Author: Zsolt Kovács
Biztosítási Szemle, 10/1998. page 38-44
Már hosszabb ideje tűnődöm azon, vajon miért nem esik szó a biztosításközvetítők jogállása és a rájuk vonatkozó szabályozás problémáiról a biztosítási szakma írott fórumain. A problémák pedig léteznek, valamennyien szembesülhetünk velük mindennapi munkánk során, talán elég ha csak a „rendőrségi brókerek” jogi helyzetével kapcsolatos kérdésekre vagy a Legfelsőbb Bíróságon is megjelenő, az alkuszt a biztosító képviselőjének tekintő álláspontra utalok. De talán még egyértelműbb jele a szakma hiányérzetének az, hogy a Bit. legutóbbi, 1997-es módosítása során a törvényjavaslatban megjelent néhány, az alapvető státuszbeli kérdéseket tisztázni próbáló rendelkezés, amely azután, éppen a megfelelő előkészítés és a szakmai konszenzus hiánya miatt a javaslat parlamenti vitájában elvérzett.
A szabályozási szükséglet fennállta úgy vélem nem vitatható, a megfelelő szabályok megalkotása ugyanakkor nem képzelhető el kiérlelt koncepció és szakmai viták lefolytatása nélkül. Éppen ezért hiányolom a problémafelvetéseket és elemzéseket, az álláspontok ütköztetését a biztosítási szaksajtóból (is), hiszen ez az egyik megfelelő terepe lehetne a lehetséges megoldások közül a legjobb vagy leginkább elfogadható megtalálásának. Örömmel töltött el ezért, hogy a Biztosítási Üzletkötő 1998. évi 1. számában két olyan írás is megjelent, amely a biztosításközvetítők tevékenységére vonatkozó külföldi szabályokkal foglalkozik. Ez azonban legfeljebb gondolatébresztő lehet, de semmiképp nem takaríthatja meg a szakmának saját, hazai viszonyokra adaptált szabályrendszer megalkotását.
Ez az írás – fentiekre is figyelemmel – a biztosításközvetítői jog kérdéseinek tudományos igényű elemzése nélkül csupán a figyelmet kívánja felhívni a szabályozás kapcsán a szerző véleménye szerint felmerülő főbb kérdésekre, azzal a bevallott reménnyel, hogy olvasóit vitára és álláspontjuk megfogalmazására ösztönzi.
Először is ejtsünk néhány szót arról, hogy mennyire sürgős a Bit. vonatkozó szabályainak módosítása? Egyes vélemények szerint hosszabb időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a gyakorlat és a piaci szereplők igényei alapján kikristályosodjék a szükséges szabályok köre és tartalma. A magam részéről úgy vélem, hogy a biztosítás valódi piacosodásának megkezdődése óta eltelt közel nyolc év már elegendő tapasztalattal szolgál ahhoz, hogy elkezdődjék a hosszabb távon is alkalmazható szabályok első változatának kidolgozása, amelyet azután természetesen a gyakorlatban felmerült újabb problémák alapján kell és lehet is módosítani.
Az időtávlatok vonatkozásában négy tényezőre kell figyelemmel lennünk.
E körben kétségkívül jogharmonizációs deficitről beszélhetünk, hiszen az uniós szabályozás illetve ajánlások által megszabott kereteknek a jelenlegi magyar szabályok nem felelnek meg. A harmonizációs szükséglet taglalása túlmutat jelen írás keretein ezért csak utalnék itt Dr. Badacsonyi Katalinnak a biztosításközvetítőkről szóló belga törvény kapcsán írott, a Biztosítási Szemle 3. számában megjelent cikkére.
A megfelelő szabályok megalkotásával ugyanakkor ebből a szempontból be lehet várni a csatlakozást.
Mint arra már fentebb is utaltam a biztosításügy mindennapjaiban számos kisebb-nagyobb, esetenként igen kínos kérdést vet fel a megfelelő szabályok hiánya. A szabályozás sürgőssége szempontjából azonban a kérdés nem ez, hanem az, hogy jelentősen akadályozza-e a biztosítási piac működését a jelenlegi szabályozás? Erre a gyakorlati tapasztalatok alapján nemmel kell válaszolnunk. A szerződő felek (alkusz-biztosító, alkusz-ügyfél, ügynök-biztosító) szerződési szabadságukkal élve gondos szerződéskötés mellett a problémákat kezelhető mederben tudják tartani. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem lenne valamennyi piaci szereplőnek kedvezőbb, ha a szabályok megfelelően módosulnának.
A már hosszú évek óta húzódó előkészületek a Ptk. módosítására úgy tűnik lendületet vettek az utóbbi hónapokban és az Igazságügyminisztérium által elkészítendő kodifikációs menetrend, melynek előkészítésébe a MABISZ-t is bevonták, azzal kecsegteti a biztosítási szakmát is, hogy belátható időn belül mód nyílik a biztosítást érintő polgári jogi szabályok módosítására is. Ennek témánk szempontjából azért van jelentősége, mert a biztosításközvetítői tevékenység hosszú távra szóló és modern igényeket kielégítő szabályozásában jelentős szerepet kell játszania az erre vonatkozó korszerű polgári jogi szabályoknak is. A Bit szükségmegoldása, mely a közjogi tárgyú, a biztosítási és biztosításközvetítői tevékenység előfeltételeit szabályozó törvényben rendezett néhány alapvetően polgári jogi kérdést, természetesen nem pótolhatja ezt.
Szerencsés lenne ugyanakkor, ha a biztosítási szakma legalább koncepcionális szinten meg tudná fogalmazni a biztosításközvetítők jogállásával kapcsolatos álláspontját, mivel a megfelelő szabályok Ptk.-ba való beiktatásának előfeltétele az, hogy a biztosításközvetítők típusai és azok jogállása megfogalmazást nyerjen.
E körben, amennyiben a biztosítási szakma nem akarja megvárni a Ptk. következő – előreláthatólag 20-30 év múlva esedékes módosítását, a reform koncepciójának véglegesítése előtt állást kell foglalnia és álláspontjához képest megfogalmazni a reformmal szembeni elvárásait, nevezetesen azt, hogy a biztosításközvetítésre vonatkozó szabályokat hol és milyen tartalommal javasolja elhelyezni, javasolja-e például a közvetítői szerződés nevesítését és azon belül speciális szabályok alkotását a biztosításközvetítésre, vagy például a megbízási szerződés szabályain belül javasolja speciális szabályok beiktatását.
A Bit-et ebben az évben a kötelező biztosítok kérdése miatt mindenképpen módosítani kell. A kérdés itt úgy merül fel, hogy vajon e módosítás során kell-e rendezni a biztosításközvetítéssel kapcsolatos kérdéseket is?
A megfelelő előkészítés igénye amellett szól, hogy egy későbbi időpontban, például 1999.-ben történjék meg a módosítás. Ugyanakkor a törvényi szabályozás állandó módosítások okozta „inflációja”, pontosabban ennek elkerülésének igénye azt diktálná, hogy a módosítás még az idén megtörténjék.
Hadd szóljak most néhány szót arról, melyek azok a kérdések, amelyekre véleményem szerint a szabályozásnak koncentrálnia kell?
A legfontosabb kérdés a biztosításközvetítők jogállásának a Bit. szabályainál részletesebb és kimunkáltabb rendezése. Ez ugyanis meghatározza a biztosítási piac más szereplőivel létrejövő jogviszonyaik tartalmát is.
Elsődlegesen az alkusz és az ügynök szerepének és jogállásának élesebb elhatárolására lenne szükség. A Bit hatálybalépését követően ugyanis számos olyan cég kapott alkuszi működési engedélyt, amely valójában több biztosító megbízásából eljáró ügynökként végezte és végzi tevékenységét. Ilyenek tipikusan a rendőrkapitányságokon tevékenykedő biztosításközvetítők, de ide sorolhatóak a nagy gépjármű lízinggel foglalkozó cégek által alapított alkuszcégek is. Általában is elmondható, hogy a tömegbiztosítások értékesítését végző, alkusznak nevezett társaságok tevékenységük tényleges tartalmát tekintve nem tekinthetők annak.
Többről van azonban itt szó, mint egy „elegáns” és egy kevésbé jól hangzó(?) név közötti különbségről. Az alkuszi minőség egyik legfontosabb tartalmi eleme a függetlenség, amely lehetővé teszi az alkusz számára azt, hogy szerepéhez híven a biztosító ügyfelének megbízottjaként, a biztosítók befolyásától mentesen válasszon a biztosítók által kínált lehetőségek közül. Azt hiszem nem kell részletesebben indokolnom, miért válik illuzórikussá az említett értelemben vett alkuszi minőség akkor, amikor az alkusz ügyfél felé irányuló tevékenysége lényegében kimerül a biztosítási ajánlat ügyféllel való aláíratásában. Meg kell jegyezni, hogy a Bit. megpróbálta, s nem is sikertelenül, megragadni az alkuszi tevékenység lényeges elemeit, adós maradt azonban ennek következetes érvényesítésével.
Bár az említett gyakorlat a biztosítók számára is számos potenciális problémát vet fel, a valódi kárvallott az ügyfél. Az alkusz, aki a Bit. szabályai értelmében az ő megbízottja, megbízási szerződést jellemzően nem köt vele, az ügyletek tömegességénél fogva ennek nem is lenne értelme. Károkozás esetén (pl. az ajánlat vagy a beszedett díjak továbbításának elmulasztásából eredően) ugyanakkor az ügyfél a biztosító helyett csak az alkusz felé fordulhat és írásbeli szerződés hiányában legfeljebb a polgári jog általános jellegű és semmiképpen nem az alkusz-ügyfél viszonyra szabott szabályai alapján kísérelheti meg kárigénye érvényesítését. Nem jó azonban ez a helyzet a biztosítóknak sem, amelyek nyilván nyugodtabbak lehetnének, ha a termékeiket nagy számban értékesítő biztosításközvetítőkre egy szorosabb, saját megbízottjukra alkalmazható szabályrendszert alkalmazhatnának. Felmerül végül az a kérdés, amelynek megválaszolására természetesen nem vagyok illetékes, hogy vajon maguknak az érintett biztosításközvetítőknek jó-e ez a helyzet?
Az a. pontban említett problémát is megoldaná, ha a Bit magáévá tenné a fejlett országokban alkalmazott, a biztosításközvetítőket a biztosítóktól való függetlenségük foka alapján csoportosító megoldást, melyet egyébként az uniós csatlakozás kapcsán amúgy is követnünk kell.
Ennek lényege egy hármas tagozódás, melynek egyik végén a biztosítóktól teljesen független és az ügyfelek megbízottjaként eljáró alkusz, a másik végén pedig az egy biztosítóval jogviszonyban (munkaviszonyban vagy megbízási jogviszonyban) álló ügynök áll. A két végpont között az átmenetet az ún. többes ügynök (találóbb magyar megfelelője még kerestetik) képezi, aki több biztosítóval kötött megbízási szerződés alapján, de ennek megfelelően a biztosítók megbízottjaként közvetít biztosítási szerződéseket.
Az egyes biztosításközvetítői kategóriákba való besorolás elveit úgy vélem legcélszerűbb lenne a már létező szabályok alapján (lásd az európai uniós szabályokat, vagy az annak alapján megszületett nemzeti jogszabályokat, például a Dr. badacsonyi Katalin cikkében elemzett belga törvényt) kialakítani, természetesen a hazai sajátosságokra is figyelemmel.
Az utóbbi években felmerült problémák nyilvánvalóvá tették, hogy az ügynöki tevékenységre is ki kellene terjeszteni valamilyen formában az alkuszoknál alkalmazott engedélyezési rendszert. A követelményrendszer (társasági forma, alaptőke, szakmai felelősségbiztosítás) természetesen lehetne enyhébb az ügynökök esetében, a biztosításközvetítői szakma öntisztulása és tekintélyének megteremtése, valamint a biztosítók és az ügyfelek érdekeinek védelme azonban véleményem szerint elkerülhetetlenül szükségessé teszi a biztosítási ügynöki foglalkozást űző vállalkozók és vállalkozások nyilvántartásba vételét, működésük engedélyhez kötését és annak lehetővé tételét, hogy szükség esetén engedélyük visszavonásával működésük megszüntetésére legyenek szoríthatóak.
Itt jegyzem meg, hogy a Bit 5. § (1) bekezdése, mely éppen a fenti logikából kiindulva határozza meg azt, hogy kik jogosultak biztosítási, biztosításközvetítési és biztosítási szaktanácsadói tevékenységet folytatni, szó szerinti értelmezésben meglehetősen sajátos helyzetet teremt. E szabály alapján ugyanis biztosításközvetítői tevékenységet Magyarországon csak a Felügyelet engedélyével rendelkező, belföldi székhelyű biztosítási alkuszvégezhet, így elvileg a Bit által is biztosításközvetítőként nevesített biztosítási ügynökök nem végezhetnének ilyen tevékenységet.
Ennek egyik lehetséges módja a Bit kiegészítése az alkuszra vonatkozó szabályokhoz hasonló szabályozással az ügynökök esetében, de az is elképzelhető, hogy a Bit csak a tevékenység engedélyhez kötöttségét mondja ki, miközben más jogszabály egy köztestületet hoz létre, mely az engedélyezési, felügyeleti funkciókat ellátja. Praktikusan ilyenként működhetne a tervként felmerült Biztosítási Kamara, de elképzelhető egy csak biztosításközvetítőket tömörítő kamara létrehozása is.
Külön kérdés természetesen, hogy javasolt szabályozás minden ügynökre kiterjedjen-e, vagy csupán a megbízási szerződés alapján tevékenykedőkre, esetleg ezen belül is csak a többes ügynökökre.
Bár nem a Bit-re tartozó kérdés és a vállalkozó ügynöki modell egyre szélesebb körűvé válásával talán fontossága is csökken, mindenképpen szeretném megemlíteni, hogy a hatályos magyar munkajog lényegében képtelen kezelni az ügynöki jutalék, különösen a folytatólagos jutalék mint sajátos teljesítménybér problémáját. A biztosítók természetesen igyekeznek áthidaló megoldásokat találni, de az alapvető probléma adva van, a teljesítménybérezés szabályait termelő üzemekre találták ki, ezért nem alkalmasak a piaci változásokat rugalmasan követő és meglehetősen sajátos módon működő jutalékrendszerek befogadására. Ezért a biztosításközvetítői jog átfogó reformjában álláspontom szerint helyet kell kapnia a Munka Törvénykönyve megfelelő revíziójának is.
Belátva azt, hogy a fentebb említett, a tevékenység kereteit megteremtő közjogi szabályok és munkajogi szabályozás megalkotásánál lényegesen bonyolultabb kérdéseket vet fel a biztosításközvetítői jogviszony polgári jogi kérdéseinek rendezése, csak megemlíteni szeretnék néhány lényegesnek tűnő kérdéskört, melyek szabályait ki kellene alakítani.
A kötési/szerzési jutalékkal kapcsolatos kérdések köréből megemlíteném például azt a problémát, hogy a közreműködés a biztosítási szerződés létrejöttében önmagában, erre vonatkozó megállapodás nélkül is megalapoz-e jutalék iránti igényt és a biztosító adott esetben jogosult-e a közreműködést visszautasítani és ezzel a jutalék iránti igényt elhárítani?
A folytatólagos jutalékkal kapcsolatban utalnék arra a kérdésre, hogy az a biztosítási szerződés fennállta okán jár, vagy a szerződés fennmaradása érdekében kifejtett tevékenység ellenértékekének tekinthető-e?
Ugyancsak felmerül, hogy kell e polgári jogi szempontból különbséget tenni az alkuszt és az ügynököt megillető jutalék között, figyelemmel tevékenységük eltérő jellegére?
A gyakorlat az alkusz ügyféllel és az ügynök biztosítóval kötött szerződését megbízási szerződésként kezeli. Ezzel szemben, legalábbis az ügynök viszonylatában feltétlenül, egy sajátos jogviszonnyal állunk szemben, melyben megjelennek a megbízási szerződésre nem jellemző eredménykötelem elemei is, hiszen a biztosításközvetítőt díjazás csak eredményes tevékenység esetén illeti meg, s nem elegendő, a megbízási jogviszonyra jellemző módon, a gondos eljárás.
A magam részéről a legcélszerűbbnek egy új szerződéstípus, a közvetítői szerződés nevesítését látnám a Ptk. egyes szerződések szabályait tartalmazó részében, a biztosításra vonatkozó speciális szabályok rögzítése mellett. Meg kell azonban állapítanunk, hogy emellett sajátos megközelítést igényel(het) az alkusz díjazása, aki jellemzően nem megbízójától, hanem a biztosítótól kapja díjazását, amihez szerződéses kapcsolat sem szükséges az alkusz és a biztosító között, mivel a díjazás iránti igényt, legalábbis véleményem szerint, a közvetítés ténye teremti meg.
A Bit megszületését megelőzően a biztosítási szakma jeles képviselői hosszas vitákat folytattak arról, hogy van-e helye polgári jogi szabályoknak a biztosítási törvényben, mely jellegét tekintve felügyeleti, közjogi kérdések rendezésére hivatott. A vita a biztosításközvetítők tekintetében praktikus megfontolások alapján kompromisszummal végződött. Mivel arra semmilyen esély nem látszott, hogy legalább az alapvető szabályok bekerülnek a Polgári Törvénykönyvbe, a Bit kísérletet tett a legfontosabbnak ítélt kérdések rendezésére. Ez azonban, hosszabb távon legalábbis, csupán szükségmegoldásnak tekinthető, ezért a biztosításközvetítői tevékenység polgári jogi szabályait a Bit helyett polgári jogi normákban kell elhelyezni.
Nyilvánvaló számomra, hogy írásom az olvasóban jelentős hiányérzeteket fog hagyni, hiszen a felvetett problémákra meg sem kíséreltem választ adni. Célom azonban éppen a hiányérzet felkeltése volt, azzal a nem titkolt reménnyel, hogy ez a lehetséges válaszok végiggondolására és a szakmai nyilvánosság elé tárására fogja késztetni a szakma más képviselőit is.
Azzal azonban mindnyájunknak tisztában kell lennie, hogy a problémafelvetések és a témával kapcsolatos gondolatok közzététele nem pótolja a bevezetőben hiányolt koncepcionálisan végiggondolt és tudatos törvény-előkészítő munkát, melynek mielőbbi elindításában közös a felelőssége az Állami Biztosításfelügyeletnek, a MABISZ-nak és az Alkuszszövetségnek.
Budapest, 1998. április 27.
Honlapunk sütiket használ annak érdekében, hogy személyre szabott módon tudjuk megjeleníteni Önnek a tartalmakat. Kérjük, olvassa el Süti Kezelési Tájékoztatónkat, amelyben további információkat olvashat a sütikről és azok kezeléséről. Beállításait módosíthatja ezen a linken vagy saját böngészőjének beállításaiban.
Ezek a sütik szükségesek a weboldal futtatásához, és nem kapcsolhatók ki. Az ilyen sütik csak olyan műveletekre vonatkoznak, mint például a nyelv, az adatvédelmi preferenciák. Beállíthatja a böngészőjét, hogy blokkolja ezeket a sütiket, de webhelyünk esetleg nem megfelelően fog működik.
A Süti Adatkezelési Tájékoztatót megismertem és hozzájárulok ahhoz, hogy a Gárdos Mosonyi Tomori Ügyvédi Iroda, mint adatkezelő a Google Analytics sütikkel kapcsolatban az IP címemet statisztikai célból kezelje. Tudomásul veszem, hogy a hozzájárulásomat bármikor visszavonhatom.
