Az értékpapírra irányadó jog

Szerző: Gárdos István

Gazdaság és Jog, 2018/6.

Előzmények

A nemzetközi magánjogról szóló, 2018. január 1-jén hatályba lépett 2017. évi XXVIII. tv. (Nmjtv.) egyik újdonsága, hogy a korábbinál részletesebben szabályozza az értékpapírra irányadó jogot. Az értékpapír összetett jogi konstrukció. Az értékpapír tartalmát minden esetben egy jog alkotja, az a jog, amelyet az értékpapír megtestesít (Ptk. 6:565. §). Ez a jog és az azt megtestesítő okirat vagy más módon „létrehozott, rögzített, nyilvántartott” adatösszesség [Ptk. 6:565. § (1) bek.] különleges kapcsolatban áll egymással, amely kapcsolat az értékpapír jogi fogalmának a lényegi eleme. Az értékpapír sajátos jogintézménye a benne foglalt jog forgalomképességét szolgálja, ennek megfelelően az értékpapír kvázi-dologként [Ptk. 5:14. § (2) bek.] az üzleti forgalom tárgyát képezi. Az értékpapír összetett jogi jellegéből következően, a törvény három kérdéskört szabályoz: az értékpapír sajátos jogi jellegére, az annak tartalmát alkotó jogra, és az azon fennálló dologi jogokra irányadó jogot. Ennek megfelelően, az alábbiakban a következő kérdésekre keressük a választ:

  • Mely állam joga irányadó az értékpapírra mint sajátos jogintézményre?
  • Mely állam joga irányadó az értékpapírban foglalt jogra?
  • Mely állam joga irányadó az értékpapíron fennálló dologi jogra?

Előzetes kérdések

A fentiekben megjelölt három kérdés közül az első azokra a szabályokra kérdez rá, amelyek az értékpapír sajátos jellegét alkotják. Az értékpapír ugyanis különleges vagyontárgy, amely nem írható le önmagában a fizikai sajátosságainak megjelölésével. Az értékpapír a kereskedelmi gyakorlatban, elsősorban a fizetési és hitelezési ügyletek segítésére született pénzügyi eszköz, amelynek létéhez és hatékony felhasználásához azonban szükséges a jogi elismerés. Az értékpapír tehát részben a jog szüleménye, az értékpapírra vonatkozó speciális szabályok állapítják meg az értékpapír sajátos jogi természetét. A magyar jogban ezeket a szabályokat elsődlegesen a Ptk. tartalmazza (Ptk. 6:565 – 6:578. §-ok). Nyilvánvaló ezért, hogy ezek a szabályok jelentősek az értékpapír sajátos természetével összefüggő kérdések szempontjából, amilyen például az értékpapír átruházhatóságára valamint az értékpapír és a benne foglalt jog kapcsolatára irányuló kérdés. Az általános kötelmi vagy dologi jogi kollíziós szabályok alapján nem válaszolhatóak meg egyértelműen, hogy külföldi elemet tartalmazó értékpapír-jogviszonyok esetén e kérdésekre melyik jog az irányadó. Ezért a nemzetközi magánjogi szabályozásnak erre a kérdésre nevesített módon választ kell adnia.

A vizsgált másik két kérdés kapcsán más a helyzet, mint a sajátos értékpapírjogi szabályok esetén. A különbség abból adódik, hogy a nemzetközi magánjogi szabályozás az értékpapírtól függetlenül is részletesen foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a külföldi elemet tartalmazó kötelmi és a dologi jogokra milyen szabályok irányadóak. Elvileg tehát e kérdéseket nem szükséges az értékpapír kapcsán külön szabályozni, egyszerűen alkalmazni kell az általános szabályokat. Külön szabályozásra csak abban az esetben van szükség, ha az a körülmény, hogy az adott jog értékpapírba van foglalva, vagy a tárgya értékpapír, megváltoztatja az irányadó jogot. A jogalkotóval szemben tehát az az elvárás, hogy gondosan mérlegelje, hogy milyen esetben van szükség speciális kollíziós szabály megállapítására. Abban az esetben pedig, ha e vizsgálatnak az az eredménye, hogy speciális szabályra van szükség, a következő feladat annak egyértelművé tétele, hogy e speciális szabály miként viszonyul az adott kötelmi vagy dologi jogra irányadó általános szabályhoz: kiegészíti vagy felülírja azt. A szabályok tartalmi vizsgálata fogja megmutatni, hogy a jogalkotó a kodifikáció során eleget tett-e e kettős feladatának, valamint a saját maga által kitűzött célnak, hogy a szabályozás eredményeként koherens és átlátható rendszer jöjjön létre (Nmjtv. miniszteri indokolás általános rész).

Ha a szabályozás szerkezetére tekintünk, nem egyértelmű, hogy a jogalkotónak sikerült átlátható és koherens szabályozást alkotnia, egyértelműen tisztáznia a speciális értékpapírjogi szabályoknak az általános kötelmi és dologi jogi szabályokhoz való viszonyát.

Az értékpapírra vonatkozó speciális szabályok elsődlegesen a törvény VII. Fejezetében, azaz a kötelmi jogokra vonatkozó kollíziós szabályok körében helyezkednek el (Nmjtv. 57-58. §-ok). Ez, a szabályozás tárgyát képező első kérdés, azaz az irányadó értékpapírjogi szabályok meghatározása esetén elvileg helyénvaló megoldás, hiszen maga a Ptk. is a Hatodik Könyvben, azaz a kötelmi jogok körében foglalkozik az értékpapírral. Az Nmjtv. VII. Fejezete három Címet tartalmaz. Ezek közül kettő, a „26. Szerződéses kötelmi viszonyok” és a „28. Szerződésen kívüli kötelmi jogviszonyok” lefedni látszik a kötelmi jogok teljes körét, hiszen egy kötelmi viszony vagy szerződéses, vagy szerződésen kívüli viszony lehet, logikailag más eset nem képzelhető el. Ráadásul, ezt az értelmezést erősíti az, a „Szerződésen kívüli kötelmi jogviszonyok” cím alatt szereplő első rendelkezéshez kapcsolódó megfogalmazás is, amely szerint „A törvény alapvetően módosítja a korábbi szabályozást, és a jogellenes károkozáson túlmenően a Róma II rendelet hatálya alá nem tartozó valamennyi szerződésen kívüli kötelmi jogviszonyra meghatározza az alkalmazandó jogot.” (Indokolás az Nmjtv. 59. §-hoz). Ehhez képest, a Fejezet tartalmaz egy harmadik Címet: „27. Az értékpapír”, amely eszerint a szerződéses és a nem-szerződéses jogviszonyok körén egyaránt kívül esik. Az értelmezést az sem segíti, hogy az Nmjtv. itt írt szerkezeti megoldása nincs összhangban a Ptk.-val. A Ptk. alapján egyértelmű, hogy szerződésen kívüli kötelmi jogviszonynak a VI. Könyv Negyedik, Ötödik és Hatodik Részében szabályozott jogviszonyok minősülnek, azaz az V. Részben szabályozott értékpapír-jogviszony szerződésen kívüli kötelmi jogviszony. Önmagában is ellentmond az átláthatóság és koherencia követelményének az, hogy az Nmjtv. olyan kategorizálást alkalmaz, amely nem követi sem a logika követelményeit, sem pedig az anyagi magánjogi szabályozásban alkalmazott besorolást és minősítést. Nem csupán formai problémáról van azonban szó, mert alapvető kérdések múlnak azon, hogy az értékpapír-jogviszony szerződéses, szerződésen kívüli, vagy esetleg mindkettőn kívül álló jogviszonynak minősül-e. Ezek közül talán a legjelentősebb a jogválasztás lehetőségének kérdése. Szerződéses jogviszonyok esetén előzetes és utólagos jogválasztásra egyaránt lehetőség van (Nmjtv. 50. §), szerződésen kívüli jogviszonyokban csak az utólagos jogválasztás megengedett (Nmjtv. 63. §), az értékpapír-cím alatt szereplő szabályok a jogválasztás kérdéséről hallgatnak. A magánjogi szabályozás sajátos szerkezetéből kiindulva, valószínűleg az a helyes értelmezés, amely szerint az értékpapír jogi sajátosságait meghatározó jog szempontjából a feleket nem illeti meg a jogválasztás szabadsága.

A szabályozás szerkezeti megoldásával kapcsolatos következő kérdés abból adódik, hogy az értékpapírba foglalt dologi jogra [Nmjtv. 57. § (2) és (3) bek.] valamint az értékpapíron fennálló dologi jogra [Nmjtv. 58. § (3) bek.] irányadó szabályok megállapítására is a törvény VII. Fejezetében, a kötelmi jogokra irányadó szabályok körében kerül sor. A kodifikáció során e szabályozási kérdés kapcsán nyilván két szempontot kellett mérlegelni. Egyfelől segíti a jogalkalmazást, ha az egy témakörbe tartozó – esetünkben az értékpapírral kapcsolatos – kérdések egy helyen vannak szabályozva. Ugyanakkor, ha egy törvény szerkezete meghatározott logika alapján épül fel – mint az alapvetően jogágak szerint tagozódó Nmjtv. –, akkor az átlátható szabályozást inkább szolgálja az, ha a dologi jogi kérdések a dologi jogok körében, a kötelmi jogiak pedig a kötelmi jogi fejezetben vannak szabályozva. Ezúttal sem pusztán szépészeti vagy elméleti megfontolásokról van szó, mert, mint látni fogjuk, egyáltalán nem egyértelmű az értékpapírhoz kapcsolódó speciális dologi jogi szabályoknak az általános dologi szabályokhoz való viszonya. Különösen szembeötlő és zavaró ez a kodifikációs hiba, ha figyelembe vesszük azt is, hogy az értékpapír-fejezetben található szabályok mellett a dologi jogokkal foglalkozó V. Fejezet is tartalmaz értékpapíron fennálló dologi jogra vonatkozó különös szabályt [Nmjtv. 44. § (4) bek.].

Végül, annak vizsgálatakor, hogy az értékpapírra vonatkozó nemzetközi magánjogi szabályozás egységes és áttekinthető-e, nem hagyható figyelmen kívül, hogy az Nmjtv.-n kívül kollíziós szabályokat tartalmaz az értékpapírjogi szabályozás prototípusának tekintett váltójogi szabályozás is [a váltójogi szabályokról szóló 2017. évi CLXXXV. tv (Vtv.) 80 – 87. §]. E szabályokat annak fényében kell értékelni, hogy a hazai váltójogi szabályozás döntő részében az 1930. évi genfi váltójogi egyezmény által megállapított egységes nemzetközi szabályok hazai jogba való átültetését jelenti. A váltójogi anyagi szabályok túlnyomó többsége terén tehát, az egyezményben részes államok körében, kollízió előfordulása eleve kizárt. A Vtv. kollíziós szabályai ezért konkrétan meghatározott, az egyezmény által nem szabályozott, az egyes nemzeti jogok hatáskörébe tartozó kérdések rendezésére irányulnak.

Az értékpapírra irányadó jog

Fentebb már volt róla szó, hogy az értékpapír jelentős mértékben a jog terméke, jogi konstrukció. Az irányadó jog határozza meg, hogy mi minősül értékpapírnak, hogyan lehet értékpapírt létrehozni, miként alakul az értékpapír és a benne foglalt jog viszonya, miként lehet értékpapírt átruházni, és hogy milyen jogok illetik meg az értékpapír megszerzőjét. Ezért jelentősége van annak is, hogy egy adott értékpapírra mely állam joga az irányadó. E kérdést a törvény látszólag egyszerűen és egyértelműen válaszolja meg: az értékpapírra magára irányadó jog megegyezik az értékpapírban foglalt jogra irányadó joggal [Nmjtv. 57. § (1) bek.]. Elsőként tehát ezt a kérdést kell vizsgálni, és ha sikerült megállapítani azt a jogot, amely irányadó az adott értékpapírban foglalt jogra, akkor ezzel egyúttal arra a kérdésre is megkaptuk a választ, hogy az értékpapír mint különleges vagyontárgy jogi jellegére mely állam szabályai az irányadóak. Az előző pontban írtak alapján úgy tűnik, hogy kógens szabályról van szó, azaz az értékpapír kibocsátója nem választhatja meg az értékpapírra irányadó jogot. Pontosabban szólva, nem választhat az értékpapírra más jogot, mint „amely az értékpapír-kötelem alapját jelentő jogra alkalmazandó” (indokolás az Nmjtv. 57. §-ához). Ha tehát például Magyarországon kötvény-kibocsátásra kerül sor, és a kötvénybe foglalt fizetési kötelezettségre az angol jog az irányadó, akkor magára a kötvényre mint értékpapírra, annak „értékpapírként történő elfogadhatóságára” is szükségszerűen az angol jogot kell alkalmazni (indokolás az Nmjtv. 57. §-ához).

Érdemes ezt a szabályt összevetni a váltójogi kollíziós szabályozással. A genfi egyezmény által elfogadott egységes váltótörvény meghatározza a váltó lényeges jogi sajátosságait alkotó szabályokat. Ezek közül kiemelendő az ún. átruházó hatás (Vtv. 14. §), az alaki legitimáció (Vtv. 16. §) és a kifogáskorlátozás (Vtv. 17. §) szabályai, amelyek jelentőségét mutatja, hogy azok az értékpapírokra vonatkozó általános hazai szabályozásnak is részévé váltak (Ptk. 6:566 – 6:567. §-ok). Amint fentebb említettük, a váltójogi szabályok, közöttük a váltó jogi jellegét meghatározó, itt említett alapvető szabályok, nemzetközi jellegüknél fogva, széles körben eleve kizárják a kollíziót. E kérdésekkel kapcsolatban tehát a Vtv. kollíziós szabályt nem tartalmaz. Vannak azonban olyan releváns kérdések, amelyekről az egységes nemzetközi váltójogi szabályok nem rendelkeznek. A váltó jogi természete szempontjából jelentős kérdések körében ilyen például a váltó és az abban foglalt követelés kapcsolatát érintő az a kérdés, hogy a váltó birtokosa a váltóval együtt megszerzi-e a váltó kibocsátásának alapjául szolgáló követelést is. Tartalmi szabályozás hiányában e kérdés rendezése az egyes nemzeti jogok szabályozási körébe tartozik, ezért e kérdés kapcsán felmerülhet a különböző jogok ütközése. Ennek elkerülésére szolgál az a kollíziós szabály, amely szerint a váltóbirtokosnak a kibocsátás alapjául szolgáló követeléssel kapcsolatos jogaira annak az országnak a joga az irányadó, ahol a váltót kiállították (Vtv. 84. §). Nem vitatható, hogy a Vtv. itt tárgyalt rendelkezése a váltó jogi, értékpapírjogi lényegére vonatkozik, azaz, a váltóra vonatkozóan egy olyan kérdést szabályoz, amely tárgyát tekintve egyébként az Nmjtv. 57. § (1) bekezdésének fent ismertetett szabálya alá tartozna. Azaz, az irányadó jog arra a kérdésre, hogy az értékpapír megszerzője megszerzi-e az értékpapír kibocsátásának alapjául szolgáló követelést, eltérő lehet aszerint, hogy az adott értékpapír váltó vagy egyéb fajta értékpapír. Az első esetben az irányadó jog a kiállítás helyének a joga, az utóbbi esetben viszont az a jog, amelyik magára a követelésre is irányadó.

Az értékpapír jogi természete szempontjából irányadó jog meghatározásához tehát a Vtv. és az Nmjtv. eltérő kapcsolóelvet alkalmaz. A Vtv. alapján az irányadó jogot a kiállítás helye, az Nmjtv. alapján pedig az értékpapírba foglalt jog határozza meg. A Vtv. kapcsolóelve szerint tehát egy Magyarországon kibocsátott értékpapír jogi jellegét, annak konkrét fajtájától és tartalmától függetlenül, a magyar jog alapján kell meghatározni. Az Nmjtv. alapján viszont annak megítélése, hogy egy kötvény valóban kötvény-e, kötvényként értékpapír-e, és hogy az értékpapírként való minősítésből milyen jogi sajátosságok fakadnak, esetenként eltérő lehet aszerint, hogy a milyen jog irányadó a kötvénybe foglalt jogra. Vajon miért tér el az Nmjtv. értékpapírokra vonatkozó kollíziós szabálya a Vtv. által alkalmazott megoldástól, azaz a jogalkotó miért nem fogadta el általános szabályként, hogy az értékpapír jogi jellege szempontjából a kiállítási hely joga irányadó? Természetesen van annak előnye, ha az értékpapírba foglalt jogra irányadó szabály egyúttal irányadó magára az értékpapírra is, azonban mégis két különböző kérdésről van szó, amelyek tekintetében eltérő szempontok érvényesülhetnek, a kettő ilyen módon való összekapcsolásának célszerűsége ezért vitatható. Ennek illusztrálására érdemes felidézni azt, hogy a törvény – miközben az értékpapír jogi jellegére és alaki kellékeire (az indokolás megfogalmazásában: „az értékpapír fizikai megjelenésére, érvényességi kellékeire”) vonatkozó szabályok egyaránt irányadóak az okirati formában létrehozott és a dematerializált értékpapírokra – az értékpapír feletti rendelkezés dologi jogi hatásai tekintetében speciális szabályokat állapít meg a dematerializált értékpapírra [Nmjtv. 57. § (3) bek.]. Adott esetben tehát döntő kérdés, hogy milyen jog alapján kell eldönteni azt, hogy valami dematerializált értékpapírnak minősül-e. E kérdés súlyát növeli, hogy az egyes országokban eltérő módokon oldják meg azt, hogy az értékpapír-forgalomban mellőzni lehessen a fizikai értékpapír birtokának tényleges átruházását. Széles körben alkalmazott módszer például az immobilizáció, amely nem felel meg a magyar jogban szabályozott dematerializációnak. Kézenfekvő megoldás lenne, hogy e kérdés eldöntésére az értékpapír kibocsátási helyének joga legyen irányadó. A törvény szabályozása alapján azonban ezt a kérdést az fogja eldönteni, hogy a felek az értékpapírba foglalt jogra milyen jogot kötöttek ki, vagy ennek hiányában erre milyen jog az irányadó, amely jognak az értékpapír jogi jellegéhez ténylegesen semmilyen kapcsolata nincsen.

Az értékpapír jogi természetére vonatkozó kérdésekben irányadó jogként kézenfekvőbbnek és a jogi biztonság szempontjából is előnyösebbnek tűnik a kiállítási hely jogát tekinteni irányadónak. Még, ha ez nem lenne így, a koherens szabályozás akkor is azt követeli, hogy ha az adott témakörben az értékpapírok egy fajtájára – az értékpapírjogi szabályozás mintájául szolgáló váltójogi szabályok körében – évtizedek óta hatályban van egy nemzetközileg széles körben érvényesülő kollíziós szabály, akkor lehetőleg azzal összhangban lévő szabályt alkossunk az egyéb értékpapírokra is, attól csak különösen indokolt esetben térjünk el. Az adott esetben azonban nem látszik az a súlyos ok, amely indokolná az eltérő megoldás alkalmazását.

Az értékpapírban foglalt jogra irányadó jog

Amint a bevezetőben már említettük, az értékpapír fogalmilag valamely jogot testesít meg, az értékpapír tartalmát alapvetően ez a benne foglalt jog határozza meg. Az alapvető kategorizálás szerint az értékpapírok tipikusan kötelmi, tagsági vagy dologi jogokat testesítenek meg. Az Nmjtv. egyik fő szabályozási tárgyát éppen az ilyen jogokkal kapcsolatos kollíziós szabályok meghatározása alkotja [Nmjtv. 1. § a) pont valamint a II., V. és VII. Fejezet jelentős része]. Ennek ellenére, a törvény külön szabályozza azt is, hogy az értékpapírba foglalt jogra, külföldi elem jelenléte esetén, mely állam joga irányadó (Nmjtv. 58. §). Azaz ezekre a jogokra két kollíziós szabály vonatkozik, attól függően, hogy az adott jog értékpapírba van-e foglalva. E két szabály kötelmi és dologi jogok esetén eltérő, tagsági jogok esetén pedig tartalmilag egyező.

Míg jogválasztás hiányában a szerződéses kötelmi jogok esetén az irányadó jogot a legszorosabb kapcsolat elve alapján kell megállapítani (Nmjtv. 51. §), az értékpapírba foglalt kötelmi jogra az értékpapír kibocsátási helyének a joga az irányadó [Nmjtv. 58. § (1) bek.]. Annak, hogy egy kötelmi ügyletre különböző jog irányadó attól függően, hogy értékpapírba van-e foglalva, az a következménye, hogy ha például a felek között egy adott állam joga szerint kölcsönnyújtásra kerül sor, majd pedig erről egy másik államban értékpapírt állítanak ki, akkor az értékpapírba foglalt kötelemre e másik állam joga lesz az irányadó, mégpedig a kölcsönnyújtás helyétől, a törlesztésre előírt helytől, a teljesítési pénznemtől és az ügylet egyéb jellemzőitől függetlenül, pusztán a kibocsátás helyére tekintettel. Hasonló problémával találkozunk a dologi jog terén is. Az elsődleges dologi jogi kapcsolóelvvel [Nmjtv. 39. § (1) bek.] szemben az értékpapírba foglalt dologi jogra a törvény dolog fekvésének helye szerinti jog helyett a kibocsátás helyének jogát rendeli alkalmazni [Nmjtv. 58. § (3) bek.].

A jogalkotó állítása szerint a törvény a kapcsoló elveket „az értékpapírban foglalt jog típusa szerint az egyes jogok jellegéhez leginkább igazodó módon” határozza meg (indoklás az Nmjtv. 58. §-hoz). Megítélésünk szerint azonban ez a jogalkotói célkitűzés ténylegesen nem valósult meg a szabályozásban, hiszen sem a dologi, sem pedig a kötelmi jogok esetén nem áll, hogy az értékpapírba foglalt jog jellegéhez az értékpapír kibocsátási helyének joga igazodik leginkább.

Az Nmjtv. e kérdés kapcsán is olyan szabályozást alkotott, amely nincs összhangban a Vtv. megfelelő megoldásával. A váltóban foglalt fizetési kötelezettség terjedelmére és tartalmára a váltó fizetési helyének a joga az irányadó (Váltó tv. 82. § (1) bek., 85. §). A váltójogi kollíziós szabályról tehát tényleg elmondható, hogy a váltójogviszony tartalmához közel álló jogot jelöl ki irányadóként. Az Nmjtv. ezt a szabályt egy az egyben nyilván nem vehette át, hiszen szabályozása nem csupán egyetlen értékpapír-fajtára és nem csupán adós-hitelezői jogviszonyra kell, hogy érvényes legyen. Tekintettel arra, hogy az Nmjtv. fent idézett indoklásában megfogalmazott szempont – az adott jog jellegéhez leginkább igazodó kapcsoló elv alkalmazása – a kollíziós szabályokkal szemben amúgy is általánosan érvényesülő követelmény, az értékpapírok kapcsán egyáltalán nem lett volna szükség külön szabályokat megállapítani. Különösen nem indokolt az, hogy ugyanarra a jogra eltérő kollíziós szabály érvényesüljön attól függően, hogy az adott jog értékpapírba van-e foglalva. Ha egyáltalán szükség volt az értékpapírba foglalt jogra irányadó szabályokról külön rendelkezni, megfelelő lett volna az értékpapír tartalmát alkotó jogra egyébként vonatkozó általános szabály felhívása.

Az értékpapíron fennálló dologi jogra irányadó jog

Áttekintés

Amint fentebb említettük, az értékpapír gazdasági, forgalmi funkciójának megvalósulásához szükség volt a jog kreatív hozzájárulására. Ez a hozzájárulás a jog részéről alapvetően abban áll, hogy az értékpapírt – tényleges fizikai sajátosságaitól többé-kevésbé függetlenül – úgy tekinti, mint amely „megtestesíti” a benne foglalt jogot, dologi természetű vagyontárgy, és ezért tulajdonjog tárgya lehet [Ptk. 5:14. § (2) bek. és 6:565. § (1) bek.]. Kiemelkedő jelentősége van ezért annak a kérdésnek, hogy adott esetben milyen jog irányadó az értékpapíron fennálló tulajdonjogra, annak átruházására és megterhelésére. A törvény e kérdést elsődlegesen egy utaló szabály alkalmazásával rendezi: az értékpapíron fennálló dologi jogokra a dolgokra vonatkozó szabályok az irányadóak [Nmjtv. 57. § (2) bek.]. Ez a szabály emlékeztet a Ptk. ehhez hasonló utaló szabályára [Ptk. 5:14. § (2) bek.]. A két szabályt azonban elválasztja egymástól az utalás révén felhívott szabályok köre; mindkettő a maga szabályozási körében lévő dologi jogi szabályokra utal. A Ptk. az anyagi magánjog dologi jogi szabályait, az Nmjtv. pedig „e törvény” irányadó jogot meghatározó szabályait rendeli alkalmazni. Eszerint az értékpapíron fennálló dologi jogokra – mint bármely más dolog esetében – alapvetően az értékpapír fekvésének a helye szerinti jog az irányadó [Nmjtv. 39. § (1)], de értékpapír átruházása esetén választható a rendeltetési hely joga is [Nmjtv. 45. § (1) bek.].

Az eddig tárgyalt szabályok megfogalmazása szerint általában értékpapírról, értékpapíron fennálló dologi jogról rendelkeznek. Ezért úgy tűnhet, hogy az irányadó jog rendezésére irányuló szabályozás egységesen kezeli az értékpapírokat. Ez azonban nem felel meg a tényleges helyzetnek, mert egyrészt az értékpapíron alapított dologi biztosítékokra, másrészt pedig a dematerializált értékpapírra külön szabályok is vonatkoznak. A dologi jogi biztosítékokra – a biztosítékul szolgáló dolog illetve értékpapír fekvésének helye helyett –, ha a biztosíték nyilvántartásba vétellel jön létre, a biztosítéki nyilvántartás vezetési helyének a joga, egyébként pedig a biztosítéki adós személyes joga az irányadó [Nmjtv. 44. § (1)-(2) bek.]. Dematerializált értékpapír feletti rendelkezési jog gyakorlásának dologi jellegű következményeire általában a számlavezető felügyeletét ellátó állam joga irányadó [Nmjtv. 57. § (3) bek.]. Abban az esetben azonban, ha a rendelkezési jog gyakorlása dematerializált értékpapír biztosítékba adása, akkor e biztosítékra annak az államnak a joga alkalmazandó, amelyben „a biztosítékot tartalmazó nyilvántartást, illetve számlát vezetik, vagy amelyben a központi letéti rendszer működik.” [Nmjtv. 44. § (4) bek.].

A szabályozás tárgya és helye

Az értékpapírokon fennálló dologi jogra irányadó jogot meghatározó szabályozás áttekinthetőségét részben szerkezeti, részben pedig tartalmi jellegű okok rontják. A szerkezeti jellegű probléma az, hogy a vonatkozó szabályok a törvény két különböző helyén, a kötelmi jogi és a dologi jogi fejezetben találhatók. Ezen belül a kötelmi jogi szabályok körében található a dologi jogi szabályokra utaló fentebb említett rendelkezés [Nmjtv. 57. § (2) bek.], valamint egy dologi jogra vonatkozó tartalmi kollíziós szabály is: itt került sor a dematerializált értékpapír feletti rendelkezés dologi jogi hatásaira irányadó jog meghatározására [Nmjtv. 57. § (3) bek.]. A dematerializált értékpapíron fennálló dologi jogokra irányadó jognak ez a meghatározása azonban nem teljes körű. A dologi jogi szabályok körében – azaz a törvény egy másik fejezetében – is található e témakörbe tartozó rendelkezés, olyan, ami tartalma szerint az iménti szabály alóli kivételnek tekinthető [Nmjtv. 44. § (4) bek.].

A szabályozás tárgyát dologi jogok képezik, a törvény szóban forgó szabályai „az értékpapírral való rendelkezés dologi jogi joghatásaira” irányadó jogot határozzák meg [Nmjtv. 57. § (2) bek.]. Ehhez képest másodlagos, hogy a dologi jog a konkrét esetben értékpapíron áll fenn, keletkezik illetve változik. A dologi jogokra irányadó jogot a törvény – erre szánt külön fejezetben – részletesen szabályozza (Nmjtv. V. Fejezet). Ezért, úgy gondoljuk, hogy szerkezetileg tisztább megoldás lett volna, ha ezek az egyértelműen dologi jogra vonatkozó szabályok teljes körűen egy helyen, a törvény dologi jogokkal foglalkozó fejezetében kerültek volna kimondásra, hasonlóan ahhoz, ahogy Ptk.-ban az értékpapír dologi jogi jellegét kimondó szabály el van helyezve. Az egy helyen történő szabályozás önmagában is segítette volna, hogy az eredmény áttekinthető legyen.

Az előzőekben jelzett szerkezeti problémán túl a dematerializált értékpapírra vonatkozó külön szabályok megfogalmazása sem szolgálja a szabályozás áttekinthetőségét, sőt, egyáltalán érthetőségét. Az Nmjtv. 57. § (2) és (3) bekezdése nyilvánvalóan ugyanazt a tényállást – az értékpapír feletti rendelkezési jog gyakorlásának dologi jogi hatásait – szabályozza, a kettő közötti egyetlen különbség, hogy a (2) bekezdés arra az esetre vonatkozik, ha a rendelkezés tárgya értékpapír, a (3) bekezdés esetén pedig dematerializált értékpapír. Ennek ellenére, a két rendelkezés megfogalmazásában van egy nehezen magyarázható különbség. Az 57. § (2) bekezdése, amely az értékpapírral való rendelkezés esetén irányadó általános szabályt tartalmazza, „dologi jogi hatás[okról]” rendelkezik, azonban a (3) bekezdésbe foglalt, a dematerializált értékpapírra vonatkozó külön szabály az „értékpapírba foglalt jogon kívüli hatás[okról]” szól. Ez utóbbi megfogalmazás igazán árulkodó, hiszen egy erőltetett, nem szokásos fordulatot alkalmaz a bevett, egyszerű és egyértelmű „dologi jog” helyett. A jogalkotó e szabályokban, a dematerializált értékpapírral összefüggésben, szemmel láthatóan kerüli a „dologi” kifejezés alkalmazását. Ugyanez figyelhető meg a biztosítékokról szóló 44. §-ban is. Míg az (1)-(3) bekezdésekben kifejezetten dologi jogi biztosítékokról van szó, a dematerializált értékpapírról szóló (4) bekezdés [a követeléseken alapított biztosítékokról szóló (5) bekezdéssel egyezően] már csak általában biztosítékról rendelkezik. A szabályozás megfogalmazásának valódi értelmét és jelentőségét csak az idő fogja megmutatni. Mindenesetre felmerül a gyanú, hogy ez a nehézkes és homályos megfogalmazás ugyanabból a megfontolásból fakad, amint amely a dematerializált értékpapír óvadékba adására vonatkozó szabályok módosítását eredményezte [lásd a Ptk. 5:95. § (2) bekezdésének 2016. évi LXXVII. törvénnyel megállapított, 2016. október 1-jétől hatályos szövegét]. A Ptk. módosításának hátterében az a felfogás áll, amely tagadja a dematerializált értékpapír dologi jellegét, és ezért kizárja dematerializált értékpapírral összefüggésben a birtok valamint a kézizálogjog alkalmazását. Megítélésünk szerint e törvénymódosítás dogmatikai és gyakorlati szempontból egyaránt hibás (a törvénymódosítás értékelését l. bővebben: Gárdos István: A dematerializált értékpapír óvadékba adása – a dematerializált értékpapír mint a dologi jogok tárgya. Jogtudományi Közlöny 2017/6. szám). Az Nmjtv. megfogalmazása azonban még akkor sem helyénvaló, ha ettől a hibától eltekintünk, hiszen a zálogjog és az óvadék dologi jogi jellegét nem érinti az sem, ha nem ismerjük el annak a szabálynak a dematerializált értékpapírra való alkalmazhatóságát, amely szerint értékpapírra a dologra vonatkozó szabályokat kell alkalmazni [Ptk. 5:14. § (2) bek.]. A zálogjog és az óvadék dologi jogi biztosíték, függetlenül attól, hogy az a vagyontárgy, amely az adott esetben biztosítékul szolgál, dolog, jog vagy követelés [Ptk. 5:101. § (1) bek.]. A szabályozás világosságát az szolgálná, ha a törvény a magánjogi tárgyú szabályozás során a Ptk.-val összhangban álló, jogilag egyértelmű, bevett kifejezéseket alkalmazna, és nem próbálná azt újonnan kitalált, homályos tartalmú formulával helyettesíteni.

A szabályozás tartalma

Amint fentebb láttuk, az értékpapíron fennálló dologi jogokkal kapcsolatos szabályozás egyrészt egy utaló rendelkezést, másrészt pedig speciális tartalmi rendelkezéseket tartalmaz. Az utaló rendelkezés tartalmilag helytálló, összhangban van a Ptk. értékpapírjogi szabályozásával, és az egyértelműséget szolgálja. Az említett tartalmi szabályokkal kapcsolatban azonban több probléma is felvetődik, amelyek következtében e szabályok nem alkotnak koherens rendszert.

Az értékpapíron fennálló dologi jogokra irányadó jog meghatározására két szempont szerint is különböző kollíziós szabályok vonatkoznak: más szabályok vonatkoznak egyrészt az okirati és a dematerializált értékpapírokra, másrészt pedig a biztosítéki jogokra és az egyéb dologi jogokra. Kérdéses azonban, hogy indokolt-e a szabályozás ilyen mértékű differenciáltsága, segíti-e az irányadó jog tekintetében az egyértelmű helyzet megteremtését. A szabályozás tartalma szempontjából a jogalkotónak két kérdést kellet volna előzetesen átgondolnia és a szabályozásban egyértelművé tennie: Szükséges-e, hogy a dologi jogokon belül az irányadó jog szempontjából speciális szabály vonatkozzon a biztosítéki jogokra? Mi a viszonya a dematerializált értékpapírra vonatkozó külön szabályoknak az értékpapírokra általában irányadó szabályokhoz?

Differenciálás a rendelkezési jogok között

Amint fentebb említettük, a szabályozás különböztet aszerint, hogy milyen típusú rendelkezési jogról van szó. Általában értékpapír feletti rendelkezési jog gyakorlása, azaz birtokátruházás, tulajdonátruházás, és megterhelés esetén, a dologi jogi hatásokat illetően az a jog az irányadó, amely irányadó lenne abban az esetben, ha a rendelkezés tárgya nem értékpapír, hanem közönséges dolog lenne [Nmjtv. 57. § (2) bek.]. Azaz, az értékpapíron fennálló dologi jogokra az értékpapír fekvésének helyén irányadó jogot kell alkalmazni [Nmjtv. 39. § (1) bek.]. Fontos kiemelni, hogy e szabályban a dologi jogok körében külön nevesítve szerepel a zálogjog, és a törvény indokolása is kiemeli, hogy „[a] dolog fekvésének helye, mint főszabályi kapcsolóelv […] vonatkoztatható a birtokra és a korlátolt dologi jogokra, különösen a zálogjogra” (indokolás az Nmjtv. 39. §-ához). Ehhez képest „[a] törvény új rendelkezéseket vezet be a dologi jogi biztosítékok tekintetében” (indokolás az Nmjtv. 44. §-hoz). E szerint dologi jogi biztosítékra nem az általános szabályoknak megfelelő dolog fekvésének helye szerinti jog, hanem – attól függően, hogy a biztosítéki jog alapításához szükséges-e a nyilvántartásba vétel – a biztosítéki nyilvántartás illetve a biztosítéki adós személyes joga az irányadó [Nmjtv. 44. § (1)-(2) bek.]. E szabály szerint tehát értékpapír biztosítékba adására – tekintettel arra, hogy értékpapíron alapított biztosíték tipikus formája az óvadék, és óvadék alapításához nem szükséges annak nyilvántartásba vétele – főszabályként az óvadéki kötelezett személyes joga az irányadó.

Úgy gondoljuk, hogy az itt vizsgált két szabály, azaz az elsődleges kapcsolóelvként a dolog fekvésének helyét megjelölő – a zálogjogra és egyéb korlátolt dolgokra is kiterjedő – klasszikus szabály [Nmjtv. 39. § (1) bek.] valamint a kifejezetten a biztosítéki jogokra vonatkozó új különös szabály [Nmjtv. 44. § (1)-(2) bek.] egymáshoz való viszonya és alkalmazási köre nem állapítható meg. Az első szabály tárgyi hatálya a zálogjogra (és más dologi jogra) terjed ki, a másodiké pedig a dologi jogi biztosítékokra, amelyek tipikus formája ugyancsak a zálogjog (és maga a törvény indokolása is említi a zálogjogot ebben a körben). A bonyodalmat fokozza, hogy a szabályozás a dologi jogi biztosítékokat két csoportra osztja: a bejegyzéshez kötött és a bejegyzés nélkül alapítható biztosítékokra, és mindegyikre megállapít egy-egy kollíziós szabályt. Ez a két csoport logikailag lefedi a szóba jöhető dologi biztosítékok teljes körét. Milyen zálogjog marad ezek után az első szabályra? Úgy tűnik tehát, hogy a zálogjogra két egymástól eltérő kollíziós szabály vonatkozik. Nem nagyon lehet más eredményre jutni, mint, hogy e két szabály ellentmond egymásnak. Nem világos ezért, hogy melyik szabály milyen esetre, milyen dologi jogra irányadó. Mindezek eredményeként nem állapítható meg egyértelműen, hogy a törvény nemzetközi elemet tartalmazó zálogjog esetén melyik állam jogát rendeli alkalmazni.

A jogalkotó szerint a biztosítéki jogokra irányadó különös kapcsolószabályok alkalmazásának indoka, hogy a biztosítékok többsége nyilvántartásba vétellel jön létre, amely viszont nem, az legszorosabban a biztosítéki adóshoz kötődik (indokolás az Nmjtv. 44. §-hoz). Véleményünk szerint ez a magyarázat nem indokolja a külön szabályokat, a szabályozás tehát nem csupán ellentmondásos, hanem tartalmát illetően is hibás. Egy dologi joggal, így a biztosítéki jogokkal kapcsolatban is, általában az a kérdés merül fel, hogy az a jog létrejött-e, rendelkezik-e harmadik személyekre kiható hatállyal, és érvényesíthető-e. Ezeknek az alapvető kérdéseknek a megválaszolásához előzetesen azt kell eldönteni, hogy a biztosíték szabályszerűen meg lett-e alapítva, amihez viszont azt kell tisztázni, hogy az irányadó jog alapján a biztosíték létrejöttéhez milyen lépéseket kell megtenni, például szükséges-e azt bejegyezni valamilyen nyilvántartásba. Az itt tárgyalt különös szabály viszont éppen attól függően határozza meg az irányadó jogot, hogy az adott biztosítékkal kapcsolatban van-e bejegyzési kötelezettség [Nmjtv. 44. § (1)-(2)  bek.]. Az irányadó jog ismeretének hiányában azonban erre a kérdésre nem lehet válaszolni. Azt mondani, hogy ha be kell jegyezni, akkor a nyilvántartás joga az irányadó, nem visz előbbre annak a kérdésnek az eldöntése szempontjából, hogy az adott biztosíték tekintetében a bejegyzési kötelezettség fennáll-e. A helyes megoldás nyilvánvalóan az lenne, ha a törvény egy ezeken a jogi kérdéseken kívül álló kapcsoló elvet jelölne meg. Egy olyan tényállási elemet, amelynek alapján egyértelműen kijelölhető az irányadó jog. Erre nyilvánvalóan a legmegfelelőbb a biztosítékul szolgáló dolog fekvésének a helye a biztosíték létesítésének időpontjában. A másodlagos kapcsolószabály sem tekinthető megalapozottabb választásnak, egyáltalán nem érthető, hogy a jogalkotó miért tekinti a dologi jog szempontjából releváns, sőt legszorosabban – a dolog fekvésének helyénél szorosabban – kötődő körülménynek az adós személyes jogát.

Eltérő szabályozás a dematerializált értékpapírokra

Az előző pontban tárgyalt – az értékpapírral való rendelkezés dologi jogi hatásaira irányadó jogra vonatkozó – szabályok, önmagukban olvasva, általában szólnak az értékpapírokról, azaz egyaránt vonatkoznak mind az okirati formában előállított, mind pedig a dematerializált értékpapírokra [Nmjtv. 57. § (2) bek. valamint az általa felhívott 39. § (1) bek. és 44. § (1)-(2) bek.]. Ezek mellett azonban a törvény külön rendelkezéseket is tartalmaz a dematerializált értékpapírra vonatkozóan: a kötelmi jogi fejezetben egy általános szabályt a dematerializált értékpapír feletti rendelkezési jog gyakorlására vonatkozóan [Nmjtv. 57. § (3) bek.] és egy külön szabályt a dologi jogi fejezetben arra az esetre, ha e rendelkezés dematerializált értékpapír biztosítékba adása [Nmjtv. 44. § (4) bek.]. A törvénynek sem a megfogalmazása, sem a szerkezete nem ad eligazítást arra nézve, hogy e szabályok – egyrészt az értékpapírokra általában és a dematerializált értékpapírra, másrészt pedig a rendelkezési jog gyakorlására általában és a biztosítékba adásra vonatkozó szabályok – hogyan viszonyulnak egymáshoz.

Ha az általános szabályokból indulunk ki, és elfogadjuk, hogy ezek – megfogalmazásuknak megfelelően – valóban valamennyi értékpapírra vonatkoznak, akkor arra az eredményre jutunk, hogy főszabályként a dematerializált értékpapírokra is a dolgokra vonatkozó szabályok az irányadóak [Nmjtv. 57. § (2) bek.], és a külön szabályok csupán azt fogalmazzák meg, hogy dematerializált értékpapír esetén mit kell a fekvés helyének tekinteni [Nmjtv. 57. § (3) bek.]. Ezt a logikát persze megtöri az, hogy míg a dologi biztosítékokra vonatkozó általános szabály másodlagosan nem a dolog fekvésének helyét, hanem a biztosítéki kötelezett személyes jogát rendeli alkalmazni [Nmjtv. 44. § (2) bek.], dematerializált értékpapír esetén az ennek megfelelő másodlagosan irányadó jog a számlavezetés helyének joga, amely az elsődleges dologi jogi kapcsoló elv dematerializált értékpapírra való konkretizálásaként fogható fel [Nmjtv. 44. § (4) bek. és 39. § (1) bek.] Ez az értelmezés fenntartja a szabályozás alapvető egységét, és azt csak a szükséges mértékben egészíti ki a dematerializált értékpapír sajátos előállítási módjához igazodó szabállyal. Ily módon ez összhangban van a Ptk. értékpapírjogi szabályozásával, amely szintén alapvetően egységes jogi jelenségként fogja fel az értékpapír két megjelenési formáját [Ptk. 5:14. § (2) bek., 6:565. §].

Ha azonban a külön szabályokból és abból indulunk ki, hogy „[a] törvény önálló szabályt tartalmaz a dematerializált értékpapírról történő rendelkezésre” (indokolás az Nmjtv. 57. §-ához), akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az Nmjtv. 44. § (1)-(2) bekezdésében és az 57. § (2) bekezdésében szereplő szabályok, megfogalmazásuk ellenére, nem tekinthetőek az értékpapírok valamennyi fajtájára irányadó általános szabályoknak, ezek csupán az okirati értékpapírokra irányadóak, a dematerializált értékpapírra pedig külön szabályok vonatkoznak. Eszerint a törvény kettős rendszert hozott létre, amelyen belül, mintha alapvetően különböző jogintézmények lennének, külön szabályozás alá esik az okirati és a dematerializált értékpapír. Ez a külön szabályozás nem tűnik indokoltnak, hiszen nem világos, hogy a rendelkező ügyletre irányadó jog szempontjából mi a jelentősége az értékpapír előállítási módjának.

A szabályozás értelmezése körüli bizonytalanságot fokozza továbbá az a fentebb jelzett probléma, hogy – miközben a szabályozás aszerint különböztet, hogy az ügylet tárgyát képező értékpapír okirati vagy dematerializált formában van-e előállítva – a dematerializált értékpapír e törvényben használt fogalmának jelentése csak a magyar jogban egyértelmű, más jogokban egyáltalán nem az. Az ebből a szempontból a törvény által előírt irányadó jog ráadásul olyan jog, amelynek nincs tényleges kapcsolata az adott értékpapír jellegével [Nmjtv. 57. § (3) bek.].

A dematerializált értékpapírra vonatkozó szabályozás tartalma

A dematerializált értékpapírokon fennálló dologi jogokra irányadó külön szabályozás tartalma is kérdéseket vet fel. Ugyanaz a kettősség figyelhető meg a dematerializált értékpapírok kapcsán is, mint amit általában a dologi jogokkal kapcsolatban láttunk: más jog az irányadó a biztosítéki jogokra, mint a dologi jogokra általában. Dematerializált értékpapírral való rendelkezés esetén főszabályként a számlavezető szervezet felügyeletét ellátó állam joga irányadó, és csak ennek hiányában, kivételesen alkalmazandó a számlavezetés helyének joga [Nmjtv. 57. § (3) bek.], azonban, ha a rendelkezési jog gyakorlása biztosíték alapításában áll, akkor, nyilvántartásba vétel hiányában, a számlavezetés helyének joga az irányadó [Nmjtv. 44. § (4) bek.]. A két szabály nyilvánvalóan nincs összhangban egymással, és a kettő közötti eltérés oka nem világos. Az utóbbi szabály összhangban áll mind a pénzügyi biztosítéki irányelv rendelkezésével (2002/47/EK), mind pedig a már többször említett elsődleges dologi jogi kapcsoló elvvel [Nmjtv. 39. § (1) bek.]. Ezért e szabály mintául szolgálhatott volna az általános dologi jogi szabályozáshoz, azaz a rendelkezési jog gyakorlása esetére általános szabályként a számlavezetés helyének jogát lett volna indokolt előírni. A számlavezető felett felügyeletet gyakorló szerv jogának előírása azt eredményezi, hogy ha például egy dematerializált értékpapírt átutalnak egy Budapesten magyar bank által vezetett számláról egy külföldi bank magyarországi fióktelepe által vezetett számlára, akkor megváltozik az értékpapírral kapcsolatos dologi jogokra irányadó jog. Azaz, ugyanazon a helyen, tehát Magyarországon belül a rendelkező ügylet dologi jogi hatására irányadó jog eltérően alakulhat olyan – esetleges és az ügylet lényegétől független – körülmény függvényében, hogy az adott számlavezető felügyeletét ki látja el.

Összegzés

A megújított Nmjtv. az értékpapírra – ezen belül az értékpapír feletti rendelkezésre és külön a dologi biztosítéki jogokra – irányadó jogról a dologi jogi fejezet általános és különös szabályai körében valamint a kötelmi jogi fejezet értékpapírokról szóló részében tartalmaz szabályokat. Az új szabályozás indokolatlanul komplex, nem kellően átgondolt, szerkezetileg átláthatatlan, tartalmilag pedig ellentmondásos és hibás. Mindez nehezíti és bizonytalanná teszi az értelmezést. Legjobb lenne, ha a jogalkotó mihamarabb kijavítaná e hibákat. Ha nem kerül sor azok kijavítására, akkor a gyakorlatnak kell megküzdenie a jogértelmezési nehézségekkel, és a megfelelő értelmezés kialakulásáig jogbizonytalansággal kell szembenéznie.