A pénz fogalma

Polgári Jog, 2016/1.

A bevezető jellegű írás célja annak vizsgálata, hogy mit tekinthetünk közgazdasági értemben pénznek, és hogy viszonyul ehhez a pénz jogi fogalma. A pénz közgazdasági fogalma körében a tanulmány felvázolja, hogyan fejlődött a pénz árupénzből az árufedezettel bíró pénzen át a tiszta hitelpénzig, és rámutat, hogy ezzel párhuzamosan a pénz testi, dologi természete fokozatosan háttérbe szorult, és átadta helyét az immateriális formában megjelenő pénznek. Változatlanul helytálló kiindulópont Bátor Viktor azon megállapítása, amely szerint pénznek azon jószágok minősülnek, amelyek a pénz gazdasági és jogi szerepeit betöltik. Ezen belül azonban a jognak megfelelően kezelnie kell a készpénz és a számlapénz közötti különbségeket is.

1. A pénz közgazdasági fogalma

[1] Ez az írás egy a pénzzel kapcsolatos polgári jogi kérdéseket vizsgáló nagyobb tanulmány bevezetéséül szolgál. E tanulmány azt vizsgálja, hogy jogi szempontból a pénznek mint vagyontárgynak mik a sajátosságai, ezen belül miben hasonlít és miben különbözik a készpénz és a számlapénz. A tanulmány központi témája, hogy miként valósul meg a fizetés attól függően, hogy arra készpénz átruházása vagy bankszámlák közötti elszámolás útján kerül sor, és az ilyen ügyletek eredményeként miként alakul a készpénz feletti tulajdonjog illetve a számlapénzzel kapcsolatos vagyoni helyzet, különös tekintettel azokra az esetekre, amelyekben a fizetési ügylet valamilyen hibában szenved.

[2] A pénzre vonatkozó sajátos szabályok vizsgálatának első lépéseként tisztázni kell, hogy mit értünk pénz alatt, azaz melyek azok a vagyontárgyak, amelyek a pénzre vonatkozó sajátos szabályok hatálya alá esnek. A pénz fogalmát polgári jogi szabály nem határozza meg, és azt látjuk, hogy az egyes polgári jogi szabályok (pl. a pénzre vonatkozó dologi jogi és a pénztartozásra vonatkozó kötelmi jogi szabályok) esetén a pénz kifejezés tartalma eltérő. Jogszabályi definíció hiányában abból kell kiindulnunk, hogy a hétköznapi, üzleti és közgazdasági gyakorlatban illetve nyelvben mit értünk a pénz kifejezésen.

[3] A történelem során különböző vagyontárgyak töltötték be a pénz szerepét. Ezért a pénz elsősorban nem megjelenési formája, fizikai sajátosságai, hanem a funkciói alapján határozható meg. A pénz legfontosabb funkciói a következők: értékőrző (megtakarítási) eszköz, értékmérő (elszámolási) eszköz és csere- vagy fizetési eszköz. E funkciók közül meghatározó a fizetésieszköz-funkció, azaz a pénznek az a képessége, hogy vele tartozást lehet kiegyenlíteni. Kizárólag emiatt alkalmas a pénz arra, hogy megtakarításaink egy részét benne tartsuk, és szintén a fizetésieszköz-funkció indokolja, hogy a pénz egyúttal az áruk és szolgáltatások árának a meghatározására és a gazdasági elszámolások eszközéül is szolgáljon. Az önellátó társadalomból a munkamegosztáson alapuló társadalomra való átmenet az általános csereeszköz, később fizetési eszköz nélkül elképzelhetetlen lett volna. Ettől kezdve a vagyontárgyak értéke szempontjából egyebek mellett lényegessé válik az a tulajdonság, hogy milyen könnyen (mennyire gyorsan, mekkora tranzakciós költséggel) válthatók át pénzre. A leglikvidebb vagyontárgy lett az, amelyet a társadalmak idővel a legszélesebb körben fogadtak el a pénzfunkciók betöltésére. Végül is a nemesfémek alkalmazása lett a legáltalánosabb, hosszú időn keresztül arany- és ezüstérmék funkcionáltak pénzként.

[4] Kezdetben a pénz árupénz volt, azaz az értékkel bíró reáljószágok köréből fizikai sajátosságaik alapján választódtak ki azok, amelyeket egy adott társadalom elfogadott általános fizetőeszközként és értékmérőként. Azonban viszonylag hamar megjelent és a mindennapi életben az aranyérmét felváltotta az azt helyettesítő fizetési kötelezvény. Az ilyen kötelezvények kiállításának különböző jogcímei voltak, a két legtipikusabb a letét és a kereskedelmi hitel. Ennek megfelelően e kötelezvények kiállítói elsősorban a fémpénzeket és egyéb nemesfémeket letétként őrző aranyművesek, illetve a belőlük kialakult korai bankárok valamint a hitelbe vásárló gazdálkodók lettek. E kötelezvény alapján a letett vagyontárgy kiváltható, illetve a meghitelezett pénzösszeg érvényesíthető volt, így - az általa megtestesített követelés révén - a kötelezvény önmagában is értékessé vált, ami alkalmassá tette arra, hogy átadásával fizetést lehessen teljesíteni. E kötelezvényből alakult ki a váltó, amely kettős sajátossággal rendelkezik: egyrészt az alapul szolgáló, többnyire kereskedelmi hitelnyújtásból fakadó fizetési kötelezettséget magában foglaló okirat, másrészt az alapügylettől elszakadó, adósságot megtestesítő, átruházható értékpapír, azaz olyan kvázi dologi természetű vagyontárgy, amely - az azt kiállító személy iránti bizalom függvényében, bizonyos körben - fizetőeszközként is működött. A váltóforgalom kialakulása lényeges közelítést jelentett a modern pénzhez.

[5] A kereskedelmi hitelezés révén a tranzakció időben szétválik, az egyidejű csere helyett az egyik fél szolgáltatása megelőzi a másikét, az ezen a téren is érvényesülő munkamegosztás eredményeként pedig szétvált a kereskedelmi és a pénzügyi, hitelezési tevékenység is, azaz a hitelnyújtást jelentős mértékben átvették az erre szakosodott pénzintézetek. A hitelnyújtás eszközeként a bankok is átvették a váltó alkalmazását, és a bankváltóból alakult ki a bankjegy. A bankváltó - akár a betét elismeréseként, akár pedig a hitelnyújtás eszközeként állították ki - a bank fizetési kötelezettségét testesítette meg, és már szélesebb körben volt elfogadott mind fizetések teljesítésére, mind pedig megtakarításra. [Az angol font bankjegyek a mai napig a váltó formát viselik: címlapjukon a Bank of England meghatározott összegre vonatkozó, látra szóló fizetési ígérete olvasható: „I promise to pay the bearer on demand the sum of 5/10/20/50 pounds” (Ígérem, hogy fizetek a bemutatónak látra 5/10/20/50 fontot.)] A bankjegy tehát, jogi természetét tekintve, eredetileg a bank adósságát magában foglaló látra szóló saját váltó, amelynek beváltására azonban normális körülmények között nem kerül sor, helyette a pénzre (az aranypénzre) szóló követelést megtestesítő értékpapír maga válik egyre szélesebb körben elfogadott fizetőeszközzé. A jegybankok által kibocsátott bankjegyek kezdetben beválthatók voltak aranypénzre, rendkívüli helyzetekben (háborúk, gazdasági válságok) azonban a beváltás felfüggesztésre került, majd pedig, a XX. század közepe táján, a legtöbb fejlett országban végleg megszűnt.

[6] A fejlődésnek egy bizonyos fokán a pénz stabilizálásának folyamatába bekapcsolódott az állam is. Egyrészt szabályozással: általában törvény határozza meg az ország törvényes fizetőeszközét, kötelezővé teszi annak fizetésül való elfogadását és a hivatalos pénznemben való elszámolást, valamint egy, általában állami intézmény, az ország jegybankja számára monopóliumot ad bankjegyek (és érmék) kibocsátására. Másrészt pedig deklarálva, hogy maga is a törvényes fizetőeszközben vezeti a nyilvántartásait, állapítja meg jogszabályokban és egyedi döntésekben a pénztartozásokat, valamint fogadja el az adók befizetését és az egyéb köztartozások teljesítését.

[7] A pénz tehát kezdetben a reáljószágok körébe tartozott, majd átalakult e reáljószágra vonatkozó követeléssé, később pedig belső értékkel nem rendelkező papírpénzzé vált. A fejlődés azonban itt sem állt meg, hiszen a modern piacgazdaságokban - nemcsak a gazdaságban, hanem egyre növekvő mértékben a lakossági szférában is - a fizetések nem készpénzben, hanem bankszámlák közötti elszámolás útján történnek. A bankok egyik alapvető funkciójává vált, hogy fizetések lebonyolítására alkalmas számlákat vezetnek ügyfeleik számára. A bankszámla pozitív egyenlege, a látra szóló betét, a számlatulajdonosnak a bankkal szembeni követelését, másik oldalról nézve a banknak az ügyféllel szembeni tartozását fejezi ki. A fizetés e követelés felhasználásával oly módon történik, hogy a bank a fizető ügyfél számlakövetelését csökkenti, a fizetés kedvezményezettjének betétjét pedig megnöveli. (Ez a legegyszerűbb eset, amely kicsit komplikálódik abban a nem ritka esetben, amikor a két fél számláját két különböző bank vezeti; ilyenkor a fizetés lebonyolítása kiegészül egy új elemmel, a két számlavezető bank közötti elszámolással). A banki fizetés elterjedésével az állam is átállt arra, hogy a részére teljesítendő fizetéseket ne (csak) készpénzben, hanem banki átutalás útján is lehessen teljesíteni; ez mind a maga, mind pedig az adóalanyok számára kedvezőbb megoldás, mint a készpénzfizetés. A fizetésnek ez a módja, különösen nagy összegű fizetések esetén, hatékonyabb, egyszerűbb, biztonságosabb, gyorsabb és olcsóbb, mint a készpénzfizetés. Ezért közgazdasági értelemben pénznek tekintik a fizetési- vagy folyószámlákon a számlatulajdonos követeléseként megjelenő látra szóló betéteket is.

[8] Ismét azt látjuk, hogy a pénzre szóló követelés maga válik pénzzé, csakhogy a bankszámla-követelésként megjelenő pénz (bankpénz) már egyáltalán nem ölt fizikai formát. Nem a betétről kiállított banki igazolás, hanem maga a betét funkcionál pénzként, és a fizetés sem valamilyen bankjegy átadásával, hanem banki elszámolások és ezek rögzítése révén megy végbe. Ez a bankszámlapénz túlnyomó részében úgy keletkezik, hogy a bank hitelt nyújt vállalati vagy lakossági ügyfelének, és a hitel összegét - ahelyett, hogy készpénzben kifizetné - betétként jóváírja a hitelfelvevő bankszámláján. A kezdeti, korlátozott banküzlettől eltérően, ma már nem arról van szó, hogy a bank az ügyfelek által elhelyezett betétek terhére nyújt hitelt, hanem éppen fordítva, a forgalomban lévő pénz keletkezésének legalapvetőbb módja a banki hitelnyújtás. A bank tehát nem elsősorban közvetít a pénzek felhasználása terén, hanem hitel nyújtásával aktív módon közreműködik a pénz keletkezésében. A forgalomban lévő pénz döntő többségét nem az állam, nem is a jegybank, hanem a privát bankrendszer teremti. A bankjegykibocsátást és a pénzteremtést tehát nem lehet azonosítani: a pénzteremtés legnagyobb részében bankjegykibocsátás nélkül történik, a bankjegykibocsátás pedig nem minden esetben jelent pénzteremtést (azokban az esetekben, amikor bankjegy forgalomba hozatalára az ügyfelek látra szóló betéteinek „kivétele”, azaz készpénzre váltása miatt kerül sor, a forgalomban lévő pénz mennyisége nem, csak összetétele változik). A bankjegy tehát a jegybank, a bankszámlapénz pedig túlnyomó részt a magánbankok adóssága (bár a bankjegy esetén speciális adósságról van szó, hiszen ma már nincs a bankjegy mögött saját értékkel rendelkező árupénz; a jegybank nem köteles aranyat vagy egyéb értéket adni a bankjegy ellenében, kötelezettsége csak arra terjed ki, hogy a felkínált bankjeggyel azonos össznévértékű, de eltérő címletű másik bankjegyet vagy érmét adjon). A kereskedelmi bank által teremtett számlapénz pedig, bár készpénzre szóló követelés, túlnyomó részében soha nem kerül beváltásra, hiszen a gazdaságnak készpénzre csak viszonylag kis mértékben van szüksége. Az előzőek alapján a kereskedelmi banki pénzt átváltható pénznek, a jegybankpénzt, pontosabban annak készpénzben megjelenő formáját pedig definitív pénznek is nevezik.A kettő között leginkább gyakorlati különbség van: bankjegyre a készpénzben, bankszámlapénzre pedig a banki elszámolás útján teljesítendő fizetések esetén van szükség. Az alkalmazandó fizetési módot a szerződő felek - az irányadó jogszabályi előírások keretei között - szabadon határozzák meg, alapvetően gyakorlati szempontok figyelembevételével.

[9] A hitelezés széles körű elterjedésével a gazdaságban jelen lévő vagyoni jószágoknak két nagy csoportja jön létre: a reáljavak és a pénzügyi eszközök. Az első csoportba tartoznak a fizikai vagyontárgyak (föld, gép, nyersanyag, élelmiszer stb.), a másodikba pedig a pénzügyi műveletekből (hitelnyújtás, értékpapír-vásárlás, repo, swap stb.) származó követelések. A két jószágcsoport alapvető különbségeket mutat. A reáljószágok belső értékkel rendelkeznek, amelyet fizikai tulajdonságuk, hasznosságuk és az előállításukhoz szükséges anyag, technika, munkaráfordítás határoz meg. Ezzel szemben a pénzügyi eszközök vagy egyáltalán nem jelennek meg fizikai formában, vagy ha mégis, akkor fizikai sajátosságaiknak és előállítási költségüknek nincs jelentősége e vagyontárgyak értéke szempontjából. A pénzügyi eszközöket - ismét attól függetlenül, hogy fizikai formát öltenek-e vagy sem - a reáljavaktól megkülönbözteti továbbá az a különleges jellemzőjük, hogy miközben az egyik fél vagyonát növelik, egy másik fél adósságát alkotják; az egyik fél mérlegében eszközként, a másikéban forrásként szerepelnek [lásd pl. a bankjegyre és érmére nézve a Magyar Nemzeti Bank beszámolókészítési és könyvvezetési kötelezettségének sajátosságairól szóló 221/2000. (XII. 19.) Korm. rendelet 7. § (2) bekezdését és 11. § (2) bekezdését]. Ebből következően, a gazdasági szereplők konszolidált mérlegében - a szemben álló tartozások és követelések nettósítása eredményeként - pénzügyi eszközök már egyáltalán nem jelennek meg. Ez annak a tükröződése, hogy a pénzügyi eszközök - miközben az egyes szereplők vagyoni helyzetét lényegesen befolyásolják, és jelentős szerepet játszanak a gazdaság működésében - a gazdaságban jelen lévő vagyoni javak összesített mennyiségét nem növelik.

[10] A pénz árupénzként még a reáljavak körébe tartozott, a modern gazdaságok belső érték nélküli pénze azonban már pénzügyi eszköz, olyan vagyontárgy, amely egyúttal tartozásként is megjelenik. A pénz értékét kezdetben a pénzként funkcionáló áru értéke adta, később az abban való bizalom, hogy a bankjegy kellő fedezettel rendelkezik, azaz bármikor beváltható értékes jószágra (aranyra), a belső érték nélküli hitelpénzt pedig már az adott bank fizetőképességében, általánosabb szinten pedig a bankrendszer és a gazdaság biztonságos működésében való bizalom teszi általánosan elfogadottá.

[11] Fontos hangsúlyozni, hogy a pénz előzőekben leírt fejlődése az árupénztől az árufedezettel bíró pénzen át a tiszta hitelpénzig együtt járt azzal, hogy a pénz testi, dologi természete fokozatosan háttérbe szorult, és átadta helyét az immateriális formában megjelenő pénznek. Kezdetben a pénz dologi sajátosságának, minőségének alapvető jelentősége volt, majd ezt felváltotta az önmagában, dologi mivoltában értéktelen, de még értékes árura vonatkozó követelést megtestesítő jelképes dolog, majd pedig, amikor a pénz mögött az áru már csupán makrogazdasági szinten, mint általános gazdasági fedezet maradt meg, a gazdaságban lévő pénz túlnyomó része megjelenési formájában teljesen elveszítette dologi jellegét. Ma a gazdaság és a mindennapi élet fizetési forgalmában, különösen a nagy összegű fizetések teljesítésére alkalmazott pénz túlnyomó része nem bankjegy vagy érme, hanem számlapénz. Amint látni fogjuk, a számlapénz nem más, mint a számlavezető bank által végrehajtott jóváírás a számlatulajdonos bankszámláján, amely ez utóbbinak a bankkal szembeni követelését, illetve annak a bank részéről való elismerését fejezi ki. A bank számlavezetési tevékenységének sajátosságaként e követelés olyan vagyontárggyá vált, amely önmagában, készpénzre való átváltás nélkül alkalmas a pénzfunkciók megvalósítására. Kérdés tehát, hogy a jog világában e fejlemény miként jelenik meg, a jog hogyan kezeli a pénz e két fő megjelenési formáját.

2. A pénz jogi fogalma

2.1. A pénz és a jog

[12] A pénznek nincs a jogrendszer egészében egységesen érvényesülő fogalma, az egyes jogszabályokban a pénz nem azonos tartalommal szerepel. Ebben a tanulmányban kizárólag a polgári jog pénzfogalmával foglalkozunk (nem térünk ki tehát a valutajogi, adójogi, büntetőjogi stb. szabályokra), és azt láthatjuk, hogy még ezen a leszűkített területen belül is az egyes szabályok kapcsán a pénz fogalma alatt a vagyontárgyak eltérő körét kell érteni, így különösen eltérő értelemben használják ezt a fogalmat a dologi és a kötelmi jog szabályai. Ezért mindig a jogszabály vizsgálata alapján lehet megállapítani, hogy az adott esetben mit kell pénz alatt érteni.

[13] A pénz közgazdasági fogalmának áttekintése alapján kijelenthetjük, hogy a pénz elsősorban nem jogi, hanem társadalmi, gazdasági jelenség. A pénzt történetileg nem a jog, hanem a társadalmi gyakorlat hozta létre, és önmagában a jog ma sem képes önkényesen kijelölt vagyontárgyat pénz státusszal felruházni. Valamely vagyontárgy nem attól lesz pénz, hogy a jog erről így rendelkezik, hanem attól, hogy ténylegesen betölti a pénzfunkciókat: „pénz alatt kétségtelenül azokat a jószágokat (pénznemeket) értjük, amelyek valamely adott helyen és időben a pénz gazdasági és jogi természetű szerepeit betöltik”.„Lévén az, hogy valami helyen valami jószágért mindent kapni lehet, még pedig azért, mert mindent lehet érte kapni, s nem mert őtet máskülönben is erre vagy arra használni lehet, merőben ténybeli valóság, amit el lehet képzelni törvény és bíró (szóval: jog) nélküli állapotban is.”Jogszabályi felhatalmazás nélkül is pénz tehát az az eszköz, amelyet széles körben fizetésül használnak, és a jog rendelkezése ellenére sem pénz az, ami ténylegesen nem tölti be ezt a funkciót. Fejlett társadalmakban, konszolidált körülmények között, amikor a gazdasági szereplők ténylegesen alkalmazzák a törvényes fizetőeszközt, ez a kettő egybeesik.

2.2. A készpénz

[14] Magyarország Alaptörvényének K) cikke szerint Magyarország hivatalos pénzneme a forint. A Magyar Nemzeti Bankról szóló 2013. évi CXXXIX. törvény 4. § (2) bekezdése egyrészt monopóliumot biztosít az MNB számára bankjegy és érme kibocsátására, másrészt pedig deklarálja, hogy az MNB által kibocsátott forint bankjegy és érme Magyarország törvényes fizetőeszköze, amelyet e törvény 23. § (2) bekezdése szerint fizetések teljesítésére névértéken kell elfogadni. Emellett, a forintérték megállapításáról és az ezzel összefüggő rendelkezésekről szóló, máig hatályos 9000/1946. (VII. 28.) ME rendelet - elsősorban az állam szervei számára - további kötelezettségeket állapít meg a forintban való elszámolásra és fizetési kötelezettségek megállapítására vonatkozóan. Mindez a gyakorlatban is teljes mértékben érvényesül. Ezek alapján nem kétséges, hogy az MNB forint bankjegyei és érméi pénznek és egyúttal törvényes fizetőeszköznekminősülnek (amely két kategória, normális körülmények között, a modern társadalmakban nagyrészt egybe esik).

[15] Az erre vonatkozó közjogi szabályok alapján, jogi szempontból is egyértelmű, hogy a központi bank által kibocsátott, közkeletűen készpénznek nevezett forint bankjegyek és érmék Magyarországon pénzként és egyúttal törvényes fizetőeszközül szolgálnak. A magánjogi irodalomban is, lényegében egyöntetűen, a készpénzt és csakis a készpénzt tekintik pénznek. „Ha a jog világában pénzről beszélünk, az alatt csak a pénznemeket, pénzjószágokat értjük, nem pedig a pénzre szóló követeléseket is”. Talán az egyetlen kivétel Petrik, aki - ezen írás szerzőjére is hivatkozva- úgy foglal állást, hogy a pénzzel azonos megítélés alá esik a bankszámlapénz, amelynek „alapján a bankszámla tulajdonosa követelését bármikor valóságos pénzre válthatja át”.

[16] Ennek megfelelően, a fizetés is hagyományosan és szigorúan véve elsősorban a tartozás összegével megegyező készpénz átruházását jelenti. A gyakorlatban azonban a készpénzfizetés monopóliuma soha nem érvényesült, emellett különféle elszámolási, teljesítési módok is divatoztak, amelyek között idővel kiemelkedő jelentőségre tett szert a bankszámlák közötti elszámolás. Az ilyen módon való fizetés alapja a banki folyószámlabetét, amelyet erre tekintettel bankszámlapénznek is neveznek.

2.3. A bankszámlapénz

[17] Amint fentebb láttuk, gazdasági értelemben a pénz fogalma a készpénz mellett magában foglalja a látra szóló betéteket, különösen a fizetésiszámla-követeléseket, azaz a bankszámlapénzt is. A fizetési forgalom jelentős része e számlapénz felhasználásával, a banki fizetési rendszerben valósul meg. E fejleményt részben elismeri, részben pedig tovább erősíti az, hogy a vállalkozások kötelesek fizetési számlával rendelkezni, és pénzforgalmukat túlnyomórészt e számlán lebonyolítani, beleértve, hogy adófizetési kötelezettségeiket e számláról való átutalással teljesíthetik, és az állami költségvetésből részükre kifizetés e számla javára teljesíthető (az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény 38. §). Az állam és a pénzforgalmi számla nyitására köteles adózó közötti fizetések tehát lényegében kizárólag bankszámlapénz felhasználásával teljesíthetők.

[18] Ha abból indulunk ki, hogy a jog nem hagyhatja figyelmen kívül a mindennapi és az üzleti életben, valamint a közgazdaságtudományban kialakult pénzfogalmat, akkor ebből az következne, hogy a jog számára is pénz kell, hogy legyen mindaz a vagyontárgy, amely egy adott helyen és időben leginkább betölti a pénzfunkciókat, különösen a fizetésieszköz-funkciót. E követelménynek a bankszámlapénz kétségkívül megfelel. A nehézség abból adódik, hogy a pénzként szolgáló vagyontárgyak természete különböző: a forgalomban levő pénz kisebbik része kvázi dologi természetű készpénz (bankjegy és érme), nagyobb része viszont testi formában meg nem jelenő követelés a számlavezető bankkal szemben. A magyar polgári jog azonban alapvetően eltérő jogi rezsimet alkalmaz a materiálisés az immateriális vagyontárgyakra; a készpénzre és a bankszámlapénzre ezért eltérő dologi és kötelmi jogi szabályok vonatkoznak. Látni fogjuk, hogy a tulajdonjog szabályai értelmezésében pénz alatt csak a készpénzt értjük, a kötelmi jogban azonban, a gyakorlati felfogással összhangban, a készpénz mellett a számlapénzt is.

[19] A dologi jogunk a pénzre vonatkozóan két speciális szabályt tartalmaz. A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 5:14. § [a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1959-es Ptk.) 94. §] szerint a pénzre (akárcsak az értékpapírokra és a dolog módjára hasznosítható természeti erőkre) a dologra vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni; a Ptk. 5:40. § (1959-es Ptk. 119. §) szerint pedig a pénz felett átruházással való tulajdonszerzésre nem alkalmazandó a nemo plus iuris elve. E két dologi jogi szabály alkalmazásában pénz alatt kizárólag a bankjegy és érme formájában megjelenő készpénzt értjük. Ennek oka, hogy a készpénz - bár lényeges sajátosságaiban különbözik a valódi dolgoktól - dolog módjára vesz részt a vagyoni forgalomban. Ennek leglényegesebb megnyilvánulása, hogy készpénzzel való fizetés annak átruházása útján történik, a számlapénzzel való fizetés azonban nem átruházás, hanem a felek és bankjaik közötti kötelmi jellegű ügyletek elszámolása révén valósul meg. A kötelmi jog területén, a dologi jogtól eltérően, a Ptk. fizetésre és pénzre vonatkozó szabályai alkalmazásában pénz alatt a bankszámlapénzt is érteni kell. Ez az értelmezés jelentős támogatást kapott kodifikációs oldalról, annak előírásával, hogy fizetés készpénz tulajdonjogának átruházása mellett bankszámlapénz felhasználásával (elsősorban átutalással) is teljesíthető (Ptk. 6:42. §).

[20] Közelebbi vizsgálatot igényel, hogy a pénz két formája közötti eltérés milyen érdemi különbséget jelent az analóg helyzetek (különösen a fizetéssel kapcsolatos hibák következményeinek) jogi megítélésében. Gazdasági és gyakorlati szempontból nem lenne észszerű, sőt, kifejezetten zavart keltő lenne, ha a jog lényegesen eltérően kezelné a hasonló szituációkat, attól függően, hogy abban készpénz vagy bankszámlapénz szerepel-e.

2.4. A törvényes fizetőeszköz fogalma

[21] Bár, mint említettük, ez nem feltétlenül szükséges eleme a pénzfunkciók megvalósulásának, az államok hosszú ideje törekednek arra, hogy jogalkotás útján is megerősítsék a pénz törvényes fizetőeszköz- és kizárólagos számolóstátuszát. A törvényes fizetőeszközt előíró szabály meghatározza azt a vagyontárgyat, amelynek átadásával a pénztartozások teljesíthetőek, azaz azt a vagyontárgyat, amely pénztartozás lerovó pozíciójába elvileg kerülhet. E törvényes fizetőeszköz-státusznak két oldala van: egyrészt az adós jogosult tartozását e fizetőeszközzel teljesíteni, másrészt pedig a hitelező is követelheti az adóstól, hogy fizetési kötelezettségének törvényes fizetőeszközzel tegyen eleget.

[22] A törvényes fizetőeszközt kijelölő szabályok, a közjogi és a magánjogi szabályok egyaránt, bár jellegük és megfogalmazásuk nem feltétlenül erre utal, a magánjogi viszonyokban diszpozitív jellegűek. Szerződéses kapcsolatokban, a szerződési szabadság elve alapján (Ptk. 6:59. §), elsősorban maguk a felek jogosultak, a teljesítés egyéb feltételei mellett, a lerovó pénznem meghatározására is. Ebből következően a törvényes fizetőeszköz csupán akkor alkalmazandó, ha a felek nem rendelkeztek arról, hogy milyen pénznemben teljesítendő a tartozás.

[23] A gyakorlatban a felek általában nem tulajdonítanak jelentőséget annak, hogy a pénztartozás meghatározása során megkülönböztessék a kirovó és a lerovó pozícióban lévő pénznemet, azaz kifejezett módon előírják, hogy a tartozást milyen pénznemben kell teljesíteni. Különleges helyzetektől eltekintve, intuitív módon feltételezik, hogy e két pozícióban ugyanaz a pénznem áll, azaz a tartozást abban a pénznemben kell leróni, amelyben azt meghatározták. Különösen igaz ez azokra a fizetésekre, amelyeket rövid határidőre kell teljesíteni, illetve azokra, amelyeknek nincs külföldi vonatkozásuk. Ezekben az esetekben két lehetőség van: vagy lehet a szerződést úgy értelmezni, hogy abban a felek hallgatólagosan a kirovó pénznemben való teljesítést írták elő, vagy ha nem lehet e kérdésben értelmezés útján eredményre jutni, akkor a fenti diszpozitív szabály alapján a törvényes fizetőeszköz lesz a lerovó.

2.5. Mi a törvényes fizetőeszköz?

[24] Az előzőekben hivatkozott alkotmányos rendelkezés Magyarország hivatalos pénznemét jelöli ki, ez a forint. Ez a rendelkezés nem szól arról, hogy milyen vagyontárgy szolgálhat pénzként, e tekintetben semleges módon csupán azt határozza meg, hogy bármi is legyen a pénzként funkcionáló vagyontárgy, az csak akkor minősül Magyarországon hivatalos fizetőeszköznek, ha névértéke (címlete) forintban van meghatározva.

[25] Amint ezt már jeleztük, a Magyar Nemzeti Bankra vonatozó közjogi szabályok alapján nem kétséges, hogy a Magyar Nemzeti Bank által kibocsátott forint bankjegy és érme törvényes fizetőeszköznek minősül. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy - részben a társadalmi gyakorlat alakulása, részben pedig a jogi szabályozás alapján - a készpénz törvényes fizetőeszköz szerepe egyre szűkebb területre szorul. A fizetések jelentős körében nem kötelezhető sem az adós arra, hogy készpénzben teljesítsen, sem pedig a hitelező arra, hogy fizetésül készpénzt elfogadjon.

[26] Úgy gondoljuk, kimondható az, hogy a készpénz fizetőeszköz-szerepének visszaszorulásával párhuzamosan a bankszámlapénz törvényes fizetőeszköz-szerepre emelkedett. E folyamatban jogi szempontból fordulópontot jelent az új Ptk. fizetés fogalmát meghatározó, fentebb tárgyalt szabálya (Ptk. 6:42. §). A Ptk. ezzel mintegy nagykorúsítja a bankszámlapénzt, jogilag is elismeri annak fizetőeszköz-jellegét. Ez az új szabály hatásában és jelentőségében azonban tovább megy annál, hogy megerősíti azt a mindennapi gyakorlati tapasztalat alapján e nélkül is adódó következtetést, hogy a készpénz mellett a bankszámlapénz is pénz.

[27] E szabály alapján - eltérő megállapodás híján - az adós választhat, hogy készpénz vagy számlapénz felhasználásával tesz-e eleget fizetési kötelezettségének. A hitelező - hacsak a megállapodásuk, akár hallgatólagosan is, nem írta elő a készpénzben teljesítés kötelezettségét - nem utasíthatja vissza a bankszámlapénzben teljesített fizetést. A bankszámlapénz tehát nem csupán „az önkénytes készforgalomban tényleg folyó pénz”, hanem egyúttal „a hitelezőre rátukmálható fizető eszköz”.Tekintettel arra, hogy ez a „rátukmálhatóság”, azaz az, hogy a hitelező nem utasíthatja vissza a bankszámlapénzzel való teljesítést, a törvényes fizetőeszköz fogalmának lényeges sajátossága, megkockáztatható az az állítás, hogy a forintban denominált bankszámlapénzt nem csupán egyre szélesebb körben alkalmazott pénznek, hanem törvényes fizetőeszköznek kell tekinteni (amely, mint erre fentebb utaltunk, megfelel annak a normál tendenciának, hogy a pénz szerepét betöltő vagyontárgy egyúttal törvényes fizetőeszköz is).

2.6. A külföldi pénz

[28] Köztudomású tény, hogy az egyes országokban a saját központi bankja vagy más monetáris hatósága (ideértve azt az esetet is, amikor több országnak közös monetáris hatósága van) által forgalomba hozott bankjegyek és érmék szolgálnak törvényes fizetőeszközként. Kérdés ezért, hogy Magyarországon pénz-e más ország törvényes fizetőeszköze, az idegen pénz. E kérdésre megint nem lehet egységes választ adni, esetenként kell vizsgálni, hogy egy adott jogszabály értelmében mit kell pénznek tekinteni. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a dologi jogban használatos pénzfogalom szempontjából nem látszik olyan indok, amely alapján az idegen pénzt meg kellene fosztani pénzstátuszától, azaz eltérő dologi jogi rezsimet kellene alkalmazni a hazai és az idegen pénzre.A kötelmi jogban azonban a kérdés tipikusan úgy vetődik fel, hogy egy konkrét pénztartozás szempontjából mi minősül pénznek, azaz az adott tartozás milyen vagyontárggyal teljesíthető. Egy adott jogviszonyban pénznek általában azt tekinthetjük, amely az adott jogviszonyból fakadó fizetési kötelezettség teljesítésére alkalmas. Mivel általánosan érvényesülő főszabály, hogy a fizetést a fizetési hely pénzében kell teljesíteni [Ptk. 6:45. § (1) bek.], a kötelmi jog szempontjából az idegen pénz tipikusan nem pénz.Fizetőeszközként tipikusan a hazai pénz szolgál, az idegen pénz pedig közönséges, de persze helyettesíthető ingóságként vesz részt a vagyoni forgalomban (forintnak euróra vagy eurónak forintra váltása például olyan adásvételi ügylet, amelynek tárgya az euró, a forint pedig mint fizetőeszköz, a vételár).

3. Dolog, vagyontárgy, vagyon

3.1. Materiális és immateriális vagyontárgyak

[29] A vagyoni jószágok többféleképpen csoportosíthatóak. A magyar jogban talán legjelentősebb az a csoportosítás, amely aszerint különböztet, hogy az adott jószág dologi vagy nem dologi jellegű-e. Témánk szempontjából pedig ez a megkülönböztetés azért jelentős, mert a közgazdasági értelemben vett pénz egy része, a készpénz - bár lényeges vonásai megkülönböztetik a valódi dolgoktól - a dolog módjára vesz részt a vagyoni forgalomban, másik, nagyobbik része, a bankszámlapénz pedig tisztán immateriális vagyontárgy.

[30] Ez a megkülönböztetés tükröződik a Ptk. vagyontárgyra vonatkozó új fogalommeghatározásában is, amely szerint a vagyontárgy dolog, jog vagy követelés lehet [Ptk. 8:1. § (1) bek. 5. pont]. A vagyontárgy törvényi fogalma elvileg lefedi a vagyoni javak teljes körét, így - függetlenül attól, hogy dolognak tekintjük-e vagy sem - e fogalom alá tartozik a pénz is, mégpedig mindkét megjelenési formájában. Ugyanakkor e tekintetben sem teljesen következetes a törvény; több példát is látunk arra, hogy a pénzt a vagyontárgyak mellett említi: pl. a házastársi tartás teljesíthető vagyontárgy vagy pénzösszeg juttatásával, mintha a pénz nem lenne vagyontárgy (Ptk. 4:32. §), ugyanakkor a házastársi közös vagyonnak a tárgyait „csak” vagyontárgyak képezik, amely kategóriába nyilvánvalóan a pénzt is bele kell érteni (Ptk. 4:37. §). A jogi személy alapításához teljesítendő vagyoni hozzájárulás szabályai is ambivalensek ebből a szempontból: a vagyoni hozzájárulás lehet pénzbeli vagy nem pénzbeli, és ez utóbbi kategóriába a vagyontárgyak teljes köre, a dolgok, jogok és követelések beletartoznak (Ptk. 3:10. § és 3:99. §). Hasonlóképpen, a polgári jogi társasághoz való vagyoni hozzájárulás lehetséges tárgyainak meghatározásában is a dolgokon és jogokon felül jelenik meg a pénz [Ptk. 6:499. § (2) bek.]. Mindennek szintén lehetséges egy olyan olvasata, amely szerint a pénz a vagyontárgyak körén kívülálló kategória, bár a helyes értelmezés inkább az, hogy - még ha ezt a szöveg nyelvtani értelmezése nem is támasztja alá - a megkülönböztetés a vagyontárgyak körén belül érvényesül.

3.2. Tulajdonjog és egyéb forgalomképes jogok

[31] A dologi és a nem dologi vagyontárgyak elhatárolása azok fizikai jellemzője alapján történik: a dolog birtokba vehető testi tárgy, míg a jog és a követelés ehhez hasonló térbeli körülhatároltsággal nem rendelkezik [Ptk. 5:14. § (1) bek.]. Az elhatárolás alapja tehát az, hogy a nem dologi javak „körében birtokátruházás nem tételezhető, mert birtok tárgyai nem lehetnek”.A dologi és nem dologi vagyontárgyak megkülönböztetésének jelentősége abban áll, hogy a tulajdonjog lényeges eleme a birtok [Ptk. 5:13. § (2) bek., 5:21. §], ezért tulajdonjog tárgya csak dolog lehet; jogon és követelésen tulajdonjog nem állhat fenn [Ptk. 5:14. § (1) bek.]. Ez a tulajdonjogi megkülönböztetés nem szükségszerű, de a magyar jogban hagyományosan érvényesül, ezért ezt alkalmazni kell a pénzre, annak két fő megjelenési formájára is.

[32] Jognak és követelésnek - ennek megfelelően a bankszámlapénznek - tehát tulajdonosa nincs, csak jogosultja. Ez a jogosultság alapvetően nem a dologi jog, hanem a kötelmi jog területére tartozó jogintézmény. Ez a megállapítás azonban csak megszorításokkal igaz. Bár maga a jog jellemzően valóban a jogosult és a kötelezett közötti kötelmi jogviszony eleme, van kifelé ható, dologi hatályú vonatkozása is: akárcsak a tulajdonjogot, minden más harmadik személy köteles tiszteletben tartani azt, hogy ez a jogosultság kizárólagos módon az adott személyt illeti meg. Ezzel egyezően, a jog vagy követelés átruházása révén bekövetkező jogváltozásnak is abszolút hatálya van. Ráadásul ez a megkülönböztetés nem is érvényesül következetesen a dologi jogok egészében, hiszen például a - birtoklást nem feltétlenül követelő - zálogjog és haszonélvezet tárgya dolog mellett jog és követelés is lehet (Ptk. 5:101. § és 5:156. §).

3.3. A tulajdonjog és az egyéb jogok átruházása

[33] Ugyancsak érdekes fejlemény ebből a szempontból az, hogy eldőlt a jog és követelés átruházásának természetére vonatkozó vita. Az új kódex alapján már nem áll az, hogy a követelések átruházása - a tulajdonjog átruházásának tradíciós rendszerével szemben - konszenzuális módon történik.Az immateriális vagyontárgyak átruházása a dolgok átruházásához hasonlóan kettős, jogcímes és „tradíciós” ügylet [Ptk. 6:193. § (2) bek.]. A jogcím elvileg bármi lehet, ami a tulajdonátruházásnak is jogcíméül szolgálhat, így különösen az adásvételi szerződés; jog és követelés - bár tulajdonjognak nem - adásvételnek tárgya lehet [Ptk. 6:215. § (3) bek.]. A jogcím megléte önmagában ebben az esetben sem elegendő a követelés átszállásához, ehhez kell egy átruházó ügylet is. A tulajdonátruházástól eltérően, az átruházás tárgyának természetéből fakadóan, jog és követelés esetén az átruházó ügylet nem lehet birtokátruházás, ennek szerepét az engedményezés tölti be. Az engedményezés - a birtokátruházáshoz hasonlóan - dologi átruházó ügylet, amelynek eredményeként közvetlenül megvalósul a jog illetve követelés átszállása, a jog vagy követelés az átruházó vagyonából átkerül az engedményes vagyonába [Ptk. 6:193. § (2) bek. második mondat].

[34] Nincs tehát koncepcionális különbség a dologi és az immateriális vagyontárgyak átruházása között, mindkét esetben egyformán szükséges mind a jogcím, mind pedig az átruházó ügylet megléte, a különbség csupán annyi, hogy az átruházó ügylet dolog esetében magában foglalja a dolog birtokhelyzetének változását, immateriális vagyontárgy esetében azonban ilyenről nem lehet szó.Még ezt a különbséget is csökkenti azonban a birtokátruházás ügyleti jellege és gyakorlata. Dolog esetében sem minden esetben kerül sor tényleges változásra a dolog fizikai uralmi helyzetében, gyakori, hogy ezt a birtokra vonatkozó megállapodás helyettesíti. A birtokátruházás „nem szűkíthető le a dolog kézből kézbe való átadására”.„[A]z átadás lényege nem a fizikai állapotváltozásban áll, hanem abban, hogy a dolog feletti jogi uralom az átruházóról a megszerzőre száll át […] a dologi mozzanat során is a felek megegyezésének van központi szerepe.”A törvény ezt a birtokátruházás ügyleti jellegének hangsúlyozásával, és fogalmának oly módon való kiterjesztésével kezeli, amely szerint meghatározott esetekben az átruházás megvalósulhat önmagában a dolog feletti uralomra vonatkozó megállapodással is (Ptk. 5:3. §).

[35] Az átruházó ügyletnek tehát dolog esetében sem a vagyontárgy feletti fizikai uralom tényleges átengedése a lényege, hanem ezen uralom jogi feltételeinek biztosítása. Ezt a kizárólagos uralmi helyzetet immateriális vagyontárgyak esetén is meg kell teremteni ahhoz, hogy az átruházás megvalósuljon, és ennek módja immateriális vagyontárgyak esetén nyilvánvalóan csak a megállapodás lehet. Ennek eredményeként, a birtokbavétel lehetőségének hiányában is, immateriális vagyontárgyak esetében is létrejön a - jog, illetve követelés érvényesítésére, átruházására és megterhelésére kiterjedő - kizárólagos jogosultság. Ezek a jogosultságok lényegében megegyeznek a tulajdonost megillető jogokkal; akárcsak a dolgoknál, a jogok és követelések jogosultját is „teljes és kizárólagos jogi hatalom” illeti meg (Ptk. 5:13. §).

3.4. A pénz a vagyonban

[36] A vagyontárgyak elvezetnek a vagyon fogalmához. A vagyon a forgalomképes vagyoni értékű javak (illetve az erre vonatkozó jogok) és kötelezettségek összessége.[Arra is van példa, hogy a vagyon kifejezést a kötelezettségek figyelembe vétele nélkül, pusztán a vagyontárgyak összességét jelentő értelemben használják. Például a közkereseti társaság tagjainak helytállási kötelezettsége a társasági vagyon által nem fedezett kötelezettségekre terjed ki, ahol a „társasági vagyon” kifejezés alatt nyilvánvalóan a vagyontárgyak összességét kell érteni, itt e fogalom nem foglalja magába a kötelezettségeket (Ptk. 3:138. § és 3:139. §).] A vagyontárgyak tehát a vagyon pozitív elemeit (számviteli nyelven az eszközöket vagy aktívákat) alkotják, szemben a vagyon negatív elemeit alkotó kötelezettségekkel (források, passzívák). Az aktívák és a passzívák jogi szempontból különböző természetű jelenségek, a kötelezettségek természete kizárja, hogy vagyontárgynak minősülhessenek. Ugyanerre az eredményre vezet az is, hogy a kötelezettségek valaki másnál jogosultságként, így a jogosult vagyontárgyaként jelennek meg, azaz a jogosult vagyonának részét alkotják. A vagyon fogalmat használjuk bruttó és nettó értelemben. Gazdasági szempontból jelentősége van az aktívák és passzívák egyenlegét, az aktívák passzívákkal csökkentett értékét jelentő nettó vagyonnak, és jogszabályi előírások is kötődnek ehhez. A klasszikus polgári jogban azonban elsősorban a vagyon bruttó fogalmának van jelentősége, amelyben az egyes vagyontárgyakat, illetve kötelezettségeket külön-külön vizsgáljuk. Ebben a nézőpontban jelenik meg az, hogy a vagyont alkotó vagyontárgyak vagyonösszességet (illetve ezen elemek közül azok, amelyek dolognak minősülnek dologösszességet) alkotnak. A vagyon tehát, szemben az összetett dolgokkal, nem egészében, hanem az azt alkotó vagyontárgyak egyenként képezik a vagyoni jog illetve a tulajdonjog tárgyát.

[37] Dologi jog tárgyaként csak a vagyontárgyak szolgálhatnak, ebből a szempontból sem a vagyon, sem pedig a kötelezettségek nem releváns fogalmak. A vagyon fogalomnak azonban jelentősége van akkor, amikor azt a kérdést tesszük fel, hogy egy adott vagyontárgy kit illet meg. Amint fentebb említettük, a vagyon pozitív elemeit egyrészt a tulajdonjog tárgyát alkotó dolgok, másrészt pedig azok a jogok és követelések alkotják, amelyek ki vannak zárva a tulajdonjog lehetséges tárgyai köréből. Ettől a különbségtől függetlenül azonban, a dolgokkal és az immateriális vagyontárgyakkal kapcsolatban egyaránt értelmesen feltehető az a kérdés, hogy kinek a vagyonába tartoznak. A készpénz mint a Ptk. által dolognak tekintett vagyontárgy valamint a bankszámlapénz mint a számlavezető bankkal szembeni látra szóló követelés egyaránt vagyontárgynak minősül, és alkalmas arra, hogy a tulajdonos illetve a számlatulajdonos pozitív vagyonának részét képezze.

[38] Egy vagyontárgyról akkor mondhatjuk, hogy egy adott személy vagyonába tartozik, ha egyrészt annak ő a tulajdonosa illetve jogosultja, másrészt pedig ez a dologi hatályú „teljes és kizárólagos jogi hatalom” kötelmi úton sincs visszavonva vagy korlátozva; az adott személy anélkül jogosult a vagyontárgy használatára vagy a vele való rendelkezésre, hogy azzal megsértené valamely más személlyel szembeni kötelezettségét, vagy el kellene számolnia tettével. Ha a tulajdonjog vagy jogosultság átruházására például vagyonkezelési jogviszony alapján kerül sor, és ebből következően korlátozott a vagyontárgy használatára és az azzal való rendelkezésre vonatkozó joga, akkor a dolog vagy jog nem tartozik a tulajdonos illetve a jogosult vagyonába. Ennek a kérdésnek többféle szituációban jelentősége van: ilyen esetek például az adós gazdálkodó szervezet felszámolása esetén a felszámolás alá tartozó vagyon megállapítása, a házastársi közös vagyon és külön vagyon körének megállapítása, öröklés esetén a hagyatékot alkotó vagyontárgyak körének meghatározása, és kártérítési felelősség körében annak tisztázása, hogy a kár kinek a vagyonában következett be. Azt látjuk, hogy mindezekben a helyzetekben a dolgok és az immateriális vagyontárgyak azonos megítélés alá esnek.

[39] Az előzőek alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a dolgoknak és az immateriális vagyontárgyaknak több közös sajátosságuk van, mint amiben különböznek. A különbségek elsősorban a körülhatárolt fizikai kiterjedés és a birtokbavehetőség hiányából fakadnak, technikai jellegűek, és nem annyira a lényeget érintik. Ennek fényében némiképp mesterkéltnek tűnik az a súlyos következmény, hogy tulajdonjog tárgyai csak dolgok lehetnek. Ez egy kettősséget visz a vagyoni jogok rendszerébe: egyfelől vannak a tulajdonjog tárgyai, másfelől azok a vagyontárgyak, amelyek tulajdonjog tárgyai nem lehetnek. Míg a tulajdonjog szabályai hagyományosan kidolgozott rendszert alkotnak, a vagyoni értékű, forgalomképes kötelmi jogosultságok dologi hatályú vonatkozásaira vonatkozó szabályok esetlegesek. Egy vagyoni jog esetében mindig keresni kell, hogy a tulajdonjogi szabályok adott jogra megfogalmazott analóg megfelelői fennállnak-e. Ennek ellenére, azt kell megállapítanunk, hogy a két párhuzamos rendszer az esetek túlnyomó többségében lényegében egymásnak megfeleltethető, ekvivalens megoldásra jut.

[40] A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy a pénz mindkét fő megjelenési formájában, készpénzként és bankszámlapénzként egyaránt a vagyontárgyak körébe, tipikus esetben a pénztulajdonos, illetve a számlatulajdonos vagyonába tartozik.

4. Összegzés

Mai világunkban a hétköznapi gyakorlat és a közgazdaságtan a készpénzt és a számlapénzt egyaránt pénznek tekinti. A polgári jogban a dologi jog pénzre vonatkozó szabályai körében pénz alatt csak a készpénzt értjük, a kötelmi jogban azonban a készpénz mellett a számlapénzt is pénznek tekintjük. A készpénz dologi jellegű, a számlapénz viszont immateriális vagyontárgy. Ebből következően egy ellentmondás feszül a gyakorlati és a jogi megközelítés követelményei között. Míg a gyakorlat egységes fizetőeszközként tekinti a pénz mindkét megjelenési formáját, és azt igényli, hogy a hasonló helyzetek jogi megoldása lényegében egységes legyen, függetlenül attól, hogy az adott esetben a fizetésre készpénz vagy számlapénz felhasználásával került sor, addig a jogi megközelítés számára alapvető jelentőségű a készpénz és a számlapénz eltérő jogi természetéből fakadó különbség. Fontos ezért annak vizsgálata, hogy milyen hasonlóságok és különbségek mutatkoznak a vagyontárgyak e két különböző körében felmerülő analóg helyzetek jogi megítélésében.