéstől függően esetleg megilletheti költségtérítés vagy kártalanítás a lízing idő előtti megszüntetése miatt, de ez más kérdés). Pénzügyi lízing esetén ezzel szemben a lízingbeadót csak a lízingtárgy jogi tulajdona illeti meg, és ez a jogi tulajdon a lízingbeadó által nyújtott finanszírozás biztosítékául szolgál. A pénzügyi lízing tárgyának ezért – a biztosítéki tulajdonátruházás egyéb eseteivel egyezően – a csődvagyon részét kellene képeznie, és ennek megfelelően kellene kezelni, azzal, hogy a lízingbeadót a biztosított hitelezőnek kell tekinteni, és (szintén alapvetően a szerződés vonatkozó rendelkezésének megfelelően) követelésének kamattartalmát a futamidő csökkenésével arányosan csökkenteni kellene.

4.4. A rendhagyó zálogjog a felszámolási eljárásban

[39] A Csődtörvény külön szabályokat állapít meg azoknak a követeléseknek a kielégítésére, amelyeket zálogjog biztosít. A szabályozás azonban, ahogy arra fent hivatkoztunk, nem különbözteti meg a zálogjogon belül azokat az eseteket, amelyekben a biztosíték nyújtására rendhagyó zálogjogként kerül sor. Zálogjoggal biztosított követelés kielégítésére – az óvadékra vonatkozó kivétellel, amivel alább foglalkozunk – csak a felszámolási eljárás keretén belül kerülhet sor [Csődtörvény 4/A. §]. Az eljárás a következő: a felszámoló értékesíti a zálogtárgyat, és annak ellenértékét, meghatározott költségek és költségjellegű tételek levonását követően, a biztosított követelés kielégítésére fordítja, nagyrészt közvetlenül az értékesítést követően, egyébként pedig az eljárás lezárásakor [Csődtörvény 49/D. § (1) bek. és 57. § (1) bek. b)pont]. Ez a szabályozás azonban alkalmatlan a rendhagyó zálogjog megfelelő kezelésére.

[40] E szabályozás figyelmen kívül hagyja a rendhagyó zálogjog legfőbb sajátosságát,ami lehetetlenné teszi azt, hogy az általa biztosított követelés kielégítésére a zálogjog klasszikus formáival azonos módon kerüljön sor. Amint ezt a csődvagyon tárgyalása során kifejtettük, rendhagyó zálogjog esetén szigorúan véve nincs zálogtárgy, a zálogul adott dolog kikerül a zálogkötelezett tulajdonából, és az adós vagyonát az eredeti zálogtárgy helyett csupán egy, a zálogtárggyal azonos fajtájú és mennyiségű dologra vonatkozó követelés képezi. Ebből következően, két követelés áll egymással szemben: a biztosított követelés és az ennek biztosítására alapított zálogjogból fakadó, a zálogjog tárgyával egyenértékű dologra irányuló követelés. A rendhagyó zálogjog e sajátosságából jelentős következmények fakadnak. Egyrészt az adós erre vonatkozó követelését önmagában sem értékesíteni, sem érvényesíteni nem lehet, az gyakorlatilag nem forgalomképes. Másrészt viszont a felszámolónak nincs – és a jogviszony természetéből adódóan nem is lehet – módja arra sem, hogy a hitelező visszaadási kötelezettségét előrehozza, vagy függetlenítse a biztosított követelés teljesítésétől, és így hozzájusson a zálogtárgyhoz. E két követelés szorosan kötődik egymáshoz, ezért ezek kielégítése csak egymásra tekintettel lehetséges. Rendhagyó zálogjog esetén tehát nem kerülhet sor a zálogtárgy értékesítésére, és ebből következően a követelésnek az értékesítés bevételéből való kielégítésére sem.

[41] A fentiek alapján egyértelmű, hogy a rendhagyó zálogjogra, illetve az ilyen zálogjoggal biztosított követelés felszámolási eljárás keretében való érvényesítésére a zálogjogra vonatkozó általános szabályoktól eltérő szabályozás volna indokolt. Ez a szabályozás a rendhagyó zálogjog eredményeként létrejövő vagyoni helyzet és ezen belül a zálogtárgy helyzetének sajátosságaiból kell kiindulnia. A részletek mellőzésével, ebből az következik, hogy a rendhagyó zálogjoggal biztosított követelés érvényesítésének – az e biztosítéki forma természetével összhangban lévő – adekvát módja a biztosított követelés és a biztosítékul kapott dolog visszaadására irányuló adósi követelés egymással szembeni elszámolása, azaz – a két követelés egyneművé tételét követő – kvázi beszámítása lenne.

4.5. Az óvadék érvényesítése felszámolási eljárásban

[42] Az óvadék önmagában is bizonyos mértékig rendhagyó biztosítéknak minősül, tekintettel az óvadék megkülönböztető sajátosságát alkotó közvetlen kielégítési jogra. Ezenfelül azért is indokolt az óvadékkal külön is foglalkozni, mert az az esetek jelentős részében rendhagyó zálogjogként jön létre. Ennek oka kettős: egyrészt a rendhagyó zálogjog tárgya helyettesíthető dolog lehet, és az óvadék tárgyát alkotó pénz és egyéb, a pénzhez hasonló tulajdonságokkal bíró eszköz jellemzően szintén helyettesíthető dolog, másrészt pedig a gazdasági célszerűség azt kívánja, hogy ezek az eszközök az óvadék időtartama alatt is hasznosítva legyenek, amihez viszont szükséges a rendelkezési jog gyakorlása felettük.

[43] A Csődtörvény a zálogjoggal biztosított követelések kielégítésére vonatkozó szabályok körében kivételes szabályokat állapít meg az óvadékra. A kivétel abban áll, hogy meghatározott körben, három hónapon belül, gyakorolható az óvadékból fakadó közvetlen kielégítési jog. Ezen túl azonban a hitelező a követelésének kielégítésére csak „zálogjogosultként tarthat igényt” [Csődtörvény 4/A. § és 38. § (5) bek.]. Ez közelebbről azt jelenti, hogy a felszámoló értékesíti a zálogtárgyat, és annak ellenértékét, meghatározott költségek és költségjellegű tételek levonását követően, a biztosított követelés kielégítésére fordítja [Csődtörvény 49/D. § (1) bek. és 57. § (1) bek. b) pont]. Ez a szabályozás azonban alkalmatlan az óvadék megfelelő kezelésére.

[44] A Csődtörvény 38. § (5) bekezdésében foglalt szabály alapján úgy tűnhet, hogy a közvetlen kielégítési jog lényege abban áll, hogy az óvadéki jogosult (végrehajtó vagy felszámoló közreműködése nélkül) maga érvényesítheti a biztosított követelést a biztosíték felhasználásával. Ezzel szemben, az óvadék megkülönböztető sajátosságát alkotó közvetlen kielégítési jog lényege az, hogy az óvadékból fakadó kielégítési jog gyakorlása nem a zálogtárgy értékesítése útján, hanem az értékesítés mellőzésével, közvetlenül a zálogjog tárgya terhére történik.Az óvadék lényegét az adja, hogy tárgyaként olyan vagyontárgyak (pénz és bizonyos értékpapírok) szolgálnak, amelyek értéke azok értékesítése nélkül is, nyilvános forrásból pontosan megállapítható, amelyek a piacon könnyen pénzzé tehetők, és amelyeket a gazdasági élet szereplői általában készségesen elfogadnak pénz helyett. Függetlenül tehát attól, hogy a követelést maga a hitelező vagy pedig a felszámoló elégíti ki, az óvadék tárgyainak értékesítésére nincs szükség, és ezért nem az értékesítésből származó bevételt, hanem közvetlenül magát az óvadék tárgyát kell a hitelező kielégítésére fordítani [Ptk. 5:138. § (1) bek.]. Ebből a szempontból nem lehet jelentőséget tulajdonítani mesterségesen megállapított határidőnek. Bármikor kerül sor a követelés érvényesítésére, annak – e biztosíték sajátos természetével összhangban álló – módja az itt leírt és a Ptk.-ban pontosan szabályozott közvetlen kielégítés kell, hogy legyen. Felesleges költséget okoz, és semmi haszonnal nem jár olyan dolog értékesítését előírni, amelynek értéke e nélkül is egyértelműen megállapítható, és amely egyébként nincs sem a felszámoló, sem az adós birtokában. Ha a cél a bizonytalan helyzet huzamosabb fennállásának elkerülése, az megoldható azzal, ha a törvény a felszámoló számára biztosítja azt a jogot, hogy az elszámolást elvégezze, és ily módon a követelést egyoldalúan rendezze.

[45] A szabályozás emellett figyelmen kívül hagyja azt is, hogy óvadék esetében gyakori a rendhagyó zálogjog alkalmazása. (Az óvadék alapítására vonatkozó szabályok 2016. évi módosítása alapján jelentősen szűkült ennek köre, de reméljük, hogy csak átmeneti helyzetről van szó.) Az eljárásnak különböznie kell aszerint, hogy az óvadék megalapítására klasszikus kézizálog módjára, pusztán birtokátruházással, vagy rendhagyó zálogjogként, azaz a zálogtárgy tulajdonjogának átruházása útján került sor. Az előbbi esetben a közvetlen kielégítés azt jelenti, hogy a hitelező a követelésének megfelelő mértékben tulajdonba veszi a birtokában lévő zálogtárgyat; rendhagyó zálogjog esetén viszont kvázi beszámításra kerül sor, amelynek eredményeként fennálló követelése mértékéig megszűnik a hitelezőnek az a kötelezettsége, hogy a kapott óvadéknak megfelelő dolgot szolgáltasson a zálogkötelezett számára [Ptk. 5:138. § (1) bek.]. A közvetlen kielégítési jog a Ptk. itt hivatkozott szabályában megjelenő differenciált szabályozásának megfelelően tükröződnie kellene a felszámolási eljárás szabályaiban is. Óvadék esetén tehát felszámolási eljárásban is a Ptk.-ban egyértelműen meghatározott eljárást kellene követni, azzal, hogy ha az óvadék megalapítására rendhagyó zálogjog módjára került sor, a rendhagyó zálogjog előzőekben tárgyalt speciális szabályainak kellene érvényesülniük.

5. A pénzügyi biztosítékokkal kapcsolatos uniós követelmények

[46] Az európai és a nemzetközi pénzpiacon betöltött fontos szerepe miatt az Európai Unióban már évek óta harmonizálási kötelezettség vonatkozik azokra a biztosítéki formákra, amelyekben biztosítékul pénz, értékpapír (az okirati és a dematerializált értékpapír egyaránt) és egyéb pénzügyi eszköz szolgál, valamint bizonyos hitelkövetelések [a pénzügyi biztosítékokról szóló 2002/47/EK irányelv (a továbbiakban: Irányelv) 1. cikk (4) bek. a) pont és 2. cikk (1) bek. e) pont]. Az Irányelv kétfajta biztosítékról rendelkezik: amelyik alapján a pénzügyi biztosíték tulajdonjoga átszáll a biztosíték elfogadójára, és amelyik alapján a pénzügyi biztosíték tulajdonjogában nem következik be változás, azon a biztosíték nyújtója biztosítéki jogot alapít a biztosíték elfogadója javára [Irányelv 2. cikk (1) a)–c) pont]. A magyar jogban az óvadék – mint korlátolt dologi jog – az a jogintézmény, amely megfelel az irányelvben szabályozott pénzügyi biztosítékok azon csoportjának, amelynél a pénzügyi biztosíték tulajdonjoga a biztosíték nyújtójánál marad. Ugyanakkor a rendhagyó zálogjogként alapított óvadék – a korlátolt dologi jog köréből kilépve – megvalósítja a biztosíték tulajdonjogának átruházását is. A zálogjog monopóliumának a Ptk. 2016. évi módosításával való felszámolását követően az óvadék mellett a pénzügyi eszközök biztosítéki átruházása is az Irányelv hatálya alá tartozó pénzügyi biztosítéki megállapodásnak minősül.Ezért az óvadékra és a biztosítéki átruházásra vonatkozó jogi szabályozásnak összhangban kell lennie az Irányelvben megfogalmazott előírásokkal. Ezek az előírások a pénzügyi biztosítékok alapítására, használatára és érvényesítésére vonatozóan fogalmaznak meg követelményeket.

[47] Az első ilyen szabály, hogy a tagállamok a pénzügyi biztosítékról szóló megállapodást vagy annak alapján a pénzügyi biztosíték létrehozását, érvényességét, érvényesíthetőségét vagy bizonyítékként történő elfogadhatóságát nem tehetik függővé alaki követelmény teljesítésétől; ilyen követelményt csak szűk körben és a jogbiztonság által megkívánt mértékben lehet támasztani [Irányelv 3. cikk (1) bek.]. Ebből a szempontból több aggály is felmerül a hatályos szabályozással kapcsolatban. Először is aggályos, hogy az óvadék létesítésének a számlavezető bankkal vagy egyéb szolgáltatóval való megállapodáshoz kötése megfelel-e ennek az előírásnak [Ptk. 5:95. § (3) bek. a) pont]. Kétségek merülnek fel továbbá azzal az új előírással kapcsolatban is, amely szerint a biztosítéki engedményezést a felszámolási eljárásban akkor fogadják el hitelbiztosítékként, ha az bejegyzésre kerül a hitelbiztosítéki nyilvántartásba [Csődtörvény 4/B. § és 38. § (5a) bek.]. Az Irányelv hatálya alá tartozó biztosítékok lehetséges tárgyai egyebek mellett az értékpapírra vonatkozó jogok, a jogok formájában megjelenő pénzügyi eszközök, valamint a hitelkövetelések [Irányelv 2. cikk e) és o) pont]. Ezek a vagyontárgyak, immateriális jellegükből következően tulajdonátruházás tárgyai nem, csak engedményezés tárgyai lehetnek, és az ilyen ügyletekre vonatkozik az említett bejegyzési követelmény. A hazai szabályozással kapcsolatban azonban nehéz a jogbiztonság igényeire hivatkozni, hiszen ennek ellentmond az, hogy az anyagi jogi szabályozás nem tartalmaz ilyen előírást. A bejegyzés nem általánosan érvényesülő követelmény e biztosítéki forma létrejöttéhez és hatályosulásához, sőt annak akár peres, akár peren kívüli eljárásban való érvényesítésének sem feltétele. Kifejezetten csődjogi szabályról van szó, amely kizárólag a fizetésképtelenségi eljárásokban érvényesül. Ez viszont azt a további előírást is sérti, amely megköveteli azt, hogy a pénzügyi biztosíték érvényesítésére fizetésképtelenségi eljárásban is annak saját szabályai szerint kerülhessen sor [Irányelv 4. cikk (4) bek.]. Ráadásul, a Csődtörvény biztosítéki engedményezésre vonatkozó szabályai nem is ismerik el a követelés átruházását, és nem teszik lehetővé a biztosítéknak a szerződésben előírt módon való érvényesítését, hanem csupán azt biztosítják, hogy annak érvényesítésére zálogjog módjára kerül sor. Ez a megoldás alkalmas lehet általában a fiduciárius biztosítékok kezelésére, de nincs tekintettel a pénzügyi biztosítékok sajátosságaira, és nem felel meg annak a követelménynek sem, hogy a pénzügyi biztosíték érvényesítésére akkor is saját szabályai szerint kerülhessen sor, ha az adós ellen fizetésképtelenségi eljárás indul.

[48] Az Irányelv az eddig említetteken túl megköveteli azt is, hogy jogunk biztosítsa azt, hogy a pénzügyi biztosítékok körében a felek megállapodhassanak abban, hogy a biztosítékot kapó fél rendelkezési jogot gyakorolhat a biztosítékul szolgáló pénzügyi eszköz felett [Irányelv 5. cikk (1) bek.]. Az értékpapíron alapított óvadékra vonatkozó hazai szabályozásnak ezért biztosítania kell azt, hogy az óvadéki jogosultat megillethesse az óvadékba adott értékpapír feletti rendelkezési jog. Ezt a jogot az óvadékot is magában foglaló zálogjogi szabályozás nem biztosítja a jogosult számára; főszabályként a kézizálogjog jogosultját ezzel éppen ellentétes kötelezettség terheli (Ptk. 5:106. § és 6:360–361. §). Egyedül a rendhagyó zálogjog (óvadék) esetén illeti meg a biztosítéki jogosultat a zálogtárggyal való rendelkezés joga [Ptk. 5:106. § (2) bek. és 6:367. §]. Amint azonban a fentiekben láttuk, a Ptk. 2016. évi módosítását követően óvadék dematerializált értékpapíron való alapítása esetén nem alkalmazható a kézizálogjog, így a rendhagyó zálogjog sem. A dematerializált értékpapíron alapított óvadékra vonatkozó, a Ptk. 2016. évi módosításával bevezetett új szabályozás ennek következtében, a rendhagyó zálogjog alkalmazásának kizárásával, nem engedi azt, hogy az óvadéki jogosult használja, illetve átruházza a biztosítékul adott dematerializált értékpapírokat. Ezzel a szabályozás a pénzügyi biztosítéki irányelv rendelkezési jogra vonatkozó követelményének sem felel meg.

[49] Tehát a pénzügyi biztosítékokra vonatkozó hazai szabályozásban a használati jog alkalmazásának a rendhagyó zálogjog kizárásával való lehetetlenné tétele, a fizetésképtelenségi eljárásokban való érvényesítésük bejegyzéshez kötése és korlátozása is ellentétes a pénzügyi biztosítéki irányelv követelményeivel.

6. Összegzés

[50] A fiduciárius hitelbiztosítéki ügyletek, közöttük a biztosítéki célú átruházások összetett ügyletek, amelyek a dologi jog és a kötelmi jog kettős szabályozása alatt állnak. Az ügylet azáltal válik alkalmassá biztosítéki funkció betöltésére, hogy abban megvalósul az átruházott tulajdonjog kötelmi jogi korlátozása. A felek között biztosítéki jogviszony jön létre, amelynek tartalmát a hitelezői követelés érvényesítésének és az adósi váromány biztosításának kettős követelményrendszere határozza meg. E jogviszony közelebbi tartalmát, beleértve a biztosított követelés érvényesítésének a feltételeit, a felek határozhatják meg, a szerződési szabadság keretei között. A fizetésképtelenségi szabályozásnak erre az összetett jellegre kellene világosan átgondolt választ adnia, egyértelművé téve, hogy a jogalkotó milyen szerepet szán a fiduciárius biztosítékoknak.

[51] A rendszerváltást követően folyamatosan változott a fiduciárius biztosítékok fizetésképtelenségi eljárásokban való megítélése. A Csődtörvény 2017-es módosítása ezért komoly hiányosságot pótolhatott volna. Úgy tűnik azonban, hogy a módosítás elmulasztotta megválaszolni az alapvető kérdéseket. A fiduciárius hitelbiztosítékok csődjogi szabályozása során az alapvető kérdés, amelyre választ kellett volna adni, hogy az ilyen biztosítékokkal fedezett követelések érvényesítésére az univerzális végrehajtás keretében vagy esetleg azon kívül kerül sor. Úgy tűnik, hogy a szabályozás eredményeként kettős rendszer jött létre: a követelések és jogok biztosítéki célú átruházása és a vételi jog alapítása a Csődtörvény hatálya alá tartozik, így az ilyen követelések érvényesítésére a Csődtörvény szabályai szerint kerülhet sor, míg a tulajdonátruházás, a faktoring és a pénzügyi lízing a Csődtörvényen kívül rekedt. Végül pedig a jogalkotó elmulasztotta, hogy a rendhagyó zálogjogra annak sajátosságainak megfelelő szabályokat alakítson ki.

[52] Egy megfelelő csődjogi szabályozásnak alapvető előkérdése lenne az, hogy a jogalkotó milyen helyet szán a fiduciárius biztosítékoknak és azon belül az itt vizsgált átruházó ügyleteknek a dologi biztosítékok körén belül. A Ptk. eredeti szabályozása a zálogjog számára biztosított monopóliumon alapult. A Ptk. 2006. évi módosítása megszüntette ezt a monopóliumot, azonban pozitív szabályozást nem adott a fiduciárius hitelbiztosítékok körében. Így különösen nem rendelkezett e biztosítékokkal kapcsolatban bejegyzési kötelezettségről (annak ellenére, hogy a Ptk. a nevesítetten szabályozott fiduciárius biztosítéki elemet tartalmazó ügyletek, a faktoring és a pénzügyi lízing kapcsán ezt előírta); nem határozta meg az e biztosítékokból fakadó jogosultságok tartalmát, az általuk biztosított elsőbbségi kielégítési jog természetét; és nem írt elő elszámolási kötelezettséget sem. Ezek döntően anyagi jogi kérdések, amelyek szabályozásának a Ptk.-ban van a helye. Az e biztosítékok jogi természetét és tartalmát meghatározó anyagi jogi szabályozás hiányában nem lehet jó csődjogi szabályozást alkotni. A csődjogi szabályozásnak, az anyagi jogi szabályokra építve, a speciálisan csődjogi kérdésekre kell választ adniuk. Nem meglepő ezért, hogy a Csődtörvény 2017. évi módosítása alapján a fiduciárius biztosítékok felszámolási eljárásban való érvényesülésével kapcsolatos alapvető kérdésekre nem adható egyértelmű válasz, a kirajzolódó válaszok pedig nem egyeztethetőek össze a tisztességes eljárás és a jogbiztonság követelményeivel.