Author: István Gárdos
Bankszemle, 1994/7
A konszolidációs kötvények apportálása útján megvalósított bankkonszolidációval kapcsolatban a szerző már korábban kifejtette a Gazdaság és Jog c. folyóiratban, hogy a konszolidációs kötvények nem voltak megfelelően kibocsátva, megvásárolva, azokat nem a tulajdonosuk (mert ilyen nem volt), hanem a kibocsátó ruházta át a bankokra, újonnan kibocsátott részvények ellenében. Azt állította, hogy mivel ezek jogi következményeként a konszolidációs kötvények nem léteznek, apportra alkalmatlanok, ezért a tőkeemelés jogszerűsége is megkérdőjelezhető. A szóban forgó ügylet nagyságrendje és jelentősége indokolja annak a kérdésnek a megvizsgálását, hogy a jogi követelmények figyelmen kívül hagyása milyen következményekkel jár. Ezzel összefüggésben vetődik fel az a kérdés is, hogy a jogi hiba megállapítása nyomán milyen lépések lehetségesek.
A bankkonszolidációval kapcsolatban közelebbről három kérdést szeretnék körbejárni:
E kérdések megválaszolásához el kell hagyni a szűken vett jog területét, tisztában vagyok azzal, hogy ez jogász számára a tévedések fokozott kockázatával jár.
A különféle bankkonszolidációs kísérletek kudarca alapvetően a hibás célkitűzésben rejlik. A konszolidáció meghirdetett célja az volt, hogy a magyar bankok feleljenek meg a saját tőke és a kockázattal súlyozott eszközök arányára vonatkozó nemzetközi követelményeknek és az ezt leképező hazai jogszabályoknak. E cél elérésétől bankjaink stabilitásának megerősödését, ennek következtében belföldi vonatkozásban a betétesek biztonságának növelését, külföldi vonatkozásban pedig a nemzetközi bankkapcsolatok kibontakozását várták.
Azonban illúzió azt gondolni, hogy – nagymértékű nemzeti eladósodottsággal párosuló – országos gazdasági válság közepette belső forrásokból meg lehet erősíteni azokat a bankokat, amelyek ügyfeleinek meghatározó részét a válság által leginkább sújtott gazdálkodók alkotják. A külföldi hitelezők nem elsősorban az egyes bankok tőkemegfelelési mutatóját, hanem az ország gazdasági teljesítőképességét, illetve ennek jövőbeni esélyeit vizsgálják. Az egyes bankok megítélése szempontjából is jelentősebb annak ügyfélköre, gazdasági súlya és állami támogatottsága, mint az elsősorban az adott helyzet által determinált tőkemegfelelési mutatója.
Amíg a gazdasági partnerek bíznak abban, hogy a gazdasági válság átmeneti, addig elfogadják azt is, hogy a magyar bankok ebben az átmeneti időszakban nem felelnek meg a nemzetközi standardoknak. Lényegében ugyanez áll a magyar betétesekre is, akik többségének fogalma sincs arról, mi az a tőke-megfelelési követelmény; egyszerűen abból indulnak ki, hogy ha az ország legnagyobb bankjai tönkremennek, már akkora nagy a baj, hogy az ellen nekik egyénileg úgy sincs védekezési lehetőségük. Konkrét információk nélkül is azt gondolom, hogy a konszolidáció sem a betételhelyezési kedvet, sem pedig a külföldiek bizalmát, azaz a magyar bankok devizahitel-felvételi lehetőségeit nem növelte.
A gazdasági válság egyik megnyilvánulása a nemzeti vagyon leértékelődése. Sem az állam, sem pedig az egyéb gazdálkodók nem rendelkeznek a bankkonszolidáció során alkalmazott mértékben reálisan értékelhető, apportként felhasználható tőkével. Ez természetesen – önmagában, a nagymértékű eladósodottság figyelembevétele nélkül is – érinti az állam befektetési képességét is. Ilyen körülmények között megalapozatlannak tartom a bankok tőkéjének belső forrásból való megerősítésére irányuló törekvést.
Nem reális továbbá válsághelyzetben egy konszolidált gazdaság követelményeit támasztani a bankjainkkal szemben. Ehelyett az átmeneti körülményekhez átmeneti szabályokat kellett volna alkalmazni. Az átmeneti intézkedés pedig egyrészt a tőkekövetelmény felfüggesztése, másrészt pedig az adósok minősítésére vonatkozó szabályok módosítása lehet.
A hatályos minősítési szempontok az indokoltnál nagyobb mértékben leértékelik a bankok hitelállományát. Lehetőséget kellene adni egyebek mellett arra, hogy a bankok értékelhessék az állam mint egyes stratégiai jelentőségű nagyadósok tulajdonosának elkötelezettségét, készfizető kezességvállalás nélkül is. (A nemzetközi gyakorlatban ismert komfortlevél, például alkalmas eszköze lehetne annak, hogy kifejezze: az állam nem szándékozik magára hagyni az adott vállalatot, ezért a banknak nem kell a hiteleket kockázatosnak minősítenie még akkor sem, ha az eredeti lejárat szerint nem került sor a törlesztésre. Szükség esetén kibocsátható olyan átmeneti törvény is, amelyben az állam a betétesek és más hitelezők számára deklarálja helytállását néhány egyedileg meghatározott bank valamennyi kötelezettségéért.)
A második kérdés azt vizsgálja, hogy ha az előzőekben írtak ellenére mégis a konszolidáció mellett döntöttek, a konkrét konszolidációs elképzelések mennyire voltak átgondoltak és koherensek. Technikailag nézve, a bankok problémája abból adódott, hogy eszközállományuk kockázatosabbá vált, és hiányzott az ehhez szükséges mértékű saját tőkéjük.
Ennek a problémának a megoldása logikailag három módon történhet: az eszközök kicserélésével, minőségének javításával, vagy a saját tőke megnövelésével. Az elmúlt két évben mindhármat ki is próbálták: az elsőt hívták hitelkonszolidációnak, a másodikat adóskonszolidációnak, a harmadikat pedig bankkonszolidációnak. Az adóskonszolidáció ma is folyamatban van, a bankkonszolidáció második fordulója pedig, amit ez év őszére ígértek, még várat magára.
Első megközelítésben az lenne a logikus, hogy a folyamatot az adóskonszolidációval kell kezdeni, hiszen a probléma gyökere az adósok megrendült gazdasági helyzetében rejlik. Az így nem kezelhető esetek meghatározott részében alkalmazható a hitelkonszolidáció, és végül a kialakult eszköz-struktúrához kell igazítani a bankok tőkeellátottságát.
A nehézség abból fakad, hogy a valódi adóskonszolidáció lényegében a gazdasági válság megoldását jelentené. Persze, a vállalatokat is ki lehet tömni konszolidációs kötvénnyel, valódi stratégia, piac, vezetés, tulajdonos stb. nélkül azonban pusztán ettől még nem válnának hitelképessé. Az állami bürokrácia számára a válságmenedzselés azonban nem kezelhető feladat, valószínű ez volt az egyik oka annak, hogy az ÁVÜ erre irányuló javaslatának el kellett véreznie. Pedig az is indokolta volna ezt az eljárást, hogy meghatározó részben állami tulajdonban lévő vállalatok a gondok okozói.
Ha az állam egyáltalán valamit akar csinálni, akkor legkézenfekvőbb, hogy biztosítsa vállalatainak fizetőképességét (vagy legalább egy majdani fizetőképesség perspektiváját). Így elkerülhető lett volna az a furcsa helyzet is, hogy miután a bankok nehéz helyzetbe kerültek, mert az állami tulajdonú vállalatok nem tesznek eleget fizetési kötelezettségeiknek, államosítják a bankokat is. E koncepció elfogadása hozzájárulhatott volna ahhoz, hogy – formális megoldások helyett – a lényeges dolgokra, a reálszféra problémáinak megoldására terelődjön a figyelem.
Még egy ok, ami miatt a konszolidációt jó lett volna a bankkonszolidáció helyett alapvetően az eszközoldalon végrehajtani. A tőke szükségszerűen valamilyen eszköz formájában jelenik meg, tehát ha a bankok – tevékenységi körüknek megfelelően – a megnövekedett tőkéjükből ismét hitelezni kezdenek, e kihelyezések leértékelődése, tehát az ismétlődő tőkevesztés – változatlan gazdasági körülmények között – nehezen elkerülhető. (Ennek egy lehetséges alternatívája, hogy a bankok beszüntetik tevékenységüket, és húsz éven át élnek e kötvények kamatából.)
A kérdés az, hogy ha ez az út nem volt járható, akkor ez azt jelenti-e: valamely más úton kell elindulni? Nem az-e az igazság, hogy csak egy valódi út van, tehát ha azon nem tudunk végigmenni, akkor másikon nem szabad elindulni? Ez a kérdés ismét visszavezet a korábban fejtegetett gondokhoz. Lehetséges-e a bankokat konszolidálni a gazdasági válság alapkérdéseinek (a nemzetközi kapcsolatok rendezése, a privatizáció végrehajtása, az állami tulajdon piackomforttá tétele stb.) megoldása előtt? Megítélésem szerint nem. Önmagában mind a hitel-, mind pedig a bankkonszolidáció csupán formális megoldáshoz vezethet.
Ezzel elérkeztünk a harmadik kérdéskörhöz. A konkrét megoldás, amelyet jolly jokerként valamennyi konszolidáció esetében alkalmaztak, a konszolidációs kötvény. A konszolidációs kötvénnyel kapcsolatban már kifejtettem, hogy az mint kötvény, jogi szempontból nem létezik, mert valójában nem lett kibocsátva, megvásárolva, tehát nem született meg; nem a tulajdonosa, hanem a kibocsátója apportálta a kibocsátás helyett a bankokba. (A jogszerű eljárás például az lett volna, hogy az állam kibocsátja ezeket a kötvényeket, és a banki alaptőke-emeléseket a sikeres kibocsátás eredményeként befolyó pénzből valósítja meg.)
A továbbiakban azt szeretném kimutatni, hogy nem csupán formális jogi hiba történt, hanem az alapvető célkitűzés, a bankok megfelelő tőkeellátása hiúsult meg. Úgy érzem, ez is alátámasztja az előzőekben írtakat, azt tudniillik, hogy maga a célkitűzés nem volt megalapozott.
A nem készpénz formájában való vagyoni hozzájárulással (apporttal) szemben a társasági törvény kettős követelményt támaszt: az apport meghatározható vagyoni értékkel rendelkezzen (erről a vagyoni értékről az apportáló köteles nyilatkozni, és annak szolgáltatáskori meglétéért öt évig felel), és a társaság teljes körű, szabad rendelkezési jogot szerezzen felette, azaz a vagyontárgy szabadon átruházható, forgalomképes legyen. Valamely dolog értékét általában a hozam és a létező forgalmi érték segítségével határozzák meg. A két megközelítés általában hasonló eredményre vezet, hiszen a hozam alapvetően meghatározza a forgalmi értéket, azaz azt az árat, amelyet a befektetők adott instrumentumért hajlandók megadni.
A konszolidációs kötvény esetében azonban a kettő között nagy eltérés mutatkozik: miközben a hozam közelítően megfelel az átlagos megtérülésnek, a forgalmi érték nulla. A forgalmi értéket azért minősítem nullának, mert a konszolidációs kötvénynek nincs valódi, értelmezhető mértékű forgalma, likvid piaca.
A kötvényhivatalosan jegybankképes papírnak van nyilvánítva. Úgy gondolom, hogy ennek a minősítésnek azon a tényen kellene alapulnia, hogy az adott papírnak biztonságos, kiszámítható piaci forgalma van. Hiszen a jegybank csak ebben az esetben számíthat arra, hogy a refinanszírozás eszközeként használt értékpapír eladásával akkor is megtérül a követelése, ha az adós nem képes törleszteni; a jegybank csak ilyen eszközök mellett való refinanszírozás esetén tudja elkerülni azt, hogy fedezet nélkül bocsásson ki pénzt.
A konszolidációs kötvények esetében azonban a jegybankképessé való minősítés nem a papír tényleges piaci teljesítményén alapul.
Sőt, még a jegybanki támogatottság deklarálása sem eredményezett piaci érdeklődést a papírok iránt. Tudjuk, hogy a jegybank is csak korlátozott mennyiségben refinanszírozza a kötvényeket. Felvetődik, hogy – más piac hiányában – nem annyi-e az egész kötvénytömegnek az értéke, amennyit abból az MNB hajlandó megvásárolni. Az MNB refinanszírozási (pénzteremtési) gyakorlata számára nyilvánvalóan nem kis gondot okoz e kötvények léte és az ahhoz kapcsolódó refinanszírozási igény (kényszer).
Adódik a kérdés, hogy vajon nem azért választotta-e az állam a „rendes” út helyett, amely a kötvények kibocsátása, majd pedig a befolyt ellenértékeknek a bankkonszolidációra való felhasználása lett volna, a (piacra nem dobott, meg nem méretett) kötvények apportálását, mert tudta, hogy a kibocsátás nem járt volna sikerrel. Ebben az esetben viszont miért állította a tőkeemelés során azt, hogy az apportként felajánlott kötvények tényleges értéke megegyezik azok névértékével, és miért igényelt azzal megegyező összegű részvényt?
A válasz is adódik: ebben az esetben egyáltalán nem, vagy csak még több kötvény ap-portálásával érhette volna el a célul kitűzött tőkemegfelelést. így azonban vajon elérte-e? Erre a kérdésre mindaddig nem lehet egyértelmű választ adni, amíg nem lesz e kötvénynek valódi forgalmi értéke. Mindaddig összegszerűen az apportot szolgáltató állam anyagi felelősségét is csak spekulatív alapon lehetne felvetni.
Ha igaz az, hogy e papír elfogadható jövedelmet biztosít a bankoknak, és tudjuk azt is, hogy a jegybank bevállalta, hogy szükség esetén likviditási hitel fedezeteként elfogadja e kötvényeket, akkor miért hiányoljuk a kötvény piacát? Azért, mert ennek hiányában nem teljesül az apporttal szembeni második követelmény sem.
Ha a társaság tőkéje nem forgalomképes vagyonban testesül meg, akkor az a vagyon elveszett (esetünkben pedig soha nem is létezett), nem képes arra, hogy rendeltetésének megfelelően, a biztonságos működés alapjául szolgáljon. Akár kormányzati intézkedés, akár pedig piaci tényezők akadályozzák az értékpapírok szabad forgalmazását, az eredmény az, hogy ez a kötvényállomány jelentősen korlátozza annak tőkeként való funkcionálását. Olyan kényszerbefektetésként jelentkezik a bankok számára, amelytől vagy egyáltalán nem, vagy pedig csupán – egyelőre nem ismert mértékű, de feltételezésem szerint jelentős – veszteségek révén tudnak megszabadulni.
Ennek következtében ez a tőke nem alkalmas arra, hogy a hitelezők végső kielégítési alapjaként szolgáljon, a pénzintézetek pedig nem tudják betölteni azt a funkciót, amire létrejöttek, a gazdaság finanszírozását. Van erre az észrevételre egy olyan válasz, amely szerint nincs is reális hiteligény a gazdaságban, vagy, hogy újból csak a problémás hitelek felhalmozódását eredményezné, ha a bankok aktivitási lehetőségei megnőnének. Ez a válasz sem más azonban, mint burkolt beismerése annak, hogy a bankok a konszolidáció révén nem jutottak valódi tőkéhez, amely biztosítaná számukra a szükséges mozgásteret és döntési szabadságot.
Mi lehet az oka annak, hogy e kötvényeknek nincsen piacuk?
Természetesen kínálkozó magyarázat, hogy a jelenlegi tulajdonosok nem kívánnak megválni tőlük, mert ennél jobb befektetés nem érhető el számukra.
Másik oldalon azonban, ellenkezőleg, az vetődik fel, hogy a befektetők nem érdeklődnek e lehetőség iránt. Miért?
Tudjuk, hogy a kibocsátás és apportálás törvényessége kétséges, a konszolidáció jövőbeni sorsa bizonytalan, továbbá, hogy a kötvények hozama sem nem kiemelkedő, sem pedig nem biztonságosan kalkulálható. A piac számára szintén probléma lehet e papírok nyomasztóan nagy mennyisége és hosszú lejárata. Feltehetően a belső piacon nincs ekkora és ilyen irányú kereslet. Talán ez lehet a fő oka annak is, hogy a kötvény az apportálás előtt nem lett kibocsátva. Összességében tehát meglehetősen kockázatos befektetés lenne ezek megvásárlása.
Kell azonban, hogy legyen olyan ár, amelyen már vállalhatók e kockázatok, tehát befektetői oldalról nincs igazán válasz a forgalom szinte teljes hiányára. Valószínűbb, hogy a tulajdonosok és a mögöttük álló, az apportot szolgáltató állam az, amelyek a hiány nyilvánvalóvá válásának elkerülése érdekében el kívánják kerülni a konszolidációs kötvények nyilvános forgalomba hozatalát.
Konklúzióként tehát megállapíthatjuk, hogy nem sikerült a kitűzött cél elérése, a bankok tőkeoldalról való megerősítése úgy, hogy megfeleljenek a tőkekövetelményeknek. Az állam, úgy tűnik, végigpróbálja az összes elvileg lehetséges utat.
Először elvette a problémás hiteleket a bankoktól, azzal, hogy majd üzleti alapon működő szervezetek fogják e követeléseket érvényesíteni vagy valamilyen módon menedzselni. Ezen az úton nem születtek példaként szolgáló megoldások.
A következő lépcsőben az állam tőkerendezést kívánt a bankoknál végrehajtani, ehhez azonban nem biztosította a szükséges tőkét, így megfelelő fedezettel nem rendelkező papírmegoldás született. Most talán az adóskonszolidáció van soron, aminek eredményeként a bankok hitelállományának a minősége javulhat, ily módon hozzájárulva azok tőkemegfelelési mutatójához. Ha azonban ezen a téren is csak formális megoldás születik, akkor az egész problémakör változatlanul megmarad.
Az állam tulajdonában álló vállalatok – a piaci körülmények radikális megváltozásának következtében – gazdálkodási válságba kerültek, az állam pedig, ahelyett, hogy jó tulajdonoshoz méltóan helytállt volna vállalataiért, a bankokat is bekebelezte. Ezáltal a reálgazdaságban meglévő sok vállalati válságot centralizálták a költségvetés és a bankok szintjén. Formális tőkejuttatás fejében az állam valódi tulajdonosi pozíciót szerzett, a banki részvények piaci értéke azonban természetesen nem emelkedett.
Hogyan lehetne kikerülni ebből az ördögi körből? A kérdésre a következő okok miatt nehéz válaszolni. A gazdaság tényleg válságban van, és ez meghatározza a bankok helyzetét. Hiányzik a stratégiai elképzelés a magyar nagybankok jövendő gazdasági szerepéről. Bizonytalan a legnagyobb bankok privatizácója (lesz-e, és ha igen, mikor és miképpen).
Az e cikkben tárgyalt három kérdéskörben a következő szemléletváltást tartom szükségesnek, és a következő cselekedeteket lehetségesnek.
Az állam mondjon le arról, hogy a konszolidációban részt vett bankok – változatlan minősítési feltételek alkalmazása esetén rövidesen elérjék a pénzintézeti törvényben meghatározott tőkemegfelelési mutatót. Ehelyett a gazdasági környezetben és a bankrendszerben stabilizáló, a kibontakozást segítő lépéseket kell tenni. Gondosan meg kellene vizsgálni, hogy milyen, a helyzet sajátosságához igazodó átmeneti szabályok szükségesek a pénzintézeti rendszerben.
Nem értek egyet azzal a megállapítással, hogy a bankrendszer konszolidációja lényegében befejeződött. Ami idáig történt, az nem érintette a lényeget. A bankrendszer bizonyos elemei ziláltabb állapotban vannak, mint korábban. A konszolidációs kötvények apportjával megvalósult tőkeemelések mind jogi, mind pedig gazdasági oldalról nagy bizonytalanságot eredményeztek; nem lehet tudni, hogy mekkora valójában a bankok tőkéje. Ezért minden, a jelenlegi névleges tőkére alapozott döntés bizonytalan alapokon áll.
A bankrendszer nem kerül előbb konszolidált állapotba, mint a gazdaság egésze. Addig is azonban a bankok konszolidációja alatt egyedi banki stratégiák és ezeknek megfelelő szervezeti-működési rendszerek, technológiák alakítását kellene érteni, célul tűzni ki a banki szolgáltatások jelentős fejlesztését.
A hangsúlyt az adóskonszolidációra kellene helyezni. Ehhez képest másodlagos az a kérdés, hogy ki legyen ennek fő szereplője: a tulajdonos állam, vagy a hitelező bank. Számolni kell azzal, hogy a hitelező és a tulajdonos érdekei eltérőek. A bankok kontrollálják a tulajdonost, a tulajdonos alkudozik a bankkal, ez a természetes munkamegosztás. Ha e két funkció egy szervezetbe kerül, akkor valamelyik csorbul. A bankok nem képesek pótolni a tulajdonost, nem képesek arra, hogy aktívan fellépjenek, célt, jövőt mutassanak, és annak megvalósításáról gondoskodjanak.
Véleményem szerint semmi nem támasztja alá azt a mostanában hangoztatott véleményt, hogy a bankok (amelyek szintén nagyrészt állami tulajdonban vannak) jobb tulajdonosok lesznek mint az állam volt, és mint amilyen hitelezők idáig voltak.
Ha mégis ilyen irányú döntés születik, akkor azonban szükséges ennek a következményeit végiggondolni. Ha a bankok a magyar gazdaság jelentős részének tulajdonosává válnak, ez alapvetően megváltoztatja azt a képet, amit a bankok szerepéről, funkcióiról a hatályos pénzintézeti törvényből kiolvashatunk.
A konszolidációs kötvényeket piacra kellene vinni. A kötvénytulajdonos bankok összehangolt akciójával, jól előkészített módon a kötvényeket be kellene vezetni a tőzsdére, nyilvános forgalomba kellene hozni, és meg kellene kezdeni tömeges értékesítésüket. A cél minél több kötvény eladása, azáltal pénz bevonása és a kötvények likviddé tétele, reális forgalmi értékük megállapítása. Az ennek során esetleg keletkező veszteséget az államnak kellene viselnie egy olyan tőkeleszállítás formájában, amely csak az állami tulajdonban levő részvényeket érinti. (Ennek a jogszabályi feltételeit meg kell teremteni.) A tőzsdére való bevezetésnek – az óriási összeg és a hosszú lejárat nehézségein felül – természetesen akadálya lehet a jogi bizonytalanság.
A kötvény érvénytelenségét talán azzal lehetne elkerülni, hogy bankok részére való átadását csupán a kibocsátás első lépcsőjének tekintenénk, feltételeznénk, hogy az állam és a bankok közötti konszolidációs megállapodás szerint az állam a bankok (illetve azok brókerei) útján bocsátja ki a kötvényeket, és a befolyt vételár képezi elsődlegesen a tőkejuttatás tárgyát. Ez a megoldás azonban nyitva hagyja a forgalomba nem kerülő kötvények sorsát. Úgy gondolom, hogy ha kellő mennyiségű kötvényt sikerül forgalomba hozni, akkor a bankoknál maradt kötvények értéke is megállapítható.
A forgalomba hozatal esetleg a kötvényeknek külföldi befektetők részére való megszerzés lehetővé tétele révén segíthető. Ha nem, azaz bebizonyosodik, hogy ezek a papírok gyakorlatilag forgalomképtelenek, akkor ennek a következményével szembe kell nézni. Az állam által a bankok részére átadott kötvényeknek azt a részét, amelyet a forgalomban valós piaci feltételek mellett, mondjuk két éven belül nem lehet elhelyezni, nem lehet a bankok tőkéjében sem figyelembe venni.
Jogi szempontból érdekes kérdés, hogy minek minősíthetők e ki nem bocsátott konszolidációs kötvények. Értékpapírnak valószínűleg nem tekinthetők, viszont a bennük foglalt fizetési kötelezettség talán érvényes. E fizetési kötelezettségnek is van valamilyen kalkulálható értéke, ez azonban tőkeapportként megint csak nem vehető figyelembe, hiszen a részvényes fizetési ígéretét csak a társasági törvényben meghatározott keretek között lehet tőkeként figyelembe venni. E keretek közé azonban a konszolidációs kötvény feltételei nem illeszthetők be.
Összegzésül két megállapítás kínálkozik.
Az átgondolatlan bankkonszolidáció, amelynek része volt lényeges jogi előírások figyelmen kívül hagyása, jelentős potenciális károkat okozott a bankrendszernek. Meg kellene szüntetni azt a helyzetet, hogy a szereplők homokba dugják a fejüket. A kötvényeket forgalomba kellene hozni, a bankok tőkéjét reálisan meg kellene állapítani, és a bankok, valamint az állam között el kellene számolni.
Emellett szükséges a bankokra vonatkozó tőkekövetelmények felülvizsgálása.
Honlapunk sütiket használ annak érdekében, hogy személyre szabott módon tudjuk megjeleníteni Önnek a tartalmakat. Kérjük, olvassa el Süti Kezelési Tájékoztatónkat, amelyben további információkat olvashat a sütikről és azok kezeléséről. Beállításait módosíthatja ezen a linken vagy saját böngészőjének beállításaiban.
Ezek a sütik szükségesek a weboldal futtatásához, és nem kapcsolhatók ki. Az ilyen sütik csak olyan műveletekre vonatkoznak, mint például a nyelv, az adatvédelmi preferenciák. Beállíthatja a böngészőjét, hogy blokkolja ezeket a sütiket, de webhelyünk esetleg nem megfelelően fog működik.
A Süti Adatkezelési Tájékoztatót megismertem és hozzájárulok ahhoz, hogy a Gárdos Mosonyi Tomori Ügyvédi Iroda, mint adatkezelő a Google Analytics sütikkel kapcsolatban az IP címemet statisztikai célból kezelje. Tudomásul veszem, hogy a hozzájárulásomat bármikor visszavonhatom.
