Befektetési szolgáltatásra irányuló szerződés csak írásban? – Egy régi probléma újraéledése

A Fővárosi Ítélőtábla a Bírósági Döntések Tárában nemrég megjelent egyik döntésében (BDT2022. 116.) az eddigi stabil jogértelmezési és jogalkalmazási gyakorlattal szemben foglalt állást a befektetési szolgáltatásra irányuló szerződések alaki érvényességéről. Az ítélet alapján az értékpapírokra vonatkozó digitális, online és telefonon adott megbízások érvényessége kérdőjeleződött meg.

A tőkepiac és az értékpapírkereskedelem a gazdaságnak a digitalizáció és a papírmentes megoldások szempontjából egyik élen járó területe. A koronavírus világjárvány idején szerzett tapasztalatok is azt mutatják, hogy léteznek az ügyleti biztonságot, a szerződési feltételek visszakereshetőségét és a felügyeleti ellenőrzést is lehetővé tevő olyan megoldások, amelyek nem igénylik a hagyományos, papír formátumú szerződéskötést. Emiatt okozott különös meglepetést a Fővárosi Ítélőtábla másodfokú ítélete, ami mintha visszanyúlt volna az 1990-es évek útkereső bírósági gyakorlatához a befektetési szolgáltatási szerződések írásba foglalási kötelezettsége kapcsán. Az alábbiakban bemutatjuk, hogy a Kúria által megerősített bírósági joggyakorlat, valamint a felügyeleti hatóság jogértelmező állásfoglalása a Fővárosi Ítélőtábla szóban forgó ítéletében foglaltaktól eltérő álláspontot foglalt el a kérdésben.

A befektetési vállalkozásokról és az árutőzsdei szolgáltatókról, valamint az általuk végezhető tevékenységek szabályairól 2007. évi CXXXVIII. törvény (Bszt.) 52. § (1) bekezdése úgy szól, hogy a befektetési vállalkozás az ügyféllel kötött szerződését az üzletszabályzatában foglaltak szerint – egy szűk kivételtől eltekintve – írásba foglalja. A Fővárosi Ítélőtábla jelen döntésében kimondta, hogy a jogszabály céljából, a Bszt. 52-53. §-aihoz fűzött indokolásból aggálytalanul megállapítható, hogy a jogalkotó szándéka alaki érvényességi követelmény előírására irányult. Az Ítélőtábla ezzel kétségbe vonta a befektetési szolgáltatók gyakorlatának érvényességét, akik az írásba foglalás követelményét nem érvényességi, hanem a – telefonon, faxon, e-mailben vagy tartós adathordozón történő – szerződéskötést követő adminisztratív kötelezettségként értelmezték.

A döntés a jogszabály céljának vizsgálata körében figyelmen kívül hagyta a Bszt. egyéb, a MiFID II irányelv (az Európai Parlament és a Tanács 2014/65/EU irányelve (2014. május 15.) a pénzügyi eszközök piacairól, valamint a 2002/92/EK irányelv és a 2011/61/EU irányelv módosításáról) és végrehajtási rendelete (a Bizottság (EU) 2017/565 felhatalmazáson alapuló rendelete a 2014/65/EU európai parlamenti és tanácsi irányelvnek a befektetési vállalkozások szervezeti követelményei és működési feltételei, valamint az irányelv alkalmazásában meghatározott kifejezések tekintetében történő kiegészítéséről) miatt módosított rendelkezéseit [pl. Bszt. 55. § (6)-(8) bekezdések]. Mind a Bszt., mind pedig az említett EU-s jogforrások elismerik az ügyfél lehetőségét arra, hogy telefonon, tartós adathordozón, faxon vagy e-mailben adjon megbízást a befektetési szolgáltató számára; emiatt pedig a befektetési szolgáltatót különböző dokumentációs és nyilvántartási kötelezettségek terhelik. Emellett a 22/2008. (II. 7.) Korm. rendelet (1) bekezdése is a gyakorlatban kialakított értelmezést támasztja alá, azáltal, hogy kimondja, az üzletszabályzatban rendelkezni kell a telefonon, telefaxon vagy egyéb elektronikus úton kapott megbízások részletes szabályairól, ha a befektetési vállalkozás az ügyféltől ily módon is elfogad megbízásokat.

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy mind a pénzügyi piacok korábbi felügyeleti hatósága, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF), mind pedig a Kúria megnyilvánult már a Bszt. 52. § (1) bekezdésének értelmezéséről. A korábbi felügyeleti intézmény a nyelvtani értelmezést követve megállapította, hogy a Bszt. írásba foglalást előíró „ügyféllel kötött szerződését” szóhasználatából az tűnik ki, hogy a jogalkotó az írásba foglalás kötelezettségét nem érvényességi kellékként, hanem csupán egyfajta utólagos kontroll biztosításának a lehetőségeként írta elő, a szóbeli szerződéskötést pedig a Bszt. nem tiltja. A PSZÁF értelmezését erősítette meg a Kúria, amikor egy precedensképes határozatában [Gfv.30099/2020/7. [40] pont.] – éppen az Irodánk által képviselt álláspontot osztva – úgy foglalt állást, hogy a szerződés a telefonos ajánlat telefonon történő elfogadásával létrejön, a telefonon megkötött szerződés utólagos írásba foglalási kötelezettsége nem érvényességi kellék, a visszaigazolás pedig csak a már létrejött szerződés tartalmát tanúsítja.

Bár a bíróságoknak a korlátozott precedensrendszerből következően nem a Fővárosi Ítélőtábla, hanem a Kúria határozatában kifejtett jogértelmezést kell követniük, a Fővárosi Ítélőtábla döntésének Bírósági Döntések Tárában való közzététele okozhat némi turbulenciát az ítélkezési gyakorlatban.

A bírói jogértelmezésnek, s így az értelmezési bizonytalanságnak az engedett teret, hogy a jogalkotó – a Bszt. jogharmonizációs célú módosításakor – a Bszt. 52. § (1) bekezdését érintetlenül hagyta. A kérdést megnyugtatóan leginkább úgy lehetne rendezni, ha a jogalkotó – a pénzügyi és kiegészítő pénzügyi szolgáltatásra irányuló szerződések szabályozásához [Hpt. 279. § (1)-(2) bekezdések] hasonlóan – a Bszt.-ben is egyértelműen kimondaná, hogy az írásba foglalási kötelezettség elmulasztása nem vonja maga után a szerződés érvénytelenségét, biztosítva ezzel az uniós jog elsőbbségének érvényesülését.