A munkáltató felelőssége az éves szabadság kiadásával kapcsolatban

Az év vége közeledtével a munkáltatóknak át kell tekinteniük, hogy az egyes munkavállalóiknak van-e igénybe nem vett szabadságuk, és amennyiben igen, rendelkezni kell azok kiadásáról. A Munka Törvénykönyve ugyanis egyértelművé teszi, hogy a szabadság kiadása a munkáltatók kötelezettsége (122-125. §).

A kérdés jelentősége


Azon munkaadók, akik e téren passzív magatartást tanúsítanak, és teljesen szabad kezet adnak a munkavállalóik számára, azzal a nem várt helyzettel is szembesülhetnek, hogy szabadságmegváltás címén nagyobb összeget kell fizetniük a volt munkavállalóik számára a munkaviszony megszűnésekor az – esetleg évek során – felhalmozott szabadnapok után. Ezt elkerülendő, fontos tisztában lenni a szabadságkiadás főbb szabályaival.

A kérdés jelentőségét az is mutatja, hogy az Európai Unió Bírósága (továbbiakban: Bíróság) két döntésében is foglalkozott a munkáltatók szabadságkiadással kapcsolatos kötelezettségeivel (L. Sebastian W. Kreuziger v Land Berlin /C-619/16/ és Max-Planck-Gesellschaft zur Förderung der Wissenschaften eV v Tetsuji Shimizu /C-684/16/ esetek). Ezekben az ügyekben előzetes döntéshozatal keretében német bíróságok kértek iránymutatást a Bíróságtól arra vonatkozóan, hogy ha a munkavállaló nem veszi igénybe az adott évre járó szabadságát, akkor a munkaviszony megszűnése esetén milyen esetben tagadható meg számára az igénybe nem vett szabadnapok pénzbeli megváltása. 

Az alábbiakban áttekintjük a szabadságkiadással kapcsolatos főbb tudnivalókat, különös tekintettel a szabadság megváltásának lehetőségére, amelynek során kitérünk arra is, hogy a magyar szabályozás mellett előállhat-e olyan – a hivatkozott német jogesetekben vizsgált – eset, amikor a munkáltató megtagadhatná a ki nem vett szabadság pénzbeli megváltását.

A szabadságkiadás főbb magyar szabályai


A Munka Törvénykönyve szabadságkiadással kapcsolatos szabályai a hivatkozott ítéletekben vizsgált német szabályoktól többek között abban különböznek, hogy egyértelműen a munkáltatói jogkör részeként, a munkáltató kötelezettségeként nevesíti a szabadságkiadást [Munka Törvénykönyve 122. § (1)-(2) bek.]. A munkavállalót csupán konzultációs jog illeti meg a szabadság vonatkozásában, előre meg kell őt hallgatni, azonban az igényei nem kötik a munkáltatót. Ez alól kivétel az, hogy évente 7 munkanapot a munkavállaló kérésének megfelelő időpontban kell kiadni. Mindez azonban nem változtat azon, hogy e 7 munkanap tekintetében is a munkáltató kötelezettsége marad a szabadság kiadása, és az nem függ attól, hogy a munkavállaló ténylegesen kérte-e a 7 nap szabadságot vagy sem [Munka Törvénykönyve 122. § (2) bek.]. 

A munkavállalót védi ugyanakkor az, hogy a munkáltatónak eljárása során figyelemmel kell lennie az általános magatartási követelményekre (Munka Törvénykönyve 6. §), így különösen mérlegelnie kell a munkavállaló méltányos érdekeit és együtt kell működnie vele. 

Az uniós joggal összhangban (2003/88/EK irányelv 7. cikk) főszabályként a szabadságot a magyar jogban is az esedékességének évében kell kiadni, és a szabadság tárgyévet követő időszakban történő kiadására csak a Munka Törvénykönyvében meghatározott kivételes esetekben van mód (Munka Törvénykönyve 123. §). A ki nem vett szabadnapok pénzbeli megváltása pedig kizárólag a munkaviszony megszűnése esetén lehetséges [Munka Törvénykönyve 125. §].


A magyar szabályozás értékelése a legutóbbi uniós ítéletek tükrében 


a) A pénzbeli megváltáshoz való jog

A pénzbeli megváltáshoz való jog két feltétel teljesülése esetén illeti meg a munkavállalót: (i) a munkaviszonya megszűnt, és (ii) nem vette ki az összes, őt e munkaviszony megszűnéséig megillető éves szabadságot. 

A Bíróság megállapította, hogy az uniós joggal ellentétes az a nemzeti szabály, amely további feltételtől teszi függővé a pénzbeli megváltáshoz való jog érvényesülését, így különösen attól, hogy a munkavállalónak kell kérnie a szabadsága kiadását, és amennyiben ezt elmulasztja, akkor a munkaviszony megszűnésekor nem jogosult a (kifejezetten nem igényelt) szabadsága megváltására sem. A Bíróság véleménye szerint el kell ugyanis kerülni azt, hogy teljes mértékben a munkavállalóra háruljon annak a terhe, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jog tényleges gyakorlására ügyeljen. A magyar szabályozás e követelménynek egyértelműen megfelel.

Ebből következően tehát különösen fontos, hogy a munkáltató megfelelően számon tartsa a szabadságkiadásokat, és azokról időben, a Munka Törvénykönyvében (122-124. §) meghatározott feltételeknek megfelelően rendelkezzen a munkavállaló meghallgatását követően. Amennyiben nem elég körültekintő a munkáltató, nem kizárt, hogy valamely munkavállalójának jelentős mennyiségű szabadsága halmozódik fel, és váratlanul érheti, ha a munkaviszony megszűnése esetén a munkavállaló szabadságmegváltás címén követeli a felgyülemlett szabadnapokra járó távolléti díja egyösszegű megfizetését. 

Hangsúlyozni kell, hogy e jog a munkavállalót a munkaviszony bármilyen okból történő megszűnése esetén megilleti, így tehát a munkáltató – munkavállalónak felróható okból történő – azonnali hatályú felmondása esetén is. Érvényesülnek ezek a szabályok továbbá a kötetlen munkarendben dolgozó munkavállalók esetén is.


b) Kötelezheti a munkáltató a munkavállalót a szabadság kivételére?

Ahogy azt a fentiekben bemutattuk, a magyar jog szerint a szabadság kiadása a munkáltató kötelezettsége, így a munkáltató kötelező rendelkezést hozhat a munkavállaló szabadságát illetően, amely egyrészt magában foglalja a szabadság időpontját (7 munkanap kivételével), és azt is, hogy egyáltalán menjen-e szabadságra a munkavállaló vagy sem. Ezen eljárása során – ahogy arra fent már utaltunk – a Munka Törvénykönyve 6. §-ában foglalt magatartási szabályokra kell figyelemmel lennie.

Felmerül a kérdés, vajon köteles-e a munkáltató élni a kötelezés eszközével, amennyiben a munkavállaló nem kíván szabadságra menni. A Munka Törvénykönyve erre nem tartalmaz kifejezett választ, annak rendelkezéseiből csak az olvasható ki, hogy főszabály szerint akkor jár el jogszerűen a munkáltató, ha az esedékesség évében kiadja a szabadságot, ellenkező esetben ugyanis munkaügyi bírsággal is sújtható. Nem világos azonban, hogyan, milyen jogszerű magatartást tanúsíthat a munkavállaló ellenállása esetén, különös tekintettel az együttműködés és méltányos mérlegelés elveire.

A fizetett éves szabadságot kötelezően előíró 2003/88/EK irányelv értelmezése körében a Bíróság a hivatkozott ítéleteiben kifejtette, hogy a munkáltató szabadságkiadással kapcsolatos kötelezettségét nem lehet úgy értelmezni, hogy a munkáltató kötelezni kényszerülne a munkavállalót az éves szabadság igénybevételére, mivel a munkáltatónak a szabadságkiadásért való felelőssége nem lehet korlátlan. A munkáltató – a Bíróság álláspontja szerint – szükség esetén legfeljebb hivatalosan ösztönözheti a munkavállalót a szabadság kivételére, és időben tájékoztathatja arról, hogy mikor veszítheti el a szabadságra, illetve a pénzbeli megváltásra való jogát.

Kérdés, hogy ez az értelmezés kiállná-e a magyar bíróságok próbáját, és így a Munka Törvénykönyvének azt a szabályát, mely szerint a munkáltató kötelezettsége a szabadságkiadás, a Bíróság hivatkozott véleményére tekintettel lehetne-e úgy értelmezni, hogy a munkáltató nem köteles minden áron kötelezni a munkavállalót a szabadság igénybevételére. Amennyiben igen, az lényeges következménnyel járna a szabadság és a pénzbeli megváltásra való jog esetleges elvesztésének megítélése kapcsán.


c) Elveszítheti a munkavállaló a szabadságra és pénzbeli megváltásra való jogát?

A magyar szabályozással és gyakorlattal összhangban a Bíróság a hivatkozott ítéleteiben úgy foglalt állást, hogy az éves fizetett szabadsághoz való jog célja az, hogy a munkavállaló kipihenhesse magát, így annak az a rendeltetése, hogy a szabadságot ténylegesen természetben vegyék igénybe az esedékesség évében. 

Mindebből azonban a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy nem ösztönözhető az a munkavállalói magatartás, amikor is azért nem veszi igénybe az éves szabadságát a munkavállaló, hogy majd a munkaviszony megszűnéskor pénzbeli megváltáshoz jusson. A Bíróság tehát arra a megállapításra jutott, hogy amennyiben a munkáltató bizonyítani tudja, hogy megadta a lehetőséget a szabadság tényleges igénybevételére egy bizonyos referenciaidőszak alatt, azonban ezzel a munkavállaló igazolt módon szándékosan, a jogkövetkezmények ismeretében nem élt, az uniós joggal összhangban álló az a nemzeti szabályozás, amely ilyen esetben a ki nem vett szabadság, illetve az azért járó pénzbeli megváltás elvesztését lehetővé teszi. 

A Munka Törvénykönyve nem tartalmaz kifejezetten a szabadság vagy annak pénzbeli megváltásának elvesztésére vonatkozó rendelkezést, így az ezekre vonatkozó igény érvényesíthetőségének az általános munkajogi 3 éves elévülési idő szab határt [Munka Törvénykönyve 286. § (1) bek.]. A fentiekben bemutatott magyar szabályok tehát összességében a munkavállalók számára biztosítanak fokozott védelmet, hiszen alapvetően a munkáltató viseli annak a kockázatát, ha egy adott munkavállaló nem veszi igénybe az esedékesség évében a szabadságát.

Felmerülhet azonban a kérdés, hogy vajon ez a magyar szabályozás, amely a szabadságkiadás teljes felelősségét a munkáltatókra helyezi, megfelelő magatartásra ösztönzi-e a munkavállalókat. Ha a válaszunk az, hogy nem, akkor érdemes lehet megfontolnia a jogalkotónak, hogy az Európai Unió joga által lehetővé tett keretben korlátozza a munkavállalók jogát a szabadság pénzbeli megváltására.

Cikkek

Cikkek